természetes erkölcsi törvény (lat. lex moralis naturalis): az erkölcsi életet szabályozó első és alapvető normák összessége, az →erkölcsi rend meghatározója. - A ~ az embert belülről, a →lelkiismeretben készteti a jó megtételére és a rossz kerülésére. Föltételezi a cselekvő →szabad akaratát, mellyel magáévá teszi a ~ben foglaltakat. Vele szemben a jogi törv. csak külsőleg kényszerít, s a cselekvő akarata ellenére is tud érvényesülni. - 1. Elnevezése. A ~t nem az általánosan értett →természetre utalva nevezzük természetesnek, hanem azért, mert az ember természetes úton, →kinyilatkoztatás nélkül is képes helyes erkölcsi belátásra jutni. Az ilyen felismerés pusztán az ember természetéhez tartozó →értelemmel lehetséges, mert az értelem az erkölcsi rendet teremtő Isten képmására teremtetett (→istenképiség; vö. Ter 1,26). Szt Ágoston a ~t „lex rationis”-nak nevezi; Aquinói Szt Tamás a ~ben olyan törv-t lát, amit az ember értelmével megismerhet; XIII. Leó p. azonosítja a ~t az emberi értelemmel, és ezzel indokolja, hogy minden emberre érvényes (D 3247). Az emberi értelem akkor jut el az erkölcsi felismeréshez, ha meggondolja, mi az →ember. -

2. A Szentírásban. A ~ kinyilatkoztatott formája a →Tízparancsolat. Izrael arra kapott meghívást, hogy mint különleges ajándékot, az isteni szövetség és a kiválasztás jelét és Isten áldásának biztosítékát elfogadja Isten törvényét és szerinte éljen (MTörv 4,78; Zsolt 1,12; Zsolt 19,89). - Jézus nem akarja megszüntetni az ósz-i törv-t, mely nagy részben megegyezik a ~nyel, hanem beteljesíti azt (Mt 5,17), kifejezetten parancsolja a tízparancsolat megtartását, ami a term-es erkölcs parancsa is (Mt 19,17-19). A kinyilatkoztatás nemcsak jóváhagyja a ~t, hanem annak értelmét is megmagyarázza (vö. Mt 5,21-48; „kezdetben nem így volt” Mt 19,8; vö. 19,3-9): parancsai a szeretet megvalósítására irányulnak (vö. Mt 22,40). Az ÚSz magába foglalja az összes érvényesnek ismert természetes erkölcsi szabályt, és beépíti a Krisztusban megalapozott, Isten és ember közötti kapcsolatba, az ember ker. céljába, ezáltal a ~ az →új parancs alapja lesz. - Szt Pál tanítja, hogy Isten nemcsak Mózes törv-ében nyilvánította ki akaratát (Róm 2,14-16): a pogányok bár nem ismerik Mózes törv-ét, vannak fogalmaik Istennek Mózes törv-ében kinyilvánított akaratáról, nyilvánvaló módon igazodnak egy törv-hez, mely a belsejükbe (a szívükbe) van írva, s mely lényegében megegyezik a mózesi törv-nyel. Az erkölcsi normáknak ezt a pontosabban nem körülírt magvát minden ember ismeri, aki birtokában van az emberi természetnek, s ezekhez a pogányok szívébe is beleírt törv-ekhez járul a →lelkiismeret. Így az Isten kifejezetten kinyilatkoztatott, pozitív erkölcsi törv-e, a tízparancsolat előtt és mellett minden emberben él egy szívébe írt erkölcsi törv. is, egy természetes normatudat, melyet többé-kevésbé isteni, föltétlen követelménynek érez az ember. -  

3. A ~ egyetemes. Az alapvető erkölcsi normákat elméletileg a pogány világban is az emberhez tartozó követelményeknek tartották. Különösen amikor az emberek úgy érzték, hogy a pozitív törvényhozás embervoltukban fenyegeti őket, a ~hez menekültek, mely minden emberi törv. felett áll és az emberi törv-hozó is köteles figyelembe venni. Ezzel az érveléssel védekeztek az antik világban a →szofisták az állam és hatalom istenítése ellen. Arisztotelész két „igazságot” különböztetett meg: az egyik természettől fogva igaz, a másik csak akkor, ha a formális jog szerint megfelel az emberhozta törv-nek (Nik. Eth. V 10,1134b 18-21). Cicero az önvédelem velünk született jogáról beszél („Est non scripta, sed nata lex” Pro Milone 10). - A néprajzi kutatások szerint az elemi erkölcsi igazságok, bár nem mindenütt formálisan megfogalmazva, de minden népnél és kultúrában szerepelnek. - Az egyházatyák szerint is bizonyos alapvető erkölcsi követelmények és parancsok minden embernek szólnak, azoknak is, akik a →kinyilatkoztatást nem ismerik. Szt Ágoston szerint ezt a „törvényt Isten keze írta az emberszívekbe” (De sermone Domini in monte II,9,32). A ~ről szóló tanítást Aquinói Szt Tamás, később Franciso →Suárez rendszeresen kidolgozták. -A ~nek és a →természetjognak vannak közös lényeges vonásai. Szt Tamás pl. megkülönbözteti és mégis szorosan összetartozónak tartja őket: a ~ a szabály, a természetjog a szabály objektív tartalma (STh II-II,85,1). Az egyh. tanításában többnyire nem választják el élesen egymástól a ~t és a term-jogot. Ma általában megkülönböztetik őket, de nem mindenki ugyanabban az értelemben: egyesek a ~t ált. erkölcsi szabálynak tartják, melynek konkretizálása a term-jog; mások viszont a ~ alatt az emberre kötelező erkölcsi parancsokat értik, melynek egy része a term-jog, vagyis azok a követelmények, melyek a társad. életben a term-ből fakadnak. -

4. II. János Pál p. tanítása a ~ről: a) A ~ részesedés az →örök törvényben. „Az emberi élet legfőbb szabálya az egyetemes, objektív, örök isteni törvény, mellyel Isten bölcs és jóságos terve szerint rendezi, irányítja és kormányozza az egész világot és az emberiség útjait. Isten e törvényének részesévé teszi az embert úgy, hogy az ember az isteni gondviselés szelíd irányítása alatt egyre jobban megismerheti a változhatatlan igazságot.” (DH 3) Ezért a ~ Istentől nyeri kötelező erejét, kapja jutalmát vagy büntetését. - b) A ~ és az értelem rendje. A ~ az ember eredeti és sajátos természetéhez tartozik, ti. „az emberi személy” természetéhez (GS 51), amely a személy a test és a lélek egységében (biológiai és lelki adottságaival és egyéb jellegzetességeivel együtt) létezik: „A ~ kifejezi és előírja azokat a célokat, jogokat és kötelességeket, melyek az emberi személy testi és lelki természetén alapulnak. Ezt a törvényt nem lehet egyszerű biológiai törvénynek tekinteni, hanem úgy kell meghatározni, mint az értelem rendjét. A Teremtő arra hívja az embert, hogy e rendnek megfelelően rendezze és irányítsa életét és cselekedeteit, használja és élvezze a testét” (VS 50). Annak a törvénynek például, hogy az emberi életet föltétlen tisztelni kell, eredete és fundamentuma a személy sajátos méltóságában keresendő, és nem a saját fizikai élet megőrzésének természetes ösztönében. Így az emberi élet, bár az embernek fő java, a személynek mindig önértéket képviselő javával kapcsolatban nyer erkölcsi tartalmat: a test sajátosan emberi jelentését csak akkor lehet megérteni, ha az emberi személyt „összetett egésznek”, azaz „testben megnyilvánuló léleknek és halhatatlan lélek által megformált testnek” látjuk. A természetes mozgások csak annyiban erkölcsiek, amennyiben az emberi személyhez és annak kifejeződéséhez kapcsolódnak, mert a személy csak az emberi természetben tud megnyilvánulni. Az Egyh., amikor elutasítja a testiségnek olyan meghamisításait, melyek megfosztják emberi jelentésétől, az embernek szolgál és megmutatja neki az igaz szeretet útját, az egyedüli utat az igaz Istenhez. Az így értett ~ nem engedi szétválasztani a →szabadságot és a →természetet. Ezek ugyanis harmonikusan összeillenek és bensőségesen átjárják egymást. Ennek az „igazságnak” az erejéből van a ~nek egyetemes érvénye. - A ~, mivel a személy értelmes természetébe van írva, érvényes minden értelmes és a történelemben élő összes emberre. A személy, hogy a maga sajátos rendjében tökéletesedjék, köteles tenni a jót és kerülni a rosszat; gondoskodni az élet továbbadásáról és fönntartásáról, megmunkálni és gyarapítani a látható világ gazdagságát, ápolni a társas kapcsolatokat; keresni az igazságot, tenni a jót, szemlélni a szépet. - Akik elszakítják az egyéni szabadságot az összes ember közös természetétől, megakadályozzák, hogy az értelem fölfogja a ~ egyetemes voltát. Márpedig a ~, mivel kifejezi az emberi személy méltóságát és megalapozza alapvető jogait és kötelességeit, parancsai egyetemesek és kötelező erejük minden emberre kiterjed. Ez az egyetemesség nem hagyja figyelmen kívül az emberek egyéniségét, nem is ellenkezik az egyes személyek egyszeriségével és megismételhetetlenségével; épp ellenkezőleg, gyökerében ragadja meg szabad cselekedeteiket, melyek tanúskodnak az igazi jó egyetemességéről. Amennyiben cselekedeteink alávetik magukat a közös törvénynek, építik a személyek igaz közösségét és Isten kegyelmével gyakorolják a szeretetet, a „tökéletesség kötelékét” (Kol 3,14). Amikor pedig ellenkezőleg, sértik vagy csak figyelmen kívül hagyják a ~t (akár beszámítható módon, akár nem), megsebzik a személyek közösségét. -

c) A ~ olykor feltételesen parancsol, tilalmai azonban mindig, feltétel nélkül kötelezőek. Mindig és mindenki számára igazságságos és jó Istennek szolgálni, megadni az Őt megillető tiszteletet, s a szülőket igazán tisztelni. Ezek és a hasonló pozitív parancsok (conditae leges), melyek bizonyos tetteket és magatartási formákat írnak elő, egyetemesen kötelezőek, változhatatlanok, ugyanabban a közös jóban egyesítik a történelem minden korszakának minden emberét, kik valamennyien „ugyanarra a hivatásra, s ugyanarra az isteni célra” (GS 29) teremtettek. Ezek az egyetemes és állandó törv-ek megfelelnek a gyakorlati értelem fogalmainak, és a lelkiismeret ítélete alkalmazza őket az egyes cselekedetekre. A cselekvő ember a törv-be foglalt igazságot személyesen a saját igazságává teszi a cselekedetekkel és a megfelelő erényekkel. - A ~ tiltó parancsai egyetemesen érvényesek: minden körülmények között, mindig és mindenkire nézve kötelezőek. Olyan tilalmakról van ugyanis szó, melyek bizonyos cselekedetet egyszer s mindenkorra tiltanak, kivétel nélkül, mert megtétele soha nem egyeztethető össze a cselekvő személy akaratának jóságával, az isteni életre szóló meghívásával és a felebaráttal való közösséggel. Az a tény, hogy csak a tiltó parancsok köteleznek mindig és minden körülmények között, nem jelenti azt, hogy az erkölcsi életben a tilalmak fontosabbak, mint a pozitív parancsok, melyek a jó megtételére köteleznek. Isten és a felebarát szeretetének parancsa a maga pozitív erejében nem ismer felső határokat, de alsó határt igen, melyet ha valaki átlép, sérti a parancsot: amit bizonyos körülmények között kell megtenni, az a körülményektől függ, melyeket nem lehet mind előre látni; ezzel szemben vannak cselekedetek, melyek soha semmiféle körülmények között nem tekinthetők elfogadható válasznak, ti. a személy méltóságának megfelelőnek. Mindig lehetséges, hogy akár a kényszer, akár más körülmények megakadályozzák az embert, hogy jót tegyen; de soha nem akadályozható meg az, hogy bizonyos dolgokat ne tegyen meg, főleg ha kész arra, hogy inkább meghal, mint hogy rosszat tegyen. -

d) A ~ korszerű megfogalmazása az Egyh. Tanítóhivatal dolga. A mai ember rendkívüli érzékenysége a történetiség és a kultúra iránt egyeseket arra vitt, hogy kétségbe vonják a ~ változhatatlanságát, s ezzel együtt a „moralitás objektív normáit” (GS 16), melyek mindig minden emberre nézve érvényesek. Bár az ember mindig egy konkrét kultúrában él, az ember több, mint az adott kultúra. Egyébként a kultúrák haladása maga mutatja, hogy van valami az emberben, ami a kultúrák fölött áll, azaz transzcendens, s pontosan ez a „valami” az emberi természet: ez a természet a kultúra meghatározója és föltétele annak, hogy az ember egyetlen kultúrának se váljék rabszolgájává, hanem megőrizze személyes méltóságát azáltal, hogy embersége igazságának megfelelően él. Aki kétségbevonja az ember maradandó alkotóelemeit, melyek testi mivoltával is összefüggenek, nem csupán az általános tapasztalással kerül szembe, hanem érthetetlenné teszi azt is, hogy Jézus a „kezdetre” hivatkozik éppen egy olyan területen, ahol az adott kor társadalmi és kulturális környezete eltorzította bizonyos erkölcsi szabályok eredeti értelmét és szerepét (Mt 19,19). Ebben az értelemben állítja az Egyh., hogy „minden változás alatt sok változatlan dolog van, melyeknek végső alapja Krisztusban van, aki mindig ugyanaz: tegnap, ma és mindörökké” (GS 10). Keresni kell és meg kell találni a maradandó és egyetemes erkölcsi normák legmegfelelőbb megfogalmazását a különböző kultúrák számára, melyek jobban kifejezik és hitelesen érthetővé és értelmezhetővé teszik a ~t. A századok folyamán a szabályok lényegüket tekintve érvényben maradnak, de „ugyanabban az értelemben” kell pontos meghatározást nyerniük az adott történelmi szituációban az Egyh. Tanítóhivatalától, melynek döntését komoly tanulmányok előzik meg és kísérik, hogy a teol. tud-ának és a hívők igényeinek megfelelő formulát találjon. →emberi jogok  B.J-**

Hörmann 1976:1125. - VS 12, 43-44, 50-53. - KEK 1954-60.