Magyar Katolikus Lexikon > M > magánkinyilatkoztatás


magánkinyilatkoztatás: Istentől kapott ismeret, közlés, mely az ember természetes képességeivel nem szerezhető meg, s amely a nyilvános →kinyilatkoztatásnál személyesebb jellegű. A ~ az egyéni vallásos élet eseménye, csak közvetve szól az egyh. közösségnek. - A Szentírásban a karizmatikus adományokról szóló tanításban burkoltan benne van a ~ lehetősége (→próféta). Az egyh. hagyomány is tanúskodik mellette (→karizma, →Mária-jelenések). A ~ elgondolható úgy is, mint az egyetemesen kiáradó kegyelem objektivációja; s mint olyan ismeret v. döntéshez útmutatás, mely az adott helyzetből közvetlenül (pusztán emberi megfontolásokkal) nem vezethető le. Az ilyen ~ kötelezheti a befogadóját a teljes hitre és engedelmességre, amennyiben megvannak számára a bizonyosság föltételei. - Bár a nyilvános kinyilatkoztatás Jézus Krisztussal, ill. az ap-ok tanúskodásával teljes lett és lezárult, s ezért a ~ tartalmilag újat nem hozhat, Istennek megvan a joga ahhoz, hogy egyeseket (ritkábban közösségeket) ~sal figyelmeztessen v. erősítsen, buzdítson a hitben. A termfölötti világ nem esik érzékeink alá, termfölötti jel nélkül viszont a hit könnyen meggyengülhet. Ezért Isten végig az üdvtört. során adott és ad jeleket, melyek a termfölötti létezését bizonyítják. Ezen jelek között az ÚSz óta első helyen állnak és legfontosabbak a →szentségek. Mellettük és tőlük támogatva a ~ az Egyh. karizmatikus-misztikus jellegének kifejezési formája az egyéni vallásosságban. A ~ban részesülő személyek elmélyült szentségi életet élnek, a kinyilatkoztatások nagyon sokszor kötődnek a lit-hoz (Szt Gertrúd, Avilai Szt Teréz), főként az Euch-hoz (→eucharisztikus csodák). Isten azonban bárkit részesíthet ~ban, akár megtérést indíthat el ~sal. - A ~ tartalmát azon a személyen kívül, aki közvetlenül kapta, más nem köteles azzal a kételkedés nélküli hittel elfogadni, mely a hivatalos egyh. tanítás (→dogma) befogadásához elengedhetetlen. A ~ a személy adottságaihoz (műveltség, életforma, életkor, állapot) jobban alkalmazkodik, mint a prófétai (nyilvános) kinyilatkoztatás. Olykor épp azért nehéz elfogadni a közzétett ~t, mert közlése túlságosan szubjektív megfogalmazású. - A ~ terén sok a tévedés lehetősége. A lélektan ismeri a túlérzékeny idegrendszert és fantáziát, a hallucinációt, az illúziót, a kényszerképzetet, a beképzelést, a tömegszuggeszciót, az eidetikus, vizuális hajlamot, főként gyermekeknél. Ezenkívül a lélek mélyén végbemenő kegyelmi élmény fogalmi meghatározásánál is előfordulhat tévedés v. félremagyarázás. Ezért a ~ valódiságának megítélésénél óvatosságra van szükség. Legfontosabb szempont a nyilvános kinyilatkoztatással való összhang, az egyházias szellem és a ker. érzület. A ~ban részesülő számára nélkülözhetetlen a komoly →lelkivezetés és a feltétlen engedelmesség. Sok szt lelkivezető (pl. Néri Szt Fülöp) tanította, hogy a ~ hitelességének legbiztosabb jele, ha a benne részesülő készséggel elfogadja a lelkivezető ítéletét, akkor is, ha az nem Istentől eredőnek, hanem tévedésnek ítéli a ~t. Isten ugyanis az alázatosságot mindennél jobban jutalmazza, ebben az esetben a ~ hitelességének biztosabb jeleivel. Ahol a teol. tartalom, az élmény formája és a cél komoly és szent, s az egyén megbízhatósága nyilvánvaló, ott nem lehet eleve kizárni a ~ valódiságát. Főleg akkor nem, ha maradandó kegyelmi ajándékok (hit elmélyülése, megtérés, esetleg csodák) kísérik a ~t. - Az Egyh. óvatos a ~sal szemben, ugyanakkor elismeri, hogy lehet szerepe az Egyh. karizmatikus életében, ezért nem lehet elzárkózni előle. A ~ nem egészíti ki a hivatalos tanítást, de adhat indíttatást annak kellő alkalmazására, ill. az Egyh. életének irányítására. Az idők változásai és az új helyzetek követelhetnek új kezdeményezést. Így pl. ~ indította el több egyh. ünnep (→Úrnapja, →Jézus Szíve) bevezetését, szerzetesrendek alapítását, nagy zarándok- és kegyhelyek kialakulását (→lourdes-i jelenések, →fatimai jelenések, →Mária-kegyhely). - A ~ a →misztikus megismerés eseménye. Az különbözteti meg más, a mindennapitól eltérő pszichés jelenségektől, hogy mindig és kizárólagosan a lelkiekre vonatkozik, a gyakorlati dolgokban is az üdvösség szempontjai szerint ad eligazítást; sohasem öncélú, azaz nem csupán lelki vigasztalás a célja; mindig konkrét, azaz kisebb-nagyobb közösségek konkrét javát, lelki épülését szolgálja; kizár minden magamutogatást és népszerűségkeresést, sőt gyakran vált ki megnemértést, elutasítást, zaklatást. G.F.-**

LThK VIII:772. - Schütz 1993:67, 267. - Hittani Kongregáció: Fatima üzenete. (Hittani Kongregáció: A fatimai titok teol. kommentárja.) Ford. Diós István. Bp., 2000.