Magyar Katolikus Lexikon > K > kárhozat


kárhozat: az Istentől végleg és visszafordíthatatlanul elszakadt teremtmény állapota a halál után. Helye a →pokol. - A Szentírás ismeri a „~ fia” kifejezést az →Isten fiai (→istengyermekség) ellenpontjaként (vö. Mt 23,15; Jn 17,12; 2Tesz 2,3). A ~ a farizeusok, képmutatók, írástudók bűneinek elkerülhetetlen büntetése (Mt 23,29-33). A ~ örök (vö. 2Tesz 1,9), tüze olthatatlan (Mk 9,45), a sátán sorsában részesít (1Tim 3,6). - Az Egyh. tanítása szerint ~ az osztályrésze az Isten ellen föllázadt angyaloknak (→sátán), ill. az embernek, ha tudva és akarva →halálos bűnben hal meg. A ~ban a szenvedés oka a szeretet teljes hiánya. Amikor Isten az embert a saját képmására teremtette, →végső céljául rendelte az →üdvösséget, ami a tökéletes szeretet állapota az Ő országában. Az ember, aki a szeretet helyett szabad akarattal a gyűlöletet választja, elveszti a célját, s ezzel élete értelmét veszíti el (a m. szó ezt fejezi ki: kár volt élnie, az élet kárt hozott számára). - A halállal a →lét nem szűnik meg, ezért a ~ szenvedése az örökkévalóság tudata, az, hogy soha nem lesz vége. Az értelem látja ~ának okait: a saját bűneit és másokét is (akik bűnbe vitték. v. akiket ő vitt bűnbe). Míg a mennyország lakóiban a látás a szeretet forrása, a ~ba jutottak gyűlölik Istent és mindenkit, mint önmagukat. - Isten a földi élet egész folyamán ugyanazzal az atyai szeretettel hívja és várja vissza a vele szembefordult embert, bármilyen bűnt követett is el, amellyel megteremtette őt. A ~ e szeretet végsőkig való visszautasításának a következménye. →büntetés, →élet a halál után, →megfizetés, →pokol **

BL:1185, 1486.