Magyar Katolikus Lexikon > S > szerzetesség


szerzetesség, megszentelt élet (lat. vita consecrata): kánoni állapot, a keresztény tökéletesség nyilvános és teljes állapota, olyan állandó jellegű, intézményes, közös életmód, amelyben a katolikus hívek a mindenkit egyaránt kötelező parancsokon felül az →engedelmesség, a →tisztaság és a →szegénység fogadalmával az →evangéliumi tanácsok követésére is vállalkoznak (487.k.). - A →szerzetesi fogadalom minden körülmények között nyilvános, azaz az Egyh. által elfogadott. E kánoni állapot megköveteli a közösségi életet. - 1. Előzményei: aszkéták az Egyházban. A ker. közösségekben már a 2. sz: voltak →aszkéták, akik az evangéliumi törv-en túl az →evangéliumi tanácsok szűk ösvényén járva törekedtek a tökéletességre. A kerségen belül létrejött két csoport két erkölcsi felfogást képviselt: az aszkéták a szigorúbbat. Hosszú időn át azt sem tisztázták az Egyházban, hogy az aszketikus életforma mindenki számára elérhető erkölcsi tökéletességet jelent-e, attól függetlenül, hogy valaki a világban, a társad-ban él-e, v. az aszketikus élet és a világi ker. élet a tökéletesség 2 foka: a nős, világi ker-ek képviselik az alacsonyabbrendű életformát, az aszkéták pedig a tökéletes ker. életet. - A 4. sz. elején a →keresztényüldözések után a ker. szeretet (→caritas) gyakorlása lett az aszkéták számára a tanúságtétel ter-e: az özvegyek, árvák gondozása, betegek ápolása. Szükségük volt azonban valamilyen életrendre, szabályzatra, sőt, elkülönült közösségi (kolostori) életre, hogy megóvja őket az elvilágiasodástól, aminek különösen a fogadalmas szüzek voltak kitéve. Kiválásuk a helyi közösségekből a 4. sz: nagy erőveszteséget is jelentett. - Az aszkéta csoportok többnyire egyszerű ker-ekből verbuválódtak, de mozgalmuk viszonylag rövid időn belül átfogó teol. megalapozást kapott. Lelkiségük központja a →tanúságtétel és a →kereszt, mely a vértanúk reménye és Krisztus démoni hatalmak fölött aratott győzelmének jele volt. Arra törekedtek, hogy lemondásaikkal és vezeklésükkel egyesüljenek Krisztus szenvedéseivel. A vt-k életáldozatát úgy értékelték, mint részesedést Krisztus gonosz hatalmak fölötti győzelmében, magukat pedig a vt-k utódainak tekintették. - Az áldozatos élet evang. eszményét a magányos élet keretében, az önuralom gyakorlásával akarták megvalósítani. Az →önuralom elvét olyanok honosították meg az aszkéták körében, akik eredetileg a vt-filozófus →Szókratész hagyományain nevelkedtek. Az önuralmat a →cinikusokhoz hasonlóan az →öröm, az érzelmek, a →szenvedélyek elnyomása és kiirtásaként értelmezték, ebben jelölték meg az értelmes élet lényegét. A fil. eszmék megjelenése azonban individualista törekvéseket hozott az aszkéta mozg-ba. Ennek egyik jele, hogy a korábbi kommentárok, még Órigenész is, az →Énekek éneke menyasszonyában és vőlegényében Krisztus és az Egyh. allegóriáját látták, most viszont a menyasszony-vőlegény párosban a lélek és Krisztus egyesülésének szimbólumát kezdik látni. Az Én képes beszédét ötvözték Platón Lakoma c. dialógusának gondolataival: a másik ember jelenléte zavar, akadályozza a lelket Istenhez felemelkedésében, gátolja a kontemplációban. Az újplatonikus gondolat, „az egy menekvése az egyhez”, nemcsak az élvezetekről való lemondásra, hanem a társad-mal való szakításra is ösztönzött. - A 4. sz: állandóan látogatták a pusztai atyákat, és formulákkal kérlelték őket (pl. „Szólj egy szót atyám megváltásomra!”). A remeték válaszait feljegyezték, gyűjtötték (Paradicsom, A paradicsom lépcsőfokai, →apophthegmata patrum). Az aszketikus, szerz. életet nevezték „angyali életnek” is, mert elővételezték a végállapotot, amennyiben nem házasodtak és nem nősültek, hanem olyanok, mint „Isten angyalai a mennyben” (Lk 20,36). - A 4. sz: Egyiptomban Remete Szt Antal és Szt Pakhomiosz szabta meg a ~ fejlődésének irányát. Antal lemondott családi örökségéről, fokozatosan visszavonult a társad. életből, lemondott minden közösségről, megközelíthetetlen helyeken lakott, egyre messzebb költözött a pusztába, hogy megvívja küzdelmét a gonosz szellemekkel. Vele egyidőben, Thebaiszban, a Nílus melletti Tabbenisiben hozta létre közösségét Pakhomiosz. Sok aszkéta élt Pakhomiosz vezetése alatt, szigorú fegyelemben, kétkezi munkára fogva. Pakhomiosz szabályzata szigorú, katonás engedelmességet kívánt a szerz-ektől. A közösség tagjai magányos (monasztikus) életet éltek, de mindenki ugyanazon szabálynak tartozott engedelmeskedni. Minden szerz. alávetette magát az apát akaratának, s a közös szabályzat ellensúlyozta az individualizmus túlhajtásait. Pakhomiosz szabályzata a közösségi és a remeteéletmód között próbált egyensúlyt teremteni. Maradt azonban mindig egy szerzetesfajta, mely sem remetének, sem cenobitának nem volt tekinthető, hanem helyről helyre vándorolt. Az ilyen vándorló szerz-eket előbb-utóbb azonban zavaró elemnek tekintették. - Az 5. sz: új szervezeti forma alakult ki Palesztinában a ~ körében, a →laura, ahol a szerz-eknek saját celláik voltak, így megőrizték a remeték életéből a magányosságot, de közösségi életet is éltek, mert közösen étkeztek és imádkoztak. -

2. A szerzetesek és püspökök viszonya. A közösségi célokat Nagy Szt Vazul szabályzata állította előtérbe, aki mint caesareai metropolita elvetette azt a szerz. ideált, mely nem törődött a felebaráti szeretet evangéliumi követelményének teljesítésével. Bevezette a →novíciátust és a fogadalomtételt. Az engedelmességben olyan eszközt látott, mely lehetővé tette az értelmetlen túlzások kiiktatását a szerz. életből. Erre szükség is volt, mert az aszkézis helyenként bizarr formát öltött. A remeték versengése az önmegtagadás terén már szinte magamutogatássá vált, kétes hírbe hozta az aszketikus mozg-at. Vazul a mértéktartást hangsúlyozta (ebben Szt Benedek előfutárának tekinthető), szerzetesei →szegénységet, →szüzességet, →engedelmességet fogadtak, a fogadalmak közül a legfontosabb volt a szegénység és a szüzesség. - Sok nehézséget okoztak a szerz-ek a pp-öknek, miután kivonták magukat ellenőrzésük alól, amikor kivonultak a nagy közösségekből, és elkülönült életet éltek. Amikor Alexandriai Szt Atanáz megírta Szt Antal életét, művével azt is illusztrálni akarta, hogy Antal soha nem szakította meg kapcsolatát pp-ével, s mindig ortodox maradt. A Kis-Ázsiában, Gangarában 340-41: tartott zsinaton foglalkoztak a ~gel kapcsolatos kérdésekkel is. E zsinaton elítélték azokat a szerz-eket, akik teljesen abbahagyták a tp-látogatást, másodrangúaknak, ha ugyan nem lényegtelennek tartották a szentségeket. - A →messzaliánusok kolduló szektája 350 k. Kis-Ázsia felé kezdett terjedni. Azt tanították, hogy minden emberben van rossz szellem is, s ezt még a keresztség sem tudja kiűzni, csak az állandó imádság. Hirdették, hogy misztikus elragadtatásukban testi szemeikkel szemlélik a Szentháromságot. Mivel az állandó imádság szükségességét prédikálták, nem dolgoztak, hanem koldulásból tartották fenn magukat. Furcsa nézeteik magukra vonták a pp-ök figyelmét. Vazul megpróbált gátat vetni eszméik terjedésének, ezért rendelte a szerz-eket a pp. fennhatósága alá, ám a ppi felügyelet nem minden esetben vált be a gyakorlatban. A szerz-ek ui. a pp. iránti engedelmességüket a pp. személyes tekintélyétől tették függővé. - A ~ 3-4. nemzedéke vetette föl az igazán súlyos kérdéseket, mert közösségeikben könnyen menedéket találtak olyanok, akik a polg. élet felelőssége elől menekültek, v. akiknek megoldatlan személyes problémáik voltak, s ezek hozzájárultak az aszketikus mozg. züllesztéséhez. A szerz. közösségekben kezdettől fogva fennállt a veszély, hogy egy vezető egyéniség korlátlanul érvényesíti befolyását. Alkalmanként a szerz-ek elutasították a kétkezi munkát is. Az ilyen szerz. élet cáfolására írta Szt Ágoston 401: A szerz-ek munkájáról c. művét. -

3. A szíriai, mezoptámiai ~ és a nyugati ~. Szíriában a szerz-ek többnyire az egyszerű, görögül nem tudó földművesek soraiból kerültek ki. A legszélsőségesebb aszketikus gyakorlatok a szíriai és mezopotámiai ~ körében terjedtek el: egyesek nehéz vasláncot viseltek övként, mások füvet ettek, az állatok életmódját utánozva, ismét mások állandóan a tűző napon tartózkodtak. Akadtak olyanok is, akik a ruházatból éppen csak a legszükségesebbet viselték. Ezek az igen szélsőséges irányzatot képviselő aszkéták „Krisztusért bolondoknak” hívták magukat. - Különös életformát valósítottak meg az oszlopos remeték, a →stiliták. A szíriai Telanisszosz kolostorában (2000: Deir Sem'an) Szt Simeon egy oszlop tetejére költözött és ott élt (†459). Sokan támadták emiatt, különcnek tekintették, de Simeon komoly aszkéta volt, a nép szerette és tisztelte, sok tanítványt vonzott ktorába. Simeon legjelentősebb tanítványa volt Dániel, aki Konstantinápoly mellett (2000: Rumeli Hisarban) 33 évig élt egy oszlop tetején. Írástudatlan volt, de oly nagy tekintélye volt, hogy a cs. udvar kikérte véleményét az efezusi (439) és kalkedoni (451) zsinatok összehívása előtt. - A Ny-i ~ fejlődése szempontjából nagyon jelentős volt Szt Cassianus Johannes működése. A szkíta származású szerz., mielőtt Ny-ra került volna, híres aszkéták tanítványa volt Palesztinában és Egyiptomban. 400 k. el kellett hagynia Egyiptomot, amikor Theophilosz lett az alexandriai pátr. Konstantinápolyban Aranyszájú Szt János diákonussá szentelte. János száműzetése után, 404: Rómába, 415: Marsiliába ment, és ott K-i mintára ktorokat alapított szerz-ek és szerz-nők számára. Előírta, hogy a szerz-ek milyen ruhát viseljenek, hogyan vegyenek részt a lit-ban. Collationes ('Beszélgetések') c. művében a pusztai remeték tanítását foglalta össze párbeszédes formában. Szt Atanáz Szt Antal élete c. műve a nyugatiakban felkeltette a vágyat, hogy ők is fel tudjanak mutatni olyan buzgó szerz-eket, mint a keletiek, sőt még buzgóbbakat, akiknek élete az egyiptomi remetékénél is bőségesebb tárháza a jeleknek és csodáknak. Cassianus ezt a versengést szemlélve csöndesen állította: az igazi aszketikus hagyomány a szívbéli imádság. Az ügy buzgó szószólója lett →Sulpicius Severus, aki 403 k. írta meg Tours-i Szt Márton életrajzát, mellyel Mártont a Nyugat legnépszerűbb szentjévé tette. - Szt Ágoston 400 k. női ktoroknak (Alipius közreműködésével) írt szabályzatát mindig elfogadták hitelesnek, de a Praeceptumot és az Ordo monasteriit nem, mert Rotterdami Erasmus Ágostonhoz méltatlannak ítélte ezt a két írást (censura Erasmi). L. Verhereijn azonban minden kétséget kizáróan kimutatta, hogy a Praeceptum Ágoston munkája, az Ordo Monasterii pedig Alipiusé, akit előtte K-re küldött a palesztinai és kappadókiai ~ életének tanulmányozására. Ágoston regulái összeegyeztették a szerz. eszményeket a papsággal. -

4. A benedeki regula. Névtelenül maradt ránk a Regula Magistri c. terjedelmes irat, mely már Cassianus eszméinek hatását mutatja. Vsz. Szt Benedek is ismerte, szerz-eivel olvastatta Cassianus Beszélgetéseit. Benedek szabályzata nem látványos önsanyargatást, hanem ésszerűséget és önfegyelmet kívánt a szerz-ektől, akik itáliai földművesek közül kerültek ki. Kötelességük volt az ima, a Szentírás olvasása (opus Dei) és a munka. A szerz-ek nem vándorolhattak, a kolostorhoz voltak kötve, a közösség vezetője az apát volt. A kétkezi munkával, az olvasással Benedek a tétlenségből származó jellemromlást akarta kiküszöbölni a szerz-ek életéből. Szt Benedek szerz-ei a kk-ban igen nagy szolgálatot tettek Eu-nak (→bencések). -

5. A ~ és a Szentírás. A szerz. feladata nem Isten Igéjének hirdetése volt, hanem meghallgatása, az engedelmesség az isteni tanítás iránt. Ezért, ha sok mindenről le is mondott, a Szentírásról nem, azt a pusztába is magával vitte. „Bármit teszel, tanúd legyen arra a Szentírás!” - hirdette Antoniosz. Másként forgatta azonban a Szentírást egy szerz., mint Órigenész. A szerz. számára a Szentírás mindenekelőtt teljesítendő utasítások és parancsok tárháza volt. Az Ó- és ÚSz-ben egyformán a szerz. élet előképeit kutatták. A szerz-ek beszélgetéseiben mindig jelen volt a Szentírás, sőt, sokszor egyenesen Szentírásból vett mondatokkal beszélgettek egymással. - A vándorló szerz. azonban még a Szentírást sem tartotta meg. Az igazi szerz-nek ui. még a Szentírást is el kellett adnia, ha szegényről, rászorulóról volt szó, akinek segítenie kellett. Egy fiatal szerz-nek tűzbe kellett vetnie Bibliáját lelki vezetője parancsára, s mint a történet mondja, a tűz azonnal kialudt: mindennél fontosabb volt az engedelmesség. - Egy szkíta szerz. Melkizedek felől kérdezgette lelki vezetőjét, a „gerónt”, aki azonnal elnémította válaszával: „Elhagyod azt, amit Isten rád bízott, azt kutatod, amit nem kíván tőled.” A szerz-t nem érdekelte sem a Szentírás szó szerinti, történelmi értelme, de ugyanúgy nem érdekelte az allegorikus értelmezés sem: a Szentírás saját élete értelmezését szolgálta. Az ÓSz nagy alakjai az erények megtestesítői voltak a szerz. szemében, Ábrahám a vendégszereteté, Dávid a bűnbánaté, Illés a csendszereteté. - Mivel a szerz. a Szentírást úgy olvassa, mint közvetlenül neki szóló parancsot, a Szentírás az egész világát betölti, s mindent, ami csak körülveszi, egy kicsit bibliaivá is tesz. A Bibliából kiolvasott parancsokat és erényeket a szerz. nem rangsorolta. Isten előtt ugyanis minden erény kedves, mindegyik dicséretes, ezért bárki, bármely erény kiművelésére vállalkozhat, vonzódhat bármelyikhez. A szerz. teljesen alávetette magát a Szentírásnak, de meglehetősen nagy szabadsággal is élt a Szentírással. A cellában eltöltött életet az evangélium szavaival értelmezi, így válik az Krisztussal együtt eltöltött életté: „Fogságban voltam, és meglátogattatok” (Mt 25,36). A cellát börtönének tekinti, de olyan börtönnek, melynek csendje megvédi őt. A cella elhagyása magában rejti a veszélyt, hogy a környezet hatására megszűnik az a belső feszültség, mely a szerz. életet fűti. Legyen bármilyen szűkös is a szerz. cella, egész világgá tárul, mert az a hely, ahol a szerz. Krisztussal él együtt, vele osztja meg „fogságát”. A ~ bibliaértelmezése, jellemzően, ugyanolyan logionszerű, mint a szerz-atyák mondásai. Bármit olvasott is a szerz., azt mind úgy értette, mint aminek egyetemes érvénye és feltétlen jelentősége van: a legkisebb szakadék sem lehetett az Ige meghallása és a hallott Ige gyakorlati megvalósítása között. - Kétségtelenül szűkös korlátok között mozgott az a szentírás-értelmezés, melyet a ~ kialakított, de nagyon közvetlen volt, és közel maradt az élethez. Ennek a szentírás-értelmezésnek legfőbb veszélye volt a megmerevedés, a Szentírás könnyen törvénykv-vé vált, melyből parancsokat, utasításokat olvastak ki csupán, és az értő hit nem számított követelménynek. -

6. A ~ megszakítás nélkül hozzátartozik a kat. és az ortodox Egyházhoz, s osztozik azok történelmileg indokolt változásaiban. Ehhez tartozik a r.k. Egyházban a monasztikus életforma felaprózódása a különféle szerz. közösségekben, valamint új rendek alapítása, melyek tudatosan szakadnak el a ~től. - A hitújítás kora alapvetően tette kérdésessé a szerz. élet biblikus-teológiai megindokolását. A szekularizáció majdnem minden ktort feloszlatott és a 19. sz: szinte teljes újrakezdést tett szükségessé, aminek restaurációs jellege volt ugyan, mégis a monasztikus élet fellendüléséhez vezetett. - A ktorok 20/21. sz. helyzete a II. Vat. Zsin. utáni Egyh. helyzetét tükrözi. Úgy tűnik, hogy a ~en belüli elbizonytalanodás megszűnt, de még nem fejeződött be az új helyzet keresésének korszaka, s a közös élet új formái versenytársai lettek a hagyományos ~nek. A ~ megújításának figyelembe kell vennie ezeket a hagyományokat, s meg kell őriznie a maga azonosságát. A megújulás általában a monasztikus kezdetekhez való visszatérés jegyében áll (magány, kontempláció, laikus ~); de befolyásolja az ökumenikus nyitottság (amit megkönnyít a ~ értékeinek felfedezése a reformáció egyházaiban és a dialógus a kerségen kívüli ~gel); a harmadik világ monasztikus életének önálló formái, a szerz. szegénység mint szolidaritás a szegényekkel és az emberi értékek újrafelfedezése a testvéri/nővéri közösségben (kisebb létszám, egyszerűbb életmód, stb.). Va.L.

Péterffy I:123; II:121. - Szerzetes katekizmus. Bp., 1930. - II. Vat. Zsin.: Perfectae caritatis zsin. határozat a szerz. élet korszerű megújításáról. 1965. - Pp-ök Kongr-ja és a Szerzetesi Kongr.: Mutuae Relationes. 1978. - Schütz 1993:357. - II. János Pál p.: Redemptionis donum ap. buzdítás a ~ről. 1984. - CIC 1993:573-746.k. - KEK 917-933, 2102-03. - A Megszentelt Élet ... Kongr-ja: Testvéri élet közösségben. 1994; Verbi sponsa instrukció az apácák kontemplatív életéről és klauzúrájáról. 1999; Újraindulás Krisztustól instrukció. 2002. - II. János Pál p.: Vita consecrata szinodus utáni ap. buzdítás. 1996. - Vanyó 2000:488.