Magyar Katolikus Lexikon > K > kvietizmus


kvietizmus (a lat. quies, 'nyugalom' szóból): tévtanítás, a misztika egyik irányzata, mely szerint az Istennel való egyesülés alapja a teljes passzivitás és a minden iránti közömbösséggel megszerzett belső nyugalom (innen az elnevezés). - A ~ 1650 u. sp., fr., itáliai földön terjedt, fő szerzője az 1663-tól Rómában élt pap, →Molinos. Szélsőséges képviselői szerint a teljes Istenre hagyatkozás állapotában minden vallásos gyakorlatot (→kötött imádság, →önmegtagadás, →vezeklés) mint az egyesülés akadályát el kell hagyni; a teljes közömbösség fölmenti az embert minden erkölcsi felelősség alól. - - XI. Ince p. (ur. 1676-89) 1687: Coelestis Pastor konstitúciójával a ~ 68 tételét ítélte el. - A ~ tévedése az aktivitás és passzivitás közti egészséges arány torzítása. Egészséges lelkiség számára a) az Istennel való egyesülés a Lélek ajándéka, olyan kegyelem, melyhez az ember részéről együttműködés (aktivitás) szükséges; b) az Istenre hagyatkozás a megfontolt, rendezett cselekvésben (aktivitásban) épp úgy megélhető, mint a szemlélődésben, tehát sem a passzivitást, sem az aktivitást nem szabad kizárólagosnak venni: a Lélek az, aki az egyik embernek ezt, a másiknak azt az utat adja; c) az →imádság minden formája dialógus, ez a nyugalmi (belső) imában, a →kötött imádságban és a →szemlélődésben más-más módon folyik, ezért az ima (tudatosan) sohasem hagyható el; d) az ember erkölcsi lény, akit semmi sem ment föl az →erkölcsiség normái alól (→beszámíthatóság, →beleegyezés). - Részben a ~ egyik következményének tekinthető sok félreértés és bizalmatlanság, mely a misztika és a misztikusok iránt folyamatosan megnyilvánul, s a szemlélődő, kolduló rendeket, remetéket stb. ismételten a „semmittevők" közé utalja, s betiltja (vö. II. József egyházpol. reformjai, →szerzetesrendek föloszlatása). **

LThK 1993. VIII:772. - Schütz 1993. (s.v. Istenre hagyatkozás, kivonulás, magány)