Magyar Katolikus Lexikon > A > akaratszabadság


akaratszabadság: az akaratnak az a képessége, hogy bizonyos esetekben önmagát tudja elhatározni, vagyis külső és belső kényszer nélkül maga választ cselekvés vagy nem cselekvés, illetőleg ilyen-olyan cselekvés közt. Az ~ hirdetői nem mondják, hogy minden cselekvésünk és akarásunk szabad, mert nagyon sok esetben, ahol ellenkező indítóokok és értékítéletek nem merülnek fel, az akarat azonnal, ingadozás és válogatás nélkül csatlakozik az előtte jóként jelentkező tárgyhoz. Vannak azonban esetek, amikor valami különböző szempontból jónak is, rossznak is tűnik (pl. érzékileg jó, erkölcsileg rossz), s ilyenkor az akarat dönti el, melyik oldalhoz csatlakozzék. Az ~ közvetlenül az akarat tényére, tehát az akarásra vonatkozik; innen azonban magára az akaratra mint képességre, sőt a külső cselekvésre is átvisszük a →szabadság attributumát. Az ~ot tagadták a →sztoikusok, →Spinoza és a →materialisták; dogmatikai okokból →Wyclif, →Luther, →Kálvin és →Jansenius (akik szerint minden cselekedetünket Isten határozza el, mi csak kényszerűen végrehajtjuk), s a modern →deterministák, akik szerint az okság elvével ellenkeznék, hogy az akarat valamit akarjon, anélkül, hogy arra valamely indítóok által döntőleg determináltatnék. Ezzel szemben az ~ hirdetői rámutatnak arra, hogy szabad akarás szerintük is mindig megfelelő indítóok alapján, tehát az okság elvének teljes érvényesülésével történik, csakhogy mivel egyszerre nem is egy, hanem több indítóok küzd az érvényesülésért, egyik sem hat az akaratra döntőleg, hanem az akarat maga dönti el, melyiket engedje érvényesülni önmagában. - Az ~ fő bizonyítéka az öntudat tanúságtétele. Nem mintha az öntudat az akarati tény szabadságát és kötetlenségét közvetlenül, szemléletszerűen érezné (bár vannak, akik ezt is állítják), hanem a szabad választás esetén semmiféle determináltságot nem fog fel, holott fel kellene fognia ha ez fennforogna. Míg ui. kényszerű akarásoknál öntudatunk nemcsak az akarás tényét magát veszi észre, hanem a kényszerűséget is, amelynek alá voltunk vetve, addig szabadakarati cselekvésünknél semmiféle ilyen kényszerről nem tanúskodik; ellenkezőleg: tanúsítja, hogy egyszerre több, ellentétes indítóok és értékítélet merült föl bennünk, s hogy ezeket egymás mellé állítva, mintegy mérlegelve, gyakran soká ingadozunk, s magunkat elhatározni nem tudjuk, míg végre (néha észrevehetően erős elhatározási ténnyel) kiszakítjuk magunkat a többi indítóok hatása alól, s csak egyhez csatlakozunk. Amikor ezt tesszük, elhatározásunkat nem érezzük olyannak, mint amelyet kivédhetetlenül, lélektani szükségességgel kellett volna tennünk; épp ezért a döntést magunknak is tulajdonítjuk s aszerint, hogy az erkölcsileg jobbat választottuk-e, megnyugvást, erkölcsi önbecsülést, önvádat vagy bűntudatot érzünk. Azonkívül emlékezetünk is tanúsítja, hogy hasonló körülmények között, vagyis egymással ellenkező értékítéletek esetén néha ehhez, máskor ahhoz az értékítélethez csatlakoztunk, egyszer így, máskor amúgy döntöttünk; amiből ismét teljes joggal következtetünk arra, hogy szabadon választottunk. Hozzájárul, hogy az ~ az emberiség egész erkölcsi és jogi életének alapja; ~ nélkül nincs →beszámíthatóság, sem erkölcsi jó, sem →érdem, sem →bűn. A bűnöst nem azért rójuk meg, mert esetleg abnormisak az értékítéletei (ezért legfeljebb betegnek kellene tekinteni, s kórházban kezelni, nem büntetni), s érdemnek is csak azt a kötelességszerű v. szabadon vállalt erkölcsi cselekvést számítjuk be, melyet valaki önként, esetleg gátló okok ellenére is gyakorolt; ezért nem emelünk szobrot az állatnak v. a kitűnően működő gőzgépnek. A bíróságok is a szándékosságot és a szabad elhatározást tekintik a beszámíthatóság feltételének; aki ellenállhatatlan lelki kényszer hatása alatt v. éppen öntudatlanul cselekedett, azt sehol sem büntetik. - Az ~ fajai: az ellentmondás szabadsága (amikor szabad vagyok abban, hogy bizonyos esetben cselekedjek v. ne); az ellentétek szabadsága (amikor választhatok jó v. rossz közt), a minőség és fokozat szabadsága (amikor választhatok ilyen v. olyan jó közt, s bizonyos irányban többre v. kevesebbre határozhatom el magam). - Az ~ az értelmes lénynek mint ilyennek szükségképpeni velejárója. Csak ott van meg, de ott szükségképp megvan, ahol értelem van, mert az értelem egyszerre többféle jót ismerhet meg. Azért ~ szükségképp van Istenben is, de nála nem irányulhat jóra és rosszra, hanem csak erre v. arra a jóra, ill. ennek v. annak a jónak ilyen v. olyan módon való akarására. - Az ~ a keresztény erkölcsiség lényeges alaptétele; Isten parancsainak, az Evangélium törvényeinek és intelmeinek, fenyegetéseinek, jutalmainak és büntetéseinek az ~ nélkül nem volna semmi értelme. Az Egyház Lutherrel és Kálvinnal szemben a trienti zsinaton mondta ki az ~ dogmáját. **

KL I:25. - Tanítvány 2002:4. sz. (Rokay Zoltán: Egy domonkosrendi a kegyelem védelmében) - A Szt Titok vonzásában. Bp., 2003:277. (Uő: Ön dönt)