Magyar Katolikus Lexikon > V > vándorállapot


vándorállapot: a földi élet mint az üdvösség felé való zarádoklás, szemben az örök élettel, a hazatalálással. – A Szentírás ezt az állapotot mind az Egyh-ra mint Isten népére, mind az egyes hívőre alkalmazza. A közösségi kép elsősorban a Zsid-ből tárul elénk. Az ósz-i népnek a pusztában való vándorlása az →Ígéret földje felé előképe volt az Egyh. földi vándorlásának az örök haza felé (Zsid 3–4). Az ember nem saját erejéből menetel az örök élet felé, mert a földi élet már át van itatva kegyelemmel. Az üdvösség szempontjából érvényes a „már igen” és „még nem” állapot feszültsége. A megigazult ember új teremtmény, Isten gyermeke lett, részesült a feltámadt Krisztus életében és a kegyelemmel magában hordozza az örök életet, de mindez még rejtve van és nem esik külső tapasztalás alá (1Jn 3,1; Róm 8,14; 2Kor 1,22; Ef 1,14). Magunkban hordozzuk a régi embert is, azért állandó küzdelemmel kell tanúságot tennünk a →hitről, →reményről és →szeretetről. A földi élet tehát a hit és érdemszerzés időszaka. Itt csak homályban látunk, nem színről színre (1Kor 13,12). Érdemszerzés csak ebben az állapotban lehetséges, mert itt a végtelen jó és szeretet még nem vonzza ellenállhatatlanul az akaratot magához. A kegyelem Isten gyermekévé tesz, tehát vonatkozik ránk az ő igérete, a hitbeli ismeret elénk tárja Isten törv-ét, viszont a földi élet is fölkínálja a maga javait, ezért a döntés lehetősége megvan. Tetteink azért lehetnek érdemszerzők, mert választhatnánk a rosszat is, és a jó választásával mindig tudatosan tanúsítjuk a szeretetet. Jótetteinkben benne van az önzésről való lemondás, az →engedelmesség és a szeretet. Ez az élet egyúttal a hiten kívül a →szentségek időszaka is. Krisztus a kegyelmet hatékony jelképekben tette hozzáférhetővé, s azok használata is érdemszerző, hiszen tartalmukat csak a hitben fogjuk föl. Az Egyh. tehát folytatja Krisztus érdemszerző életét, és a megváltás kegyelmeit ezzel gyümölcsözteti az emberek javára. Krisztus mint főpap a mennyei szentélyben jár közben Egyházáért, s reményünk az ő közbenjárására épül (Zsid 6,19–20). G.F.

LThK X:953.