Magyar Katolikus Lexikon > A > apokatasztaszisz


apokatasztaszisz (gör. 'helyreállítás', 'megújulás'): a kárhozat örökkévalóságát tagadó elmélet. - Az ~ kifejezés az ApCsel 3,21: fordul elő, ahol Szt Péter a zsidók előtti beszédében a föltámadt Krisztusról mondja, hogy a mennyben kell maradnia a nagy megújulás napjáig. Ő tehát kétségtelenül Krisztus 2. eljövetelére és a világ végső átalakulására gondol. A zsidók messiási reményébe beletartozott mindaz, amit a próf-k megjövendöltek: a Paradicsom békéje, az Ígéret földjének birtoklása, Dávid dicsőséges kirsága, a tp-i kultusz zavartalansága. Ők mindezt itt a földön várták, mint végső időt. Ennek az átalakulásnak megvalósulását kapcsolatba hozták Illés eljövetelével, akit Isten elragadott (2Kir 2,11; Sir 48,9), s a Malakiás (3,23) által bejelentett isteni követ megjelenésével, aki helyre fogja állítani Jákob törzseit (Sir 48,10). Jézus azonban ezt a jövendölést Ker. Szt Jánosra alkalmazta (Mk 9,12). Ez a magyarázat már ott van János születésének híradásában is (Lk 1,7). Jézus után az ap-ok is úgy magyarázták János küldetését, mint a nép belső, lelki helyreállítását a Megváltó fogadására (ApCsel 3,19-21). A végső kifejletről, de egészen eszkat. értelemben, a legvilágosabban az 1Kor 15,24-28: Pál ap. beszélt. - A tört. folyamán az ~ új értelmezést kapott Órigenész véleményével, aki a Zsolt 110,1-re, az 1Kor 15,24-re és a Fil 2,5-11-re hivatkozva úgy gondolta, hogy Krisztus uralmát végül is minden teremtmény elismeri, még a kárhozottak is. Amikor mindenki meghódol előtte, megvalósul az egység, amelyért imádkozott (Jn 17,21), és Isten lesz minden mindenben (1Kor 15,24). Nem világos azonban, hogy Órigenész a Szentírás újplatonikus értelmezése alapján jutott-e el az ~ teol. gondolatához, vagy előbb meg volt győződve, hogy a Szentírás tanítja az ~t, és utána fejtette ki ezt fil-ilag. Az viszont kétségtelen, hogy tanítását a későbbi origenisták eltúlozták. Róluk Germanosz konstantinápolyi pátr. is úgy vélekedett, hogy Origenész szövegét meghamisították. Mindenesetre az ilyen egyetemes megújulással, újrakezdéssel szemben már 543: a konstantinápolyi zsin. hangoztatta a kárhozat örök voltát. Ezt a tanítást újra kifejezte a IV. lateráni zsin. (D 429) és XII. Benedek p. dogmatikai határozata (D 531). A kk-ban újra akadtak képviselői az origenista nézetnek (Scotus Eriugena és egyes szekták). A reform. idején az →anabaptisták elevenítették föl a tételt, de az →ágostai hitvallás elutasította. A felvilágosodás korában egyesek újra összeegyeztethetetlennek tartották a kárhozat örök voltát Isten irgalmával, azért v. a bűnösök megsemmisítését vallották, v. megtérésüket (szociniánusok, teozófus misztikusok). - Korunkban egyes prot. teol-ok (P. Althaus, H. Stephan, E. Stauffer) úgy gondolják, hogy a halál és a végítélet között nem zárul le a megtérés lehetősége, továbbá, hogy az Egyh. könyörgése is segíthet a kárhozottakon. Ezért az üdvösségre és a kárhozatra szóló predesztináció inkább csak Isten tört. terve, nem végleges akarata, s így végül is az egyetemes üdvözítő akarat diadalmaskodik. K. Barth álláspontja: a Krisztusban kiválasztottak számának az egész emberiségre való kiterjesztése az isteni szeretet szabadságának kétségbevonása lenne, ha pedig ezt a szeretetet az emberiségnek csak egy részére vonatkoztatjuk, az a végtelen isteni irgalom szűk értelmezését jelentené. Ezért a misztériumot nem közelíthetjük meg; a mi feladatunk a hit és a remény. - A kat. tanítás ma is az, hogy az üdvösség és a kárhozat örök, s a halál után már nincs lehetőség a megtérésre. Ahol a Szentírás a megújulásról beszél, ott a kezdettől fogva meglévő isteni tervet kell érteni anélkül, hogy az egyes ember sorsáról valamit is állítanánk. Az üdvrend és az üdvtört. nem minduntalan visszatérő ciklus, hanem egyszeri történés, ahol Isten a teremtmény szabadságát és erkölcsi állásfoglalását komolyan veszi. Az örök kárhozatnál figyelembe kell venni, hogy az a teremtmény teljesen szabad, személyes állásfoglalásának, ill. megátalkodottságának a büntetése. G.F.

Michaelis, W.: Die Versöhnung des Alls. H.n., 1950. - Theologische Quartalschrift 1951/2:129. (Adam, K.: Zum Problem der Apokatastasis) - Civilità Cattolica 1954:151. (S. Fruscinone) - LThK I:708.