Magyar Katolikus Lexikon > M > megtérés


megtérés (gör. metanoia, lat. conversio): a →kárhozat felé tartó ember megfordulása, jó ill. jobb útra térése. Ellentéte a →hűtlenség (→aposztázia, →hitehagyás). -

1. Vallástörténetileg azokban a vallásokban, melyek az üdvösségnek az egész személyes életet átfogó útját hirdetik, a ~ a megszabott életformák elsajátítását jelenti. Csak a nagy vallásokban kezd elkülönülni a ~ a megszentelő rítusok által előidézett újjászületéstől, miközben mindkét folyamat megjelölése terminológiailag továbbra is megegyezik. A →pietizmusban és a →metodizmusban a belső ~ v. föltámadás elválik a szentségtől, és élményjellegének különleges hangsúlyozásával az üdvösség elnyerésének döntő eseménye lesz. - 2. Valláslélektanilag a ~ az akarat jóra fordulása, az érzület megváltozása, lelki átalakulás (→metanoia), →újjászületés a hitben (→beavatás, →kegyelem, →megigazulás). - 3. Erkölcsileg a ~ elfordulás a →rossztól, amiben Isten nincs jelen, a bűnös élettől, és a jóhoz, Istenhez fordulás. - 4. A lelki életben a ~ magasabb szintre lépés a →tökéletesség útján. Többször is megtörténhet, ezért beszél a lelkiség tud-a második és harmadik ~ről. -

5. A Szentírásban a bűn héber alapszava a het, hatat, értelme: elhibázás (a parancsolt jó elmulasztása), ellentétes értelmű fogalompárja a ~ (súb, tesubá). A ~ a helytelen magatartás megváltoztatását jelenti, valamint a bűn fölszámolását jóvátétellel (az emberek között) és többnyire kultikus vezekléssel (böjt, áldozat, bűnbánati cselekmény: vö. Jo 2; Jón 3,7; Jud 4,10; Iz 63). - A gör. kifejezés az ÚSz közp. fogalma: metanoein, metánoia. Eredeti jelentése: elismerni és megbánni a tévedést (bűnt), a gondolkodásmódot megváltoztatni. A Szentírásban e szó a magatartás és az érzület megváltoztatása a szövetség Istenével és parancsaival kapcsolatban. A sínai szövetség rendjének, mindenekelőtt a tízparancsolatnak a célja a helyes út megmutatása (tora = útmutatás) és ezáltal az áldás és az élet teljességének megszerzése (Kiv 20; MTörv 5;. MTörv 28; 30,11-20). Izr. szövetségi története Isten nevelésének története. Az üdvösségtört. keretében az ósz-i kv-ek sorrendje: Bír, Sám, Kir, Krón, a bűnbeesés, büntetés, megtérés, béke, üdvösség sora (vö. Bír 2,11-19; Iz 1,2-7.18-31; 9,7-20; Jer 1,16; 5; 11; Ez 20; 22). Az igaz próféták megmutatták: a bűn hűtlenség Isten ellen, hálátlanság, vétek a felebaráti szeretet és az igazságosság ellen (vö. Iz 1,10-17; 5,8-24; Jer 5,9; Ám 2; 6; Oz 12; Mik 3; 7,1-7). Ezért nemcsak a külső rituális bűnbánati cselekményeket, hanem a szív ~ét is sürgették (Jer 7: „engedelmességet, nem áldozatot”; Oz 6,6; Mik 6,8;. MTörv 6,4; Lev 19,18), mégpedig minden egyes emberét (Ez 18,33). Az üdvtört. folyamán az isten- és önismerettel együtt születik a fölismerés, hogy senki, még a parancsokat megtartó ember sem tökéletesen tiszta és jó Isten előtt (Zsolt 51). Ezért van szüksége az ember szívének a változás, javulás kegyelmére, amit Isten kezdeményez azzal, hogy népéhez fordul az „új szövetségben” (vö. Jer 31,31-33; Ez 36,26-28: „Új szívet adok nektek, és új lelket oltok belétek”). - Isten és a megtérő ember viszonyát fejezi ki az ÓSz két jellegzetes mondata: „Térjetek vissza hozzám, és Én is visszatérek hozzátok” (Mal 3,77); ill. „Téríts magadhoz minket, Uram, és mi megtérünk” (Siral 5,21). Az Isten Szolgájának helyettesítő, engesztelő szenvedésének ígérete (Iz 52,13-53,12) a megváltás próféciája: „az én igaz szolgám sokakat igazzá tesz”. - Az ÚSz-et Ker. Szt János bűnbánati felhívása és az ehhez kötött bűnbánati cselekmény, a Jordánban való keresztség vezeti be (Mk 1,4; Mt 3,2). Jézus is vállalta ezt, s a mindenkin könyörülő Isten végleges közösségének fölajánlásával alapozta meg („Isten országa”, vö. Mk 1,15; Mt 4,17). A gör. metanoia önátadást jelent a Jézus Krisztusban önmagát kinyilatkoztató Atyaisten felé, amit az ÚSz egyébként hitnek nevez (Mt 6,33; 7,21; 11,28-30; 18,23-35). Ezért fordult Jézus tudatosan a bűnösökhöz és Izr. elveszett fiaihoz (Mt 9,9; 12,7; Lk 15), ~re szólította fel őket és megbocsátotta bűneiket (Lk 7,35-50; Jn 8,3-11). Aki hisz Jézus tanításának és követi Őt, szabaddá lesz a bűn hatalmától, megváltozik a szíve (Mt 7,15-21; 15,1-20; 23,27), s Jézus szavai szerint szerető engedelmességgel képes megfelelni Isten akaratának és példájának (vö. Mt 5,48; Lk 6,36; →hegyi beszéd). Az ember önmagától, ~ nélkül nem tud megigazulni (Mt 13,10-17; 18,23-35; 23; 25,31-46; Lk 15,25-30; Jn 9). -

Szt Pál, aki korábban farizeus volt, saját élményéből fedezte fel, hogy a törv-hez hű jámborság önigazolásának bűne vakította meg őt, s ezért nem látta a ~ és a Jézus Krisztusban megnyilvánuló isteni irgalom elfogadásának szükségességét (vö. Róm 3; 5; 7; 9-11). Csak aki alázattal és hittel elfogadja Isten Jézus Krisztus által érkező bocsánatát, az szabadul meg a bűn hatalmától s lesz képes az Atya akarata szerint megtérni a hitre és a szeretetre (Gal 5). Amikor Jézust mint istenkáromlót ölték meg Izr. vezetői, nyilvánvalóvá lett megtérni nem akaró önigazoló vakságuk (Lk 23,24; Jn 12,20-43; 15,18-16,4; Róm 10,16-11,10). Isten Fiának halála ugyanakkor kinyilvánította a minden embert menteni akaró Isten végtelen irgalmát (Jn 3,16; Gal 3,13; Róm 3,21-26; 5,12-21; 11,30-32). - A megtért ember élete „a szeretetben tevékeny hitben” gyökerezik (Gal 5,6). Mivel azonban ő sem mentesül a kísértésektől, közösségben kell maradnia Krisztussal és az Egyházzal, és együtt kell működnie a kegyelemmel (vö. Róm 12,9-20; Kol 3; 1Tim 4; 2Tim 3; Jak 2,14-26; 1Pt 4; 2Pt 1,3-11; Jel 2). - A Zsid egyenesen fölteszi a kérdést, hogy vajon megtérhet-e újra az, aki könnyelműen elszakadt Krisztustól (vö. 6,4-7). Az ősegyház szilárdan meg volt győződve arról, hogy Istentől minden ember megkapja a kegyelmet, hogy megtérjen és elnyerje bűnei bocsánatát. Ezért szentírási szemmel nézve a ~ hit Isten szeretetében, kiengesztelődés (2Kor 5,11-21) és az Egyh. közösségében Krisztussal való élet. Alaptétel értékű: aki önmagát keresi, elveszíti magát, aki Istennek és felebarátainak átadja magát, az megnyeri önmagát (vö. Lk 9,23; Jn 12,25). Az ősegyház a 2-3. sz-tól a bűnbánat szentségét sajátos bűnbánati fegyelemmé fejlesztette, és sokféle eszközt kínált a kegyelemben való megmaradásra, a kegyelmi állapot megőrzésére, a bűn eltörlésére és legyőzésére s a jóban való növekedésre. Ez azonban olykor az Egyh. által ajánlott bűnbánati cselekmények túlhangsúlyozásához és az Isten akarata iránti mindig újra gyakorlandó önátadás háttérbe szorulásához vezetett. Ellenhatásaként léptek föl a hitújítók, s próbáltak a lélekből való élet melletti döntésre buzdítani. - A 20. sz. végére nem csupán a bűnbánat szentsége került válságba, hanem a ~re és bűnbánatra szóló felhívás hatása is meggyengült. A modern ember maga akarja a saját életét alakítani, s a saját elképzeléseit valósítja meg. A közgondolkodás föltételezi, hogy a tekintélyi értékrendek és a társadalmi kényszerek, vagyis a hagyományos értékrend, ill. a társad. egyéb értékrendjei elidegenítik az embert önmagától. Úgy véli, hogy a bűn mint Isten parancsa és rendje elleni lázadás az egyh. ideológiai fegyvere az ember leigázására. A modern értelmezésben a bűn csak egyet jelenthet: az én meg nem valósítását. Eszerint az önmegvalósítás folyamatában előfordulhatnak hibák, az ember tévutakra léphet, s különböző függőségekbe kerülhet, de tanulással, önmaga jobb megértésével, emberbaráti körülmények között ezek leküzdhetők. Ezen szemlélet szerint a ~ rátalálás az ember saját lényére, igazi önmegvalósítására. - A tapasztalat azonban azt mutatja, hogy az autonóm, önmagát igazoló ember nagyon sok hibát követ el, s végül elpusztítja önmagát; elveszti az igaz életérzéket, s lehetetlenné válik számára az igazságos, igaz és szeretetteljes emberi közösség. Az Isten képmására teremtett ember csak Isten és az Istentől kapott rendeltetés alázatos elfogadásával találhat utat az igazi élethez és a szeretethez. Mint dialógusra teremtett lény egyedül a szeretetben és a felebarátok iránti odaadásban nyerheti el azt, ami jó, ami életet és üdvösséget ad, s amiben elsősorban önmagát találja meg, „fejlesztheti” ki. Isten szeretete megszabadít a hamis önszeretettől, és segít abban, hogy önmagunkat, a felebarátot és a jót helyesen szeressük. G.F.

LThK II:136. - SV 104. - BL:1209. - Schütz 1993:256. - KEK 1425-29; 1886-89.