kutya, eb (lat. Canis familiaris): a ragadozók rendjébe, a kutyafélék családjába, a valódi kutyák nemzetségébe tartozó faj; szelídítve ház- és nyájőrzésre, vadászatra használt, vagy kedvtelésből tartott háziállat. Született ellensége a →farkas. - 1. A Szentírásban tisztátalan állat, így lehetett tisztátalan hússal etetni (Kiv 22,30). A képes beszédben szitokszó (1Sám 17,43; 2Sám 3,8; 9,8; 16,9; 2Kir 8,13; Iz 56,10, arabul is), ill. a megalázkodás (1Sám 24,15; Préd 9,4); a prostituált ffiak (MTörv 23,19; Jel 22,15; →hierodulák), az ostobaság képe (Péld 26,11: „amint a ~ visszatér ahhoz, amit kihányt, így hajtja a bolond is egyre badarságát”; 2Pt 2,22). - A kóbor ~k a váratlanul jelentkező veszedelmek jelképe (Zsolt 22,17.21; 59,7.15; 68,24; Jer 15,3; Péld 26,17; Sir 13,18; vö. Kiv 11,17). - Az ÚSz-ben Lázár nyomorúságát érzékelteti, hogy csak a ~k nyaldossák sebeit (Lk 16,21). Képes értelemben a korabeli felfogásnak megfelelően a →pogányokat jelentette (Mt 15,26: „Nem helyes elvenni a gyerekektől a kenyeret, s odadobni a kis~knak”; vö. Mt 7,6: „Ne adjátok a szt dolgokat a ~nak”). - 2. A magyar hagyományban az állattenyésztéssel és a vadászattal kapcsolatban tartják a ~t mint terelő, hajtó állatot. Régebben a nyáj védelmére is szolgált, falun leggyakrabban házőrző. Ősi m. tájfajta a komondor (tör. 'kun'), meglehetősen nagy testű, bozontos, gubancos szőrű, fehér, igen tanulékony és bátor pásztor~. A farkast is megtámadja, és jó terelő. Őrhelyét el nem hagyja, mindenféle nyáj mellett használható, gulyánál, ménesnél más ~ alig pótolhatja. Leginkább az Alföldön használták, a Kunságon többnyire ezt tenyésztették, Erdélyben nem ismerték. - Kisebb terelő és őrző ~ a kuvasz, mely inkább Erdélyben s a Délvidéken volt honos. Vsz. a Balkánról származik. - Kisebb pásztor~ a puli, mely főként a juh- és disznónyáj terelésére és őrzésére szolgál. Egész testét fekete v. szürke, fürtös, göndör, bozontos szőr borítja. Igen jó hajtó és terelő, a komondornál mozgékonyabb, de a farkassal nem mer szembeszállni. Vsz. a merinói juhval együtt a 18. sz. végén Ny-ról került hozzánk. - A pásztor~t gyakran hazai folyóról nevezték el, mert úgy hitték, így nem vész meg. - A ~t természetes körülmények között gyakorlati megfontolásokból tartották (bár a pásztor és a ~ közti kapcsolat messze több volt az eszközhasználatnál). A 20. sz. végére a nagyvárosi életben a ~ részben az elmagányosodás egyik ellenszere, részben státusszimbólum lett. -

3. Ikgr. Az uralkodók ábrázolásain a ~ a hatalom, gyóntatószékek díszítőelemei között a bűnbánat, a Jel 22,15 alapján a bűnösök szimbóluma (ezért fordul elő a →bűnbeesés, a vadászatok és a démonok képein, a tp-ok É-i oldalán, s mint →vízköpő. - Az ember hűséges kísérőjeként számos bibliai ábrázoláson szerepel (→Tóbiás, →Jézus születése, ill. →pásztorok imádása, Jób v. szegény Lázár). Állandó szereplője a vadászattal kapcsolatos képeknek, így Szt Euszták v. Hubertus megtérésének, és az →egyszarvú-vadászatnak. - Fáklyával a szájában Szt Domonkos attrib-a; a fekete-fehér foltos ~k a domonkosokra utalnak (a lat. dominicani - domini canes, 'domonkosrendiek - az Úr kutyái' szójáték alapján; Andrea da Firenze freskója a firenzei Sta Maria Novella Sp. kpnájában, 1365-70). - Attrib-ként szerepel még Clairveaux-i Szt Bernát (prédikátor), Szt Euszták (vadászok védősztje), a gorkumi vt-k, Suso Henrik, Szt Hubertus, Szt Kristóf, Cortonai Szt Margit, Ottó bambergi pp., Szt Rókus, Szt Vendel, Szt Vitus képein. - Sírköveken az éberség, hűség jelképe. Allegorikus ábrázolásokon az igazság, igazságosság, irgalmasság, béke, irigység, harag attrib-a. A fehér kis~ a jó házasság szimbóluma, ezért szerepel Zakariás és Erzsébet v. Joachim és Anna képein, világi esküvő-képeken is előfordul. A Háromkirályok-képeken az egyik kir. mellett a fehér agár a hit jelképe. - Negatív jelkép: a „~fejű” a pogány, ismeretlen világ jelzője volt (~fejű tatár). Szt Kristófnak K-i legendája szerint ~feje volt, mielőtt ker. lett. **

BL:1085. - MN II:86, 91. - Lipffert 1976:34. - Kirschbaum II:334. - Sachs 1980:186. - KML 1986:199.