Magyar Katolikus Lexikon > U > új teológia


új teológia, nouvelle théologie (fr.): francia irányzat a teológiai gondolkodásban. – 1940–50: Fro-ban, elsősorban a jezsuiták Lyon-Fourvičre-i tanulmányi háza teológusai körében bontakozott ki. XII. Pius 1950: kiadott →Humani generis enc-ja nevek említése nélkül bírálta. – Az ~ban  a →modernizmus újjáéledését vélte felfedezni →Garrigou-Lagrange OP, aki 1946: először használta a ~ megjelölést. Hamarosan M.-L. Guérard des Lauriers OP, M. Labourdette OP, és M.-J. Nicolas OP egyre erősebb támadást intéztek a jezsuita „haladók”, elsősorban H. de →Lubac, →Teilhard de Chardin és H. Bouillard (kezdetben J. →Daniélou is, de később nem állt ki rendtársai mellett) ellen. A római fr. jezsuiták között is voltak néhányan, akik a Szentszéknél „feljelentették” a ~ képviselőit; de a domonkosok között is voltak olyan haladók, mint Y. →Congar és M.-D. →Chenu, akik a merev skolasztikát és tomizmust meg akarták újítani, ezért ők is, miként az említett jezsuiták, a gyanúsítottak listájára kerültek: a Humani generis megjelenése után félreállították őket. Csak a II. vatikáni zsinat pápái rehabilitálták e nagy teológusokat, II. János Pál pedig az idős H. de Lubacot és Yves Congart bíb-á nevezte ki. –Tehát  mindkét oldalon voltak jezsuiták és domonkosok, de a jezsuiták között több volt a haladó, ezért általában jezsuita-domonkos vitákról szoktak beszélni. A ~ megértéséhez látni kell az előzményeket, a XX. századi teológiai fejlődést a modernista válságtól kezdődően, mert a két vh. között és 1945 u. lényegében uazok a problémák éledtek újjá, amelyek a modernista válságban jelentkeztek: a megismerés történetisége, a történeti-kritikai módszer az egzegézisben, a dogmafejlődés, a modern filozófiával való konfrontáció, a természet és természetfeletti (szabadság és kegyelem) viszonya. – I. A katolikus teológia orientációja a két háború között

X. Pius 1907: →Lamentabili dekrétumával és →Pascendi enc-jával elítélte a modernista tévedéseket; utána az →integrizmusnak nevezett konzervatív fil. és teol. irányzat kerekedett felül. A p-i intézkedések (vigilancia-bizottságok, →antimodernista eskü) következtében a gyanúsítások légköre alakult ki; olyan igazhitű gondolkodók is a gyanúsítottak közé kerültek, mint Maurice →Blondel, akinek fil-ja később érvényesült az ~ban. Prohászka Ottokár pedig, aki székfoglalójában felhasználta nemcsak →Bergson és Blondel gondolatait, hanem a modernista Bergson-tanítvány, Edouard Le Roy tanulmányait is, római indexre került. X. Pius intézkedései hosszú évekre megbénították a katolikus tudományosságot, de Daniélou »A vallási gondolkodás mai irányai« c. cikkében (Études 1946. április) így jelölte meg az akkori kat. teol. feladatait: 1) Istenről mint Istenről kell tárgyalnia: nem mint valami tárgyról, hanem mint a legfőbb Alanyról (Személyről), aki akkor és úgy nyilatkozik meg, amikor és ahogy akar, következésképp a teológiát mindenekelőtt a vallásos szellemnek kell áthatnia; 2) meg kell felelnie a modern lélek tapasztalatainak, és számolnia kell azokkal az új dimenziókkal, amelyeket a tudomány és a történelem tárt fel térben és időben, valamint az irodalom és a filozófia (pszichológia és szociológia) új eredményeivel; 3) konkrét magatartást kell tanúsítania az emberi létezéssel szemben, vagyis az ember teljes elkötelezettségét kell szolgálnia, a cselekvéshez kell fényt szolgáltatnia. A teol. csak akkor lesz élő, ha megfelel ezeknek a követelményeknek. – A kat. teol. az utóbbi 40–50 évben e követelményeknek akart eleget tenni a biblikus, patrisztikus és liturgikus megújulással és a modern filozófia integrálásával. P. de Lubacnak, aki a támadások középpontjába került, főleg a patrisztikus megújulásban és a teológiatörténetben volt döntő szerepe. – 1. A biblikus megújulásra először az élenjáró (német) protestáns teológusok serkentették a katolikusokat. A →formatörténeti módszer (Bultmann, Dibelius) térhódítása, valamint a fenomenológia alkalmazása a vallási kategóriák elemzésében új távlatokat nyitottak. A jeruzsálemi →École Biblique nyomában járva a Revue Biblique folyóirat munkatársai és az Etudes Bibliques könyvsorozat kommentátorai (P. Allo OP, P. Spicq OP, majd Benoit OP), továbbá L. de Grandmaison SJ, J. Lebreton SJ és P. Prat SJ kutatók az új bibliakutatás és biblikus teológia élgárdáját alkották Fro-ban. Belgiumban a Leuveni Katolikus Egyetemen J. Coppens, J. Tobac, később L. Cerfaux; továbbá a jezsuiták által kiadott Nouvelle Revue Théologique főszerkesztője, J. Levie szintén a biblikus megújulást mozdították elő. Rómában a Pápai Bibliai Intézet folyóirata, a Biblica igen óvatosan nyílt meg az új egzegézisnek. Csak XII. Pius 1943: kiadott →Divino afflante Spiritu enc-ja biztosított nagyobb szabadságot a katolikus bibliakutatásoknak. – 2. A patrisztika megújulása és a középkori teológia történeti felmérése párhuzamosan történt a Szentíráshoz való visszatéréssel. E ressourcement (a forrásokhoz való visszahajlás) élén jártak a Lyon-Fourvičre-i jezsuiták a Sources Chrétiennes c. sorozat patrisztikus sorozat szövegkiadásaival (kezdetben H. de Lubac és J. Daniélou irányította) és a Théologie c. monográfiasorozattal. A középkori gondolkodás történeti-társadalmi-kulturális felmérésével és újraértékelésével E. Gilson OP, P. Mandonnet OP és a Le Saulchoir-i domonkosok egy csoportja (Chenu, Congar, Féret) foglalkozott. Új szemszögből kezdték tanulmányozni Aquinói Szt Tamást és a →tomizmust. A vezető személyiség P. Chenu, aki történeti-szociológiai szempontokból vizsgálta és a 12-13. sz. szellemi mozgalmaiban helyezte el Szt Tamás életművét és rámutatott biblikus és ágostoni forrásaira. P. Chenu, miként tanítványa, Y. Congar is, nyitott volt a modern világ felé, figyelemmel kísérte a világiak apostolságát is. –Két korszakalkotó mű volt 1937: Y. Congar: Chrétiens désunis, és 1938: H. de Lubac: Catholicisme c. munkája az Y. Congar által alapított Unam Sanctam-sorozat 1. és 3. köteteként. Mindkét könyv nemcsak ekkleziológiai szempontból jelentős (ökumenizmus), hanem egészen új alapvető magatartást sugallt: a modern világ felé való nyitottságot, a párbeszéd, a közösségi érzés és az igazi katolicitás szellemét. – II. Viták az ~ körül. A francia teológia fellendülését nem törte meg a második világháború sem. Az 1942: elindított Sources chrétiennes sorra közölte a görög atyák műveit fr-ul, kritikai bevezetésekkel és jegyzetekkel, köztük Órigenész műveit is. Az 1944: megindult Théologie sorozat, első kötete H. Bouillard: Conversion et grâce chez saint Thomas d'Aquin; még 1944: megjelent e sorozatban P. de Lubac: Corpus Mysticum, 1946: pedig Surnaturel c. munkája. E munkák, valamit Teilhard de Chardin akkor még csak kéziratban terjesztett írásainak bizonyos tételei (teremtés és fejlődés, eredeti bűn és monogenizmus, természet-természetfeletti) csakhamar nyugtalanságot keltettek bizonyos tomista körökben. A modernizmus hatását látták, történelmi és teológiai relativizmust véltek felfedezni az ~-ban. – A »nouvelle théologie« kiáltványának azt a cikket tekintik, amely az Etudes 1946 áprilisi számában jelent meg J. Daniélou tollából: »Les orientations présentes de la pensée religieuse«. (A vallási gondolkodás jelen irányai.) Néha összekapcsolták ezt a »mozgalmat« P. Chenu és P. Charlier nézeteivel is. Mindenesetre fő képviselőit a jezsuitákban látták (H. de Lubac, Daniélou, Bouillard, Fessard, Urs von Balthasar). A Revue Thomiste köre (Labourdette, Nicolas, Bruckberger) nyílt támadást intézett a jezsuiták ellen, akik közösen válaszoltak. (Az egész vitát lásd a Dialogue théologique c. füzetben, Saint-Maximin, 1947). Ma már tudjuk, hogy e választ H. de Lubac  fogalmazta.

Mielőtt a jezsuiták közös válaszából egy hosszabb részt idéznénk, jegyezzük meg: Az a »relativizmus«, amelynek bizonyítására P. Bouillard előbb idézett kijelentését hozták fel, egyáltalán nem a modernisták nézeteinek feléledése. Bouillard és társai, elfogadva a megismerés történetiségét, megkülönböztetik az állítások maradandó szándékát, tehát azt, ami valós igazságtartalmat hordoz, és azoknak a technikai fogalmaknak változó használatát, amelyek révén a különböző történeti, kulturális és filozófiai kontextusokban kifejeződik az igazság. A valóságot (igazságot) kifejező fogalmak funkcionális egyenértékűsége megmarad: a teológusok különböző fogalmi kifejezéseiben megmarad a viszonyok analógiája.

Lássuk most, miként válaszolnak a jezsuiták a Revue Thomiste (P. Labourdette) kritikájára: „Az a relativizmus, amelyről (a cikk) folyton beszél, kétfajta: történeti és doktrinális. Nos, úgy gondoljuk, hogy éppen kettős illúziót, történetit és doktrinálist fedezhetünk fel a cikkírónál... Igen furcsa először is a teológiatörténetnek az a filozófiája, amely elfelejti, hogy a tradíció hosszú láncolatában az egyes újabb fázisok nem törlik el (nem szüntetik meg teljesen) azt, ami előttük volt. A fejlődésben a későbbi fázis az előzetes tradícióból táplálkozik, asszimilálja annak lényegét, és nem törli el teljesen a múltat. Mindezt a legnagyobb tisztelet mellett elmondhatjuk Szent Tamásról is, anélkül, hogy »lebecsülnénk« művét és elvitatnánk kiváló helyét... Még általánosabban: »minden szigorúan tudományos törekvés a keresztény gondolkodásban, amely a hit igazságait akarja kifejezni«, csak egy-egy szempontot ragad meg, és számos konkrét elemet figyelmen kívül hagy, anélkül hogy ellentmondana nekik. Nem meglepő tehát ha az egyházatyáknál felfedezzük a kereszténységnek olyan szempontjait, amelyeket a tomista szintézis szükségképpen a feledés homályában hagyott. Ami pedig a doktrinális relativizmus és az antiitellektualizmus vádját illeti: disztingválnunk kell. A teológiában lehetséges olyan intellektualizmus, amellyel szemben habozás nélkül állást foglalunk. Ez az az intellektualizmus, amely a keresztény kinyilatkoztatást egy eszmerendszer közlésének fogja fel, holott az valójában egy Személy megnyilatkozása, magának a személyes Igazságnak önközlése, és az is marad mindig... Mindebből persze nem következik az, hogy a kinyilatkoztatást nem lehet fogalmakban kifejezni; hogy idők folyamán nincs szükség a fogalmi kifejezés csiszolására és kibővítésére; vagy hogy mindennek csak a gyakorlati élet segítése szempontjából van jelentősége, de igazságértékkel nem bír... De felfogásunkból következik, hogy a katolikus igazság mindig túlárad a fogalmi kifejezésen, és még inkább egy meghatározott rendszer tudományos megfogalmazásain.” – A jezsuiták válaszából kitűnik, hogy egyrészt integrálni akarják az új filozófiát (hegelianizmus, egzisztencializmus), azon túl, hogy érvényt akarnak szerezni az egyházatyák és a Biblia szimbolikus gondolkodásának; másrészt elhárítják azt a szemléletet, amely a modernizmus korában (pl. a bergsonista Ed. Le Roy dogmaértelmezésében) valóban a katolikus tant kikezdő relativizmushoz és irracionalizmushoz vezetett. – A teológiai pluralizmust szorgalmazza Mgr. Bruno de Solages, a toulouse-i Institut Catholique rektora (a jezsuiták, köztük Teilhard barátja) abban a levélben, amelyet P. Nicolas OP-hez intézett. Mgr. Bruno de Solages védelmébe veszi azokat, akik, mint Teilhard is, igyekszenek a katolikus világnézetbe beépíteni a modern evolucionizmust. Szent Tamás forradalmi vállalkozására hivatkozik, aki a 13. században szembenézett az új eszmékkel, nevezetesen az arisztotelizmussal, és azt pozitíven értékelte. A modern keresztény gondolkodásnak szembe kell néznie az evolucionizmus által felvetett probémával: »A struccpolitika nem vezet célhoz! A kérdés ez: hogyan lehet fenntartani az általános evolucionizmus keretében a transzcendens értékeket és valóságokat?« – Ilyen előzmények után jelent meg 1950. VIII. 2: XII. Pius Humani generis k. körlevele, mely rámutat a jelenkori katolikus gondolkodásban mutatkozó veszélyes irányzatokra: hisztoricizmus, relativizmus, irénizmus az ökumenizmusban stb. A leleplezett veszélyek lényegében abból származnak, figyelmeztetett az enciklika, hogy egyes katolikusok igen nagy engedményeket tettek a modern filozófiáknak (marxizmus, egzisztencializmus, historicizmus); ebből következett a spekulatív teológia és a dogmatikus formulák értékének lebecsülése (bizalmatlanság az értelem használatával szemben az apologetikában vagy a teológiában); a Tanítóhivatal irányelveinek elhanyagolása; visszaélés a szentírási és patrisztikus források használatában. – Az enciklika nagy visszhangot keltett az Egyházban. Sokan a Pascendihez hasonlították (főleg a sajtó méltatta ilyen értelemben a Humanis generist). Ez túlzás volt. Mindenesetre XII. Pius, hogy világosabban rámutasson azokra a tévedésekre, »amelyek a hit alapjait veszélyeztették«, megmerevített bizonyos kitételeket a szövegösszefüggésekből kiragadva őket. E formulákat olyan haladó teológusok műveiből vette, akik sürgető megoldásra váró problémákat (dogmafejlődés, evolucionizmus és az ember eredete, eredeti bűn, természetfeletti stb.) igyekeztek tisztázni. Ugyanakkor a Humani generis dicsérte a forrásokhoz való visszatérést. Később, a II. vatikáni zsinat alatt és után főleg ezt a pozitív szempontot vették figyelembe, minthogy a teológiai-filozófiai fejlődés következtében lehulltak azok a korlátok, amelyeket az enciklika a kutatás elé emelt.

Mindenesetre az 50-es évek elején több neves teológus, köztük éppen H. de Lubac és Y. Congar, sokat szenvedett attól a fagyos légkörtől, amelyet az enciklika teremtett. Eltiltották őket a tanítástól; csak szigorú elöljárói engedéllyel tarthattak előadást; publikációikat megnyirbálta a cenzúra stb. Igaz, Y. Congar még ebben az évben, 1950. XI: közzétette Vraie et fausse réforme dans l’Eglise c. nagy művét, amely lényegében már 1947: készen volt, de a szükséges egyházi reformokról csak félve szólhatott, az egyházi légkör olyan volt, hogy a reformizmus és ökumenizmus témáit nem tárgyalhatta abban a szellemben, amelyben majd a zsinat szemlélte őket. Y. Congar Chrétiens en dialogue c. könyve (1964) visszaemlékezéseiben »homályos éveknek« nevezi ezt a periódust. P. de Lubac rekollekciókat tartott papoknak az Egyházról: ezekből született meg 1953: az Elmélkedések az Egyházról c. könyve. Vallomásoktól áttüzesített lapjai fényesen tanúskodnak arról, hogyan élte meg a homo ecclesiasticus ezeket a nehéz éveket. – XXIII. János pápasága és az általa meghirdetett II. vatikáni zsinat »rehabilitálta« a két teológust, akiket egy évtizeddel előbb még »modernistáknak« tekintettek. Jelentős szerepet játszottak a zsinati teológia (Lumen gentium, Gaudium et spes, Dei Verbum) kidolgozásában. – III. A Zsinaton és utána. A II. Vatikáni Zsinat alatt H. de Lubac elérkezettnek látta az időt arra, hogy megvilágítsa rendtársa és volt barátja, Teilhard de Chardin eszmevilágát: 1962-ben jelent meg La Pensée religieuse du Pčre Teilhard de Chardin c. munkája, amely tisztázott sok félreértést Teilhard körül, rámutatva Teilhard vallásos »üzenetének« lényegére, és kiemelve ennek az üzenetnek időszerűségét. Ezt követően H. de Lubac még három másik kis könyvben is foglalkozik Teilhard de Chardinnel, egyrészt, hogy megvédje bizonyos támadásoktól, másrészt, hogy jelezze a zsinat tanítása (Gaudium et spes) és Teilhard eszmevilága közötti párhuzamokat. Minthogy bensőséges barátság fűzte Teilhardhoz, és mintegy belülről ismerte rendtársa szellemi fejlődését, szinte kötelességének érezte, hogy elvégezze ezt az »egzegézist« és ezt az »apológiát«. De nemcsak kötelességteljesítésről van szó. H. de Lubac azért folyamodott oly gyakran Teilhard művéhez, mert rendtársa víziójában a sajátját ismerte fel: Teilhard meglátásait és eszméit – még ha némi kiigazításokkal is – a legalkalmasabbaknak tartotta arra, hogy általuk kifejezze saját véleményét korunk szellemi helyzetéről. – A zsinat után, 1966: P. de Lubac egy kis kötetben (L'Ecriture dans la tradition) újra kiadta Histoire et Esprit c. könyvének hosszú végkövetkeztését, valamint a Középkori egzegézis négy kötetének egy-egy fontosabb fejezetét. A gyűjteményhez írt bevezetőjében kiemelte, hogy az itt tárgyalt témák hozzásegíthetik az olvasókat a Dei Verbum zsinati konstitúció teljesebb megértéséhez. Csakugyan, amikor ez a konstitúció hatodik fejezetében a keleti és nyugati egyházatyák tanulmányozását sürgeti, nyilván azt akarja mondani, hogy a Szentírás hagyományos értelmezése ma is segíthet bennünket a kinyilatkoztatás teljesebb megértésében. És amikor azt olvassuk több ízben is a Dei Verbumban, hogy a kinyilatkoztatás összfoglalata nem más, mint a testté lett Ige, Jézus Krisztus, akkor felismerhetjük a Verbum abbreviatum hagyományos témáját. Az Ószövetségről szóló szakaszok pedig újra szentesítik az atyák tanítását a két Szövetség viszonyáról, ill. a keresztény újdonságról. Kétségtelen, H. de Lubac kutatásainak is része volt abban, hogy a zsinat eme fontos okmánya felújította a hagyományos tanítást e témákkal kapcsolatban. – Henri de Lubac a zsinati aggiornamento – megújulás/korszerűsödés – apostola volt az elmúlt negyed században: konferenciabeszédeivel, tanulmányaival, nyilatkozataival, a zsinati szövegeket értelmező könyveivel. Nem pesszimista, mert hiszi, hogy Krisztus Lelke nem hagyja el az Egyházat. E Lélek ma is működik az egyházban, és rejtetten új dolgokat szül. Ma is támadnak próféták, akik felrázzák a lelkiismeretet, akik rámutatnak a jelen óra követelményeire, a szociális feladatokra éppen úgy, mint a belső megtérés szükségességére. A fiatal, friss keresztény közösségekben új, jövőt ígérő zsendüléseket tapasztalunk. Mennyi minden megváltozott pozitív irányban a zsinat óta a katolicizmusban! De a tavasz kibontakozásnak feltételei vannak. H. de Lubac szerint ezek a feltételek: l) A Jézus Krisztus iránti szeretet. Ez teszi kereszténnyé az embert. Ettől a szeretettől semmi el nem szakíthat minket (Róm 8,35–38). Krisztus szeretete pedig elválaszthatatlan a felebarát szeretetétől. 2) A katolikus egység szerető gondja. Nincs ellentét az Egyház és az evangélium között. Az Egyház soha és sehol sem tökéletesen hűséges tagjaiban; a bűn és az emberi gyöngeség az Egyházat sem kíméli meg. Mégis az Egyház nyújtja nekünk az evangéliumot, az Egyház – ma inkább, mint valaha – az evangélium szellemében való megújulásra szólít azok szavával, akik erre felhatalmazást kaptak. Az Egyház belső egységén kell munkálkodnunk; mert ez az egység az alapfeltétele igazi hatékonyságának, ökumenikus erejének és missziós lendületének. H. de Lubac mint teológus lényegében egész élete során e feltételek biztosításáért küzdött. Sz.F.

Szabó Ferenc SJ: Henri de Lubac az Egyházról (I. rész), Róma 1972. – Uő.: H. de Lubac–Y. Congar. Róma 1976. (Mai teológusok/1; Teológiai Kiskönyvtár” I/7). – Mérleg 76/4. (Uő.: A 80 éves H. de Lubac életműve); 1983/1; 2001/2 (újabb irodalom). – Napfogyatkozás. Kereszténység és modernség. Róma 1991:246. (Uő.: Teilhard de Chardin.) – Prohászka ébresztése Budapest, 1996:73. (Uő.: Prohászka és a modernizmus.)–Bulletin des Amis du Cardinal Daniélou, nr 26–27 (2001–2002):7. (Lettres du pčre Daniélou au pčre de Lubac) – Távlatok 61 (2003/3) (Uő.: Henri de Lubac az Egyházról).– Keresztény gondolkodók a XX. században, Szeged–Bp. 2004. (Szabó Ferenc: Teilhard de Chardin portréja; H. de Lubac portréja.)