Magyar Katolikus Lexikon > P > pokol


pokol (délszláv eredetű szó, ősi jelentése 'szurok, sötétség'): a kárhozat, a túlvilági büntetés helye. - A bibliai eredetű fogalomban két kép találkozott: a seol, a holtak birodalma, és a Hinnom völgyében égő tűz. A seol az ÓSz-ben még nem a büntetés, hanem egyszerűen a halottak tartózkodási helye. Arról sincs szó, hogy ott különböző sorsban részesülnének. A föltámadás hitének kialakulásával azonban a kép is átalakul. Külön helye van benne a jóknak, és külön a rosszaknak, s az utóbbiak kínokban szenvednek. A Lk 16,19-31 példabeszéd hátterében ez a kép áll. A Biblián kívüli késői zsidó irod-ban is a seol már az istentelenek tartózkodási helye (Philo, Hénoch kv-e, 4Mak). Az esszénusok írásai már tűzről és sötétségről beszélnek. A másik kép a Hinnom völgyének tüze. Jeruzsálem mellett itt égették el a szemetet, mert a völgynek különben is rossz emlékezete volt. Valamikor az eltévelyedett zsidók itt áldoztak →Molochnak, a pogány istenségnek. A próf-knál a Hinnom-völgy (Geh-Hinnom) tüze jelképe lett Isten büntetésének (Jer 7,32; 19,6). Iz 66,24-ből való a kitétel, hogy az ítélet „tüze nem alszik el és férgük nem hal meg” (Mk 9,47). Az ÚSz-ben a Gehenna már mindig az ítélet utáni örök büntetés helye. Jézus igehirdetése szerint nemcsak a Sátánnak és angyalainak készült, hanem mindazoknak, akik nem térnek meg, ill. megátalkodnak bűnükben (Mt 25,41). Ker. János és később Jézus is emlegeti a kiolthatatlan tüzet (Mt 3,12; 18,8). Ezért találjuk az ilyen megjelöléseket is: a Gehenna tüze (Mt 5,22; 18,7) v. tüzes kemence (Mt 13,42). A kínokat sírással és fogak csikorgatásával jellemzik (Mt 8,12; 13,42; 22,13; 25,30). A Jel 14,20; 19,20; 21,8 hozzáveszi Szodoma és Gomorra égésének a képét is, ezért emlegeti a kénköves, tüzes tavat. Pál inkább örök romlásról (2Tesz 1,9; 1Tim 6,9), pusztulásról (Róm 9,22; Fil 3,19), elvetésről (2Tim 2,10; 1Kor 1,18; 2Kor 2,15) beszél. De ezek a kifejezések sem mondanak semmi közelebbit a kárhozottak állapotáról. A mélység (Jel 9,1; 11,7; 20,1) és a tartarosz (2Pt 2,4) inkább a bukott angyalok ideiglenes börtöne. - Az egyházi tanítóhivatal a következő tételeket emelte ki: a kárhozat lehetőségének tétele benne van a Damasus- és Atanáz-féle hitvallásban (D 16,40) és a trienti hitvallásban (D 835). A kárhozat örök tartamát az órigenisták ellen mondták ki (D 211). A kárhozottak büntetése a halál utáni ítélettel megkezdődik, s nincs kitolva a végítéletre (D 464). A büntetés mibenlétére vonatkozólag nincsenek tekintélyi nyilatkozatok. III. Ince említi a kizárást Isten színelátásából és a kirótt szenvedést (poena damni et p. sensus). - Dogmatikai szempontból az igazi probléma a kárhozat örök volta. Hogyan egyeztethető össze Isten végtelen irgalmával a teremtmény örökkétartó bűnhődése? A büntetés időbeli korlátozásának kérdését már Alexandriai Kelemen fölvetette. Órigenész mint lehetőséget megpendítette az →apokatasztasziszt, a mindenség megújulásának gondolatát, amit később követői kiéleztek. Szt Jeromos úgy gondolta, hogy legalább a ker-ek számára a kárhozat büntetése időben véges, sőt előtte már Szt Ciprián foglalkozott ezzel a gondolattal. K-en Aranyszájú Szt János, Ny-on Szt Ágoston határozottan védelmezte az örök tartamot mint kinyilatkoztatott tényt. Ők is föltételeztek valamilyen időbeli enyhülést, ami az Egyh. könyörgésének hatása lenne. A kk-ban Aquinói Szt Tamás azonban ezt is elvetette, s azt hangoztatta, hogy Isten inkább az ítéleten gyakorolja az irgalmat. Tehát csak azok kárhoznak el, akik úgy megátalkodnak, hogy rajtuk az isteni irgalom sem tud segíteni. Isten természetesen a szabad akaratot nem változtatja meg. - Sok vita volt a ~ tüzének természetéről is. Kétségtelen, hogy azt sem lehet a földi fiz. tűzzel azonosítani. - Olyan túlvilági valóság előtt állunk, amelyről semmiféle tapasztalatunk nincs. Ott nemcsak a tér- és időfogalmunk nem érvényes, hanem egész létformánk változik meg, azért minden naiv hasonlat és elgondolás alaptalan. Maga a dogma és a benne rejlő kinyilatkoztatás nem akarja ezt a nemtudásunkat megoldani. Ide is érvényes a kinyilatkoztatás megállapítása, hogy az az üdvösség valóságát világítja meg, de nem ad róla tárgyi ismeretet (lásd: „Szem nem látta, fül nem hallotta...”, 1Kor 2,9). Vagyis a kárhozatról szóló kinyilatkoztatás nem annyira a túlvilágról mond valamit, hanem a jelenben figyelmeztet, hogy a megígért üdvösséget el lehet veszíteni, ezért a dogma jelentőségét nem a túlvilági valóság megvilágításában kell látnunk, hanem annak hangoztatásában, hogy a bűn és a megátalkodottság révén a boldogságra váró ember célja egyszer s mindenkorra meghiúsulhat, s ebben benne van a bűn büntetése. Legföljebb antropológiai megfontolások alapján közelíthetjük meg a misztériumot. Vagyis utalhatunk arra, hogy miben áll az ember számára a cél elvesztése. Biztos, hogy a kárhozat lényege a „poena damni”, a kizárás ez egyetlen célból, Isten színelátásából és abból a szeretetből, amely egyedül adhat értelmet a létnek. Helyette valami üresség marad, amit az ember maga választott önzésével. A bűn ui. elfordulás Istentől és jogtalan odafordulás a földi javakhoz, de ezek nem tudják a szellemi lélek végtelen igényeit kielégíteni. Ennek aztán kozmikus vonatkozása is van. A kárhozott számára a teremtett világ és az értelmes teremtmények szeretete sem valóság többé, hiszen nem állt bele Isten akarata szerint. A ~ tüzét is vsz. abból kell magyarázni, hogy Isten hatalma mint föllebbezhetetlen tekintély gúzsba köti az embert, érezteti tehetetlenségét, de az mégis lázad ellene. - Az igehirdetés célja itt sem lehet az ijesztgetés, hanem Isten és az ember kapcsolatának föltárása. Isten az embert szabadnak teremtette, s mint irgalmas atya áll vele szemben. Minden kegyelmet megad neki, amit a szeretet diktál, ezért az életnek igen nagy a felelőssége. A Teremtő viszont elvárja, hogy a teremtmény elismerje tőle való függését az erkölcsi rend megtartásában. Az igazságosság követeli, hogy legyen jutalmazás és büntetés. Arra sem szabad gondolni, hogy Isten a győzelem örömével nézi a kárhozottakat. Az ő tekintélyét és jogait a teremtmény nem sértheti, tehát neki nem kell védekeznie. A kárhozat olyan állapot, amit a bűnös teremtmény maga választott és amihez ő maga ragaszkodik, s amit értékesebbnek tart, mint az Isten előtt való meghódolást. Hogy az emberi állhatatlanság és szenvedélyesség következtében ki jut el az ilyen megátalkodottságig, azt nem tudjuk. - Ikgr. Ábrázolásának elemei: az ördögök, az alvilág fejedelme, a tűzfolyam és büntetés-típusok, a sötétség, a bűnösök és a büntető angyal. A 8-9. sz-tól ábrázolták, eleinte az →utolsó ítélet-, a →Jézus pokolraszállása- és a dúsgazdag (→Lázár)-képeken. Bizáncban a 8-12. sz: a ~-kép néhány világosan fölismerhető elemből áll, sajátosan K-i közöttük a büntető angyal lándzsával és a szembenéző trónon ülő Hádesz (alvilág fejedelme). A 12-13. sz. képeken jelennek meg a büntetések. - A Ny-i műv-ben a ~ ábrázolása részletesebb, kezdetben Remete Szt Antal megkísértéséhez v. a Jel-hez kapcsolódott, 1100-ig főként a karoling könyvfest-ben (Stuttgarti pszaltérium, 820/30) és falképeken. A →Hortus deliciarum szerint a ~ egy szögletes, földalatti hely. Nagy hatással volt Dante ~-leírása (az Isteni Színjátékban). A 12-13. sz: a fr. katedrálisok timpanonjaiban is megjelent (Autun, Amiens, Chartres, Poitiers), később a katedrális Ny-i belső falán v. az előcsarnokban az Utolsó Ítélet-képeken. A 13. sz-tól előfordul nagyobb kompozícióban oltárképen. A 15-16. sz: É-Eu-ban gazdag fantáziával részletezik a ~ot (Jan Van Eyck, H. Bosch, H. Memling) az Utolsó Ítélet- és a Szt Antal megkísértése-képek részeként. Itáliában Luca Signorelli ~-ábrázolása lett a minta (orvietói dóm). A 16-17. sz-tól ábrázolták a ~rajutást: →Lucifer, a ~ fejed-e elnyeli a kárhozottakat, kiket az ördögök tömnek a szájába. - A barokkban igen nagy hatással volt minden ~-ábrázolásra Michelangelo Utolsó ítélete (Sixtusi kpna, 1534-41) az anatómiailag pontos testábrázolásokkal és a kárhozottak rémületet tükröző arcával (Rubens, Delacrois). G.F.-**

LThK V:445. - BL:1486. - Kirschbaum II:313. - Sachs 1980:183.