Magyar Katolikus Lexikon > M > moralizmus


moralizmus (a lat. moralis, 'erkölcstan' szóból): bölcseleti-erkölcstani irányzat, amely az erkölcs autonómiáját és merőben formális jellegét hangsúlyozza. - Az elnevezés J. G. Fichtétől származik. A ~ pozitív érdemei: az erkölcsi jó tárgyi érvénye, norma-alakító ereje, általánossága, megismerhetősége mellett száll síkra, így szembefordul a merő →naturalizmussal. Ugyanakkor az erkölcsöt elválasztja a létrendtől és így a teremtés rendjétől. A ~ fölfogásában a norma leginkább a logikai törv-ekhez hasonlítható, jogi, formalisztikus, a tartalmi kötöttségektől elvonatkoztatott, sematikus, gépiesen alkalmazható törv., amely dualisztikusan szemben áll az emberi élet egyéb megnyilvánulási formáival; az erkölcs a tudattal és a szabadsággal ellentétben szillogisztikus következtetésekből álló, lehatároló „parancs”, amellyel szemben szolgai engedelmességgel tartozunk. A vallás így értelmét veszti, a ~ ateizmust takar v. épp vallás-pótlékká válik. Ennek ellenére ker. gondolkodók, moralisták közül is sokan kacérkodtak a ~sal. Sokan abban láttak párhuzamot a ~ állításaival, hogy Isten az üdvtört-ben „levezethetetlen módon” cselekszik, sajátos üdvrendet teremt, aminek semmi másra vissza nem vezethető törv-ei vannak. Az újabb, főleg kat. morális igyekszik megszabadulni a ~ hatásaitól. Az üdvtört. nem semmisíti meg, hanem föltételezi a teremtést, a lét törv-eit, a Teremtés és a Megváltó ugyanaz az Isten. Így az üdvrend v. Krisztus műve nem állítható szembe a természetes renddel (valamiféle „természetfölötti ~” értelmében). A ~ a gyakorlatban fanatikus →rigorizmushoz, utópikus emberképhez, végső soron →manicheizmushoz (a „testi” és a „természetes” megvetéséhez) vezet, az igazi hittől, „Krisztus törvényé”-től inkább elidegenít, semmint közelebb visz hozzá. **

LThK VI:599.