Magyar Katolikus Lexikon > Z > zsoltár


zsoltár (gör. pszalmosz, héb. mizmor, lat. psalmus): 1. a Szentírásban: a) húros hangszerrel kísért ének (Kiv 15,1–19; 1Sám 2,1–10; Iz 38,10–20; Jón 2,3–10; Hab 3,2–19); b) a →Zsoltárok könyvének egy tétele: héb. tehillim ‘dicsőítő ének’ (vö. Zsolt 145,1), v. tefillot ‘imádság’ (vö. 72,20). – Minden zsolt. más és más körülmények között született; ezekre utal a héber zsolt-oskönyvben az egyes ~ok előtt megadott cím. Minden zsolt-nak megvan a maga közvetlen értelme, amely napjainkban sem hagyható figyelmen kívül. Akár dicsőítő, sirató v. hálaénekről, egyéni v. közösségi kérésről, király- v. zarándokénekről, ill. bölcsességről szóló elmélkedésről van szó, a ~ok Isten nagy tetteit hirdetik népének tört-ében és a ~os által átélt emberi helyzetekben. A ~ tehát egyszerre személyes és közösségi jellegű, egyformán vonatkozik az imádkozóra és minden emberre; emlékeztet a múlt üdvös eseményeire és utal a történelem beteljesedésére. Jóllehet sok évszázaddal ezelőtt k-i népeknél születtek, jól fejezik ki minden kor és minden égtáj emberének fájdalmait és reményét, nyomorúságát és bizalmát, és főleg az Istenbe, a kinyilatkoztatásba és a megváltásba vetett hitet éneklik meg: az elmúlt tört. eseményről úgy beszélnek, hogy azt minden kor minden embere a sajátjaként imádkozhatja. – A →zsoltározás sokféle formája a tp. közösségi lit-ában és az egyes emberek szívében született: a ~ kezdettől fogva a nagy ünnepeken, ill. szombaton a zsinagógákban összegyűlt nép imádságának fő forrása, táplálója és kifejezője volt. – 2. Tartalma. A ~oknak sok közös vonása van: az imádság egyszerűsége és keresetlensége, az imádkozó Isten utáni vágyakozása, amit megoszt mindazzal, ami a teremtésben jó. A ~okban kifejezésre jutnak a hívő ember nehéz helyzetei is, akinek az Úr iránti szeretete miatt ellenségei vannak és kísértéseknek van kitéve, de vár arra, amit a hűséges Isten tenni fog, bizonyos marad az Isten szeretetében és ráhagyatkozik az Ő akaratára. A ~ok alaptónusa a dicséret, ezért a cím megfelel annak, amit e gyűjtemény tartalmaz: „Dicsérő énekek”. A közösség istentisztelete számára összeállított ~ok részben fölhívást jelentenek az imádságra, részben válaszul éneklik: „Hallelu-Yah! (Alleluja). A ~ a nép által mondott áldás, a közösség istendicsérete, mindenek tetszésnyilvánítása, a világegyetem által kimondott szó, az Egyház hangja, jól hangzó hitvallás...” (Szt Ambrus: Enarrationes in Psalmos 1,9.) –

2. A ~ műfajai: a) himnusz v. dicsőítő ének: Jahvét áldja dicsőségéért és nagyságáért, amit a természet és Izr. tört-e egyaránt tanúsít (Zsolt 8; 19; 29; 33; 46; 65; 67; 68; 76; 84; 104; 105; 111; 113; 114; 117; 122; 135; 136; 145; 146; 147). A kultikus himnuszokat (98–100) és a hálaadó énekeket a hálaáldozat bemutatásakor énekelték (66; 67; 116; 136). Más ~ok azt mutatják be, hogy Jahve miként irányítja a történelmet (78; 105; 106). – A kultikus himnuszok sorában különleges helyet foglalnak el a trónra lépést ünneplő énekek (47; 93; 96; 97; 98; 99). – b) A tp-i kultuszhoz kapcsolódtak a zarándokénekek (122; 84), a bevonulási énekek (15; 24,2–5), a jövendölést tartalmazó ~ok (81,7–17; 95,8–11); a királyi ~ok (trónfoglalásra írt énekek; 18; 144,1–11: hálaadás győzelem után; 20: ima; 72; 101: hódolat; 132). – c) A népi siratóénekeket (44; 60; 74; 79; 80) böjti és bűnbánati napokon énekelték (vö. Jo 2,17); de sok az egyéni sirató is (Zsolt 3; 5; 7; 13; 17; 22; 25; 26; 27; 28; 31; 35; 38; 39; 42+43; 51; 54; 55; 56; 57; 59; 61; 63; 64; 69; 70; 71; 86; 88; 102; 109; 120; 130; 140; 141; 142; 143). Ezek egyéni imák, melyekben a szerző a bajból való szabadulásért v. bűnei bocsánatáért esd (51; 130). Ide tartoznak azok a siratóénekek is, melyekben a nép (Zsolt 46; 125) v. különféle személyek (27,1–6;121; 131) Jahve iránti bizalmukat fejezték ki.  – d) Az →átokzsoltárokban a szorongatott szerző átkot mond üldözőire (5; 11; 17,13; 35; 69; 109; 140,9–12, vö. Jer 11,18–20; 15,15; 17,18; 18,19–23; 20,11–13). – e) Az ÚSz több ~t a Messiásra vonatkoztat (2; 17; 22; 45; 49; 72; 89; 110); mások annyiban messiásiak általában v. eszkat. értelemben, hogy Jahvénak mint a világ urának (kir-ának) megdicsőülését ünneplik az idők végén (47; 93; 96; 97; 98; 99). – F) A bölcsességre tanító, a bölcsességet dicsérő ~ok (1; 91; 112; 128; 37; 73) a jutalmazás–büntetés kérdését taglalják. Legfontosabb közöttük a 119. alfabetikus dicsőítő ének a →Törvényről; hasonló témájú az 1; 19). →alleluja, →hallel, →ima, →szela. R.É.

Rajeczky 1981:98. – BL:1965.