Magyar Katolikus Lexikon > K > Kivonulás könyve


Kivonulás könyve (lat. Exodus), Kiv: protokanonikus ószövetségi könyv, a →Pentateuchus 2. könyve. - I. Elnevezése. A héb. kánonban első szaváról Semótnak ('nevek') hívták. A LXX: Exodosz, azaz Kivonulás (ti. Egyiptomból). Ezt az elnevezését vette át a Vg (Liber Exodi) és a nemzeti ford-ok is. A prot. kánonban Mózes második kv-e. - II. Keletkezése. Miként Mózesnek mind az 5 kv-e, a ~ is 4 forráson alapszik: →Jahvista (J), →Elohista (E), Deuteronómium (D, →Második Törvénykönyv) és →Papi irat (P). Általában véve elmondható: a Papi iratot könnyűszerrel el lehet különíteni. A Sínai-hegyhez fűződő kultikus szabályokon (Kiv 25-31; 35-40) kívül a tört. részben is fölismerhető. A P Izr. fiainak egyiptomi helyzetével kezdődik (1,1-5.13-14), majd azzal folytatódik, hogy Isten kinyilatkoztatja magát Mózesnek és elküldi Mózest a fáraóhoz (6,1-13). A P az alapja Ruben, Simon és Lévi nemzetsége számbavételének ill. bemutatásának is (6,14-26). Azzal a jelentős szereppel összhangban, melyet a P (a J-tól és E-tól eltérően) Áronnak tulajdonít, Áron mint közvetítő és csodatevő Mózes oldalára kerül segítőtársnak (7,1-13). A P egyébként csak 5 csapást ismer, és ezeket is a saját külön módján adja elő. Egyébként a Vörös-tengeren való átkelés csodáját szintén saját változatban tartalmazza a P: Izr. mintegy körmenetben vonul át a két vízfal között (14,1-4.8.9b.15-17.21.23.26-27.28-29). A →manna csodája alkalmul szolgál a P szerzőjének, hogy a szombatra vonatkozó előírást a kelleténél korábban megfogalmazza. Végül vsz., hogy a nevezetes 19,3-8 mai változatában szintén a P szolgált alapul. Ez azért is figyelemre méltó, mert a szövetségkötés módját mutatja be. A P a Sínai-hegynél kötött szövetségről is tud, bár elsősorban a kultuszra összpontosítja a figyelmet. - Ami a P „kiemelése” után marad, az a J és az E közt oszlik meg (némelyek megkísérelték még egy régi forrás kimutatását, de ez nem bizonyult szükségesnek ill. kellően megalapozottnak; inkább a J és az E kiegészítésével lehet ill. kell számolni). A 2 forrást rendkívül nehéz szétválasztani. Különösen a Sínai-hegyhez fűződő eseményeket illetően nemigen lehet másra, mint föltevésekre támaszkodni. - Az E a héb. bábákról szóló elbeszéléssel kezdődik. Ezután következik Mózes születése, nevelkedése, testvéreihez való visszatérése és Midiánba menekülése (1,15-22; 2,1-15). Meghívást kap Jahvétól, aki kinyilatkoztatja neki a nevét és egy csodás botot ad neki (3,1.4c.6.9-15; 4,17.18.20b). Mózes elmegy a fáraóhoz és Izr. elbocsátására kéri (5,1.2.4). A csapások közül csak a 9. származik teljesen az E-ból. Vitatható, hogy a Vörös-tengeren való átkelés csodáját az E tartalmazta-e. Ugyanakkor egészen biztosan az E sajátja: József csontjai és a zúgolódás Mózes ellen (13,17-19; 14,5a.6.11-12.19). A pusztai események közül a sziklából való vízfakasztást (17,1-7) ismeri az E, és talán az Amalekkel vívott harcot (17,8-16), valamint Mózes és Jetró találkozását. De lehetséges, hogy ezeken kívül tudott még az E a teofániáról, a törv. adásáról, a szövetségkötésről, a nép hűtlenné válásáról, valamint Jahve és a nép kibéküléséről is. Az E a ~ben a „megnyilatkozás sátorá”-nak említésével zárul. - A J hozzávetőleg párhuzamos az E-vel: Izr. elnyomása Egyiptomban (1,8-12), Mózes Midiánban, Mózes házassága Cipporával (2,16-22). Jahve megjelenik Mózesnek (nevének kinyilatkoztatásáról itt természetesen nem esik szó), és küldetést ad neki Izr. kiszabadítására (3,2-5.7 12.16-18; 4,1-8.10-12.19-20a). Mózes éjszakai találkozása Jahvéval teljes egészében a J sajátja (4,24-26; →vérvőlegény). A J a fő forrása a csapásoknak is. A kivonulással kapcsolatban a J egy ősi húsvéti szert-t őrzött meg, de az elsőszülötteket és a kovásztalan kenyeret is ismeri (12,21-23.27.29-34.37-39). A P és a J is kerek egészként adja elő a Vörös-tengeren való átkelést, de azért a 2 változat közt jelentős eltérések is mutatkoznak (13,20-22; 14,5b-c.7.9a.13.19b-20.21b.24.27b-c.30). Végül minden jel arra mutat, hogy a J ismerte a teofániát, a törv. adását és a szövetségkötést. - Ami a 3 forrás egymáshoz való viszonyát illeti: a P minden bizonnyal ismerte a kivonulás és a Sínai-hegyhez kapcsolódó események - nála korábbi - jahvista és elohista változatát, de átdolgozta és kiegészítette a saját szempontjai szerint. A legszembeötlőbb talán az, hogy Áront, aki a régebbi hagyományokban meglehetősen jelentéktelen személy volt, a P oly jelentős szerephez juttatja, hogy mellette Mózes szinte háttérbe szorul. Mint Mózes többi kv-ében, a J és az E párhuzamosan vonul végig a ~ben. De 2 kérdés külön figyelmet érdemel: (1) a kivonulás és a Sínai-hegyhez fűződő hagyomány kapcsolata és (2) e hagyományoknak a kultuszhoz való viszonya. -

(1) Az üdvösségtört. több rövid összefoglalása alapján, melyekben a Sínai-hegynél lejátszódott események nem szerepelnek (MTörv 26,5b-9; 6,20-24,2b-13), G. von Rad arra következtet, hogy a kivonulással és a Sínai-hegynél lezajlott eseményekkel kapcsolatos hagyomány eredetileg teljesen független volt egymástól. A kivonulás Gilgalban jutott kultikus szempontból szerephez, a Sínai-hegynél kapott kinyilatkoztatás pedig Szichemben (a szövetségkötés ünneplésével kapcsolatban). De von Rad szerint teol. szempontból is szembenáll a 2 hagyomány: a kivonulás azt tanúsítja, hogy Jahve üdvözíteni akarja Izr-t, a Sínai-hegyhez fűződő eseményekben viszont Isten jogi vonatkozásban nyilvánítja ki akaratát, tehát ez a 2 hagyomány mintegy az evang. és a törv. ellentétét mutatja. - Von Rad hipotézisének azonban ellene mondanak a következők: a 2 témának irod. szempontból való kettéválása távolról sem olyan magától értetődő. E tekintetben elég a Tízparancsolat bevezetésére (Kiv 20,2) hivatkozni, ahol közvetlenül a parancsok előtt utalás található a kivonulásra. Ezen túlmenően figyelembe kell még venni az alábbi helyeket is: 3,18; 19,3b-8; MTörv 6,20-25; 1Sám 12,7.14-25. Aztán: a Sínai-hegynél lezajlott szövetségkötés szerkezete szempontjából szoros rokonságban áll több olyan szerződéssel, mely a régi K-en a vazallusok kötelezettségeit foglalta magában. Ezekben a nem bibliai tört. szövegekben előszó előzi meg a tkp. szerződést, és ennek az előszónak meghatározott helye van. Más szóval az üdvözítő tettek rövid összefoglalása formatörténeti szempontból hozzátartozik a szövetségkötés szert-ához. Így a kivonulás és a Sínai-hegynél történt események összetartoznak. - A MTörv 26,5b-9 von Rad szerint a gilgali heti ünnepre vonatkozik (vö. Kiv 23,16; 34,22; Lev 23,15-21), de itt semmiképpen sincs egy adott kultikus ünnepről szó, hiszen nem 2 kenyér szerepel (vö. 23,17), hanem a föld minden terményéből az első termés. - Von Rad az ún. „kis történelmi Credo”-ból indul ki, melyben Sínai nem szerepel, de kérdés, hogy Izr-nek egyáltalán volt-e ilyen Credója. Egyébként C. Brekelmans szerint von Rad kiszakítja ezt a „Credo”-t az összefüggésből. Ám ha erre tekintettel vagyunk, akkor kiderül, hogy az ún. Credo v. a parancsok megtartásához hivatott szempontokat adni (MTörv 6,20-25; 26,5b-10), v. bevezetésül szolgál egy szövetségkötési szert-hoz (Józs 24,2b-13). Az is fontos érv amellett, hogy a kivonulás hagyománya és a Sínai-hegynél lezajlott események hagyománya eredetileg összetartozott, hogy Mózes mindkét hagyományban közp. szerepet tölt be. - Végül: a kivonulást és a Sínai-hegynél történteket nem lehet úgy szembeállítani, mint az evang-ot és a törv-t. Először is: a Sínai-hegyhez fűződő hagyomány nem tekinthető egyértelműen törv-nek; inkább teofánia, szövetségkötés és törv. együtt, egymásba fonódva, egymásból következtetve, teol-ilag egymással összefüggésbe hozva. A kivonuláskor Jahve könyörülő Istennek nyilatkoztatja ki magát, aki ugyanakkor erősebb is a fáraónál: ki tudja Izr-t szabadítani. A Sínai-hegynél megmutatkozik, hogy nem véletlenül nyilvánítja ki Jahve a hatalmát: neki üdvösségre vonatkozó terve van, és Izr. fiai épp a szövetségben kapnak erre jelet és lesznek maguk is jel. Ennek a szöv-nek a feltételei épp a parancsokban fogalmazódnak meg. Ha tehát Izr. megtartja a szöv-et, mindig bizalommal fordulhat Jahvéhoz, aki kiszabadította Egyiptomból. Másfelől viszont épp a kivonulás tanúsítja, hogy Izr. számíthat „szövetségese”, Jahve segítségére. Mindent egybevetve teljesen valószínűtlen, hogy a kivonulás és a Sínai-hegynél végbement események külön éltek a hagyományban és más-más ünnepen emlékeztek meg róluk. - Egy további fontos kérdés Mózes 5 kv-ének forrásaival kapcsolatban a kultuszhoz való viszonyuk. Nagyon vsz., hogy Izr-ben rendszeresen megújították ünnep alkalmával a szöv-et nemcsak Szichemben, hanem Jeruzsálemben is, még a kirság idején is. Ehhez az ünnephez hozzátartozott Jahvénak ún. kultikus megjelenése, továbbá a törv. fölolvasása és a nép ígérete az engedelmességre vonatkozóan. Egyre általánosabbá válik az a nézet, mely szerint a szöv-kötés ünnepe nem szorítkozott a Sínai-hegynél történtekre való emlékezésre, hanem a szert-ok is hatottak a Sínai-hegynél történteknek a hagyományban való alakulására: a Sínai-hegynél lejátszódott események leírásában egész sor olyan elem van, mely csak kultikus gyakorlattal magyarázható (vö. az ÚSz-ben azzal, hogy az Euch. megünneplése az utolsó vacsorára megy vissza, ugyanakkor az utolsó vacsora leírását is meghatározta bizonyos mértékig a lit. gyakorlat). -

A ~ első részével kapcsolatban is fölvetődik a rítushoz való viszony kérdése. Amit J. Pedersen gondol, ti. hogy a Kiv 1-15: foglaltakat a tavaszi ünnep alkalmával Jahve hatalmának és győzelmének bemutatására mintegy előadták, azt aligha lehet elfogadni. Már csak azért sem, mert az 1-15 egész sor olyan részletet tartalmaz, mely egy elbeszélésben helyénvaló, a rítus szempontjából ellenben teljesen érdektelen. Ugyanakkor kétségtelen, hogy bizonyos rítusok hatással voltak arra, ahogyan a kivonulást maguk elé képzelték, ill. ahogy a 11,1-13,16: le van írva. Mind a J, mind az E ismeri tehát a kivonulás során történteket is, a Sínai-hegynél lezajlott eseményeket is. Irod. szempontból ezek kezdettől fogva összetartoztak. Ezt azért is fontos hangsúlyozni, mert sokat nyom a latban az események történetisége kérdésében, annál inkább, mivel a ~ben leírt eseményeket nem lehet bizonyos rítusok magyarázataként fölfogni. Végül figyelembe kell azt is venni, hogy a ~ben elhatárolhatók különféle részek, melyek irod. szempontból önállóan éltek, mielőtt a J ill. az E részeivé nem váltak. Gondoljunk e vonatkozásban a Tízparancsolatra (20,2-17), a Szövetség kv-ére (20,22-23,13) és a szentélyre vonatkozó régi törv-re (34.14-26;. 23,14-19); a győzelmi ének vsz. Jeruzsálemből származik. Az idők folyamán a J is, az E is kiegészült másodlagos ill. deuteronomikus elemekkel. De a P részei is tartalmaznak később belekerült elemeket (megjegyzéseket, formulákat). Ahogy ma előttünk áll, a ~ Kr. e. 400 k. keletkezett. - III. Tartalma. A ~ elnevezés csak az első 15 fejezetre illik rá; a kv. egésze tartalmi szempontból még más részeket is felölel. A következőképpen tagolható: 1. →kivonulás Egyiptomból (1,1-5,21). Ez a rész a héb-ek egyiptomi helyzetének leírásával kezdődik (1,1-22), utána következik Mózes tört-e és küldetése: Jahve kinyilatkoztatja neki szt nevét, és azt a megbízatást adja, hogy Izr-t szabadítsa ki a fáraó kezéből (2,1-7,7). A 10 csapás, mely azért éri Egyiptomot, mert a fáraó vonakodik Izr. kivonulásához hozzájárulni (2,1-7,7), sajátos színezetet ad az elb-nek; ugyanakkor Jahve nagyságának és hatalmának bemutatásához is alkalmul szolgál (7,8-10,29). Miután Egyiptom elveszti elsőszülötteit, Izr. elsőszülöttei ellenben megmenekülnek, mert megkenték a húsvéti bárány vérével az ajtófélfákat, végre sor kerül a kivonulásra. Ebben a részben pontos előírások is találhatók arra vonatkozóan, hogy miként kell a húsvéti bárányt elkészíteni ill. elfogyasztani, valamint a kovásztalan kenyeret és az elsőszülöttek felajánlását illetően (11,1-13,16). Végül a Vörös-tengeren való átkeléssel zárul le az első rész; az átkelést leíró rész koronája a győzelmi ének (13,17-15,21). - 2. A →pusztai vándorlás kezdete (15,22-18,27). Egyiptomból a Sínai-hegyig Jahve gondoskodása kíséri útján Izr-t: ad nekik vizet, mannát és fürjet eledelül (15,22-17,7). Ugyanakkor a puszta színhelye az Amalekkel vívott harcnak, valamint Jetró és Mózes találkozásának is (17,8-18,27). - 3. Izrael a Sínai-hegynél. Szövetség és törv. (19-40). Jahve megjelenik Mózesnek és a népnek, parancsokat ad (→Tízparancsolat, →Szövetség könyve) és létrejön a szövetség Jahve és népe között (19,1-24,15). Ezután részletes utasítások következnek a szt sátor elkészítésének módját és berendezését, fölszerelését, továbbá a papi öltözetet és a papok fölkenését, az áldozatot és a szentély céljára való adományokat illetően. Egészen más jellegű az aranyborjúról szóló rész, melyből kiviláglik, hogy Izr. máris hűtlen lett a szövetséghez, Mózes azonban közbenjár a népért, és Jahve ezért megkegyelmez népének. Egy sor újabb előírás után sor kerül a szövetség megújítására (31,18-34,35). E kitérő után annak bemutatása következik, hogy a kapott utasítások szem előtt tartásával miként készül el a szentély (35-39). Végül: Jahve ünnepélyesen bevonul a szentélybe, és állandóan Izr-lel van: kíséri és vezeti a pusztában (40). - Mindebből látható, hogy a ~nek két első része főleg elbeszélő jellegű (kivételek a különféle előírások a 11-13. f-ben és a Győzelmi ének). A 3. rész viszont elsősorban törv-eket, utasításokat tartalmaz (kivétel a 19; 24; 32-34; 40). - IV. Teológiája. Izr. számára az Isten ismerete nem fil. eszmefuttatásokra épül, hanem közvetlen megtapasztaláson alapszik. Azokból a nagy tettekből merítették Izr. fiai istenismeretüket, melyeket Istenük a tört. folyamán üdvük érdekében véghezvitt. Jahve nem csupán a dolgok létezésének oka ill. magyarázata, hanem az üdvösség Istene, szabadító Isten, aki a tört-ben kinyilatkoztatta magát, és hittel fel is ismerhető a tört-ben. Ennek a tört-nek egy jelentős részét a ~ tárja elénk. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy itt a teol. elbeszélő formában áll előttünk. -

Azt, amit a kivonulás a hívő izr. számára jelentett, egybe lehet vetni azzal, amit Krisztus feltámadása a hívő ker-nek jelent. Mindkét esetben alapvető üdvösségtört. eseményről van szó. Azt az Istent, akiben Izr. hitt, nem lehetne találóbban és mélyebben jellemezni, mint ahogy a ~ teszi: Jahve a mi Istenünk, aki kivezetett minket Egyiptomból, a szolgaság házából (pl. 20,1). Ezért a kivonulás Izr. számára nem a múlthoz tartozott, ellenkezőleg: mindig érvényben maradt és időszerű volt. Abban, ami a múltban történt, Izr. annak zálogát látta, hogy Jahve közel maradt. Ugyanakkor a múltbeli események mintegy állandó figyelmeztetésül szolgáltak számára, hogy maradjon hű Jahvéhoz. Egyiptom elhagyása és a pusztai vándorlás nem számított csupán földr. értelemben vett helyváltoztatásnak. Inkább kiválasztottsága jeleként értelmezte ezeket az eseményeket: az egyiptomi szolgaságból kiszabadulva arra kaptak Izr. fiai meghívást, hogy az élő Istent szolgálják. Ez az Isten azt kívánta - ezt jelentette a „puszta” -, hogy Izr. adja föl viszonylagos létbiztonságát, és a kietlen pusztaságban egészen bízza rá magát Istenére; csak ezen az áron veheti birtokba az Ígéret földjét és élvezheti az ott rá váró békés, boldog életet. A kivonulás tehát „ősmintája” Isten üdvözítő tetteinek, az üdvösség művének, a pusztai vándorlás pedig előképe annak az útnak, melyet Izr-nek a tört. folyamán végig kell járnia. Az „üdvösség”, amit Izr. megélt ill. remélt, a szolgaságból való kiszabadulás volt, ill. ennek következménye. Ezért nem meglepő, hogy az ÚSz-ben a Názáreti Jézus új Mózesként szerepel; megváltói tevékenysége is egy új kivonulás, amikor mint a hívő embereknek vezére elsőként megy be az életre. Innen érthető módon mind az ÓSz, mind az ÚSz át van szőve „kivonulás”-motívumokkal. - A kivonulásra való emlékezés része a kultusznak húsvétkor, a kovásztalan kenyér ünnepén, az elsőszülött felajánlásakor, a szövetség megújításának ünnepén és a sátoros ünnep alkalmával. - Az ósz-i törv-ek ismételten hivatkoznak a kivonulás eseményeire, és ezzel Izr. fiait a parancsok megtartására ösztönzik. Így - a Kiv 20-tól eltérően - a MTörv 5: a szombatra vonatkozó törv-t egy Izr. egyiptomi szolgaságára való utalás motiválja. Az özvegyek, árvák, szegények és idegenek felkarolását arra hivatkozva ajánlja a törv. (pl. Lev 19,34; 25,38.42.52; MTörv 14,12-15; 24,17-18), hogy Izr. fiai a saját tapasztalatukból tudják, mit jelent idegennek, jogtalannak lenni. - A Vörös-tengeren való átvonulás eredetileg nem játszott jelentős szerepet. A fogság előtti időben nem is szerepel a próf-knál, később azonban önálló részként illeszkedik bele Jahve üdvözítő tetteinek sorába. A zsoltárokban (pl. Zsolt 106; 136) utalások találhatók rá. Aztán: a Vörös-tengeren való átkelést kapcsolatba hozzák Jahve szt háborúival is, és reményt merítenek belőle, amikor erősebb ellenséggel kell megküzdeniük (Jud 9; 1Mak 4,9-11). Másfelől (kivált Iz 44-55-ben) az eszkat. megváltás képe. Kozmikus csodának tekintik és annak jeleként értelmezik, hogy Jahve kinyilvánította erejét a káosz fölött (vö. 43,16-19). - A próf-k Jahve és Izr. „közös” tört-ét a köztük fennálló szeretetkapcsolat tört-eként értelmezik, s az első szerelemnek épp a puszta a színhelye (Ez 16,4-7). Jahve körülveszi gondoskodásával Izr-t, csodákat tesz érdekében, és úgy vezeti, mint pásztor a nyájat (MTörv 29,4; Zsolt 95,7). A pusztában töltött idő az első szerelem, a teljes odaadás ideje, az az eszményi állapot a Jahvéval való kapcsolatban, melyet visszakívánnak. A pusztába való visszatérés próf. motívummá válik, része a próf-k teol-jának. Természetesen nem a nomád életformához akarnak visszatérni, hanem a tiszta hithez, mely az új életkörülmények közt veszélybe került (vö. 1Kir 9; Oz 2). A →rechabiták szó szerint vették a pusztai élethez való visszatérést: sátrakban laktak, nem ittak bort (a borban a letelepült nép életformáját, annak termékét utasították el; vö. a kumráni közösséggel és a ker. szerzetességgel). - A ~ben (és a Szám-ben) újra meg újra visszatérő motívum a nép zúgolódása a pusztában. Amikor tehát a próf-k Izr. tört-ében a hűtlenség tört-ét látják, ez újra meg újra előkerül, de közben egyre mélyül is, mégpedig negatív irányban. Így az egész pusztai tartózkodás negatív színezetet kap: már akkor kezdetét vette, ami most Izr. romlását okozza, már a pusztában is próbára tették, „kísértették” Jahvét, csodákat követelve. Elsősorban Ezekiel az, aki Izr. hűtlenségének tört-ét a pusztai vándorlással ill. az akkori nemzedékkel kezdi (Ez 20,13-17). Akkor Jahve irgalmában megkönyörült Izr-en, nem pusztította el, de a fogságban minden fenyegető jövendölés beteljesedett. Izr. „a népek pusztájába” került, hogy ítélet alá essen (20,34-36). Mindebből az is kiviláglik, hogy az elveszettség tudata meglehetősen megváltoztatta a pusztai vándorlás idejéből kialakult képet. - Amikor Deutero-Izajás (Iz 40-55) a babiloni fogság idején a száműzöttek elé akarja vetíteni a jövőt, a Palesztinába való visszatérést és azt a jólétet, mely ott várja, az Egyiptomból való kivonulásra emlékeztető módon írja le. Mindamellett: most nem sietve, menekülésszerűen vonul ki Isten népe, hanem teljes békében, biztonságban, mert tudja, hogy Jahve halad az élen és Ő is kíséri a menetet (52,12). A puszta kir. út lett. Hírnökök mennek előre, és viszik az örömhírt Jahvénak, a kir-nak érkeztéről: a puszta öntözött kertté, paradicsommá változik, és minden test meglátja majd Isten dicsőségét (40,1-10; 52,7). -

A Bölcs 10-19 úgy mutatja be Izr. tört-ét, mint ami arra hivatott, hogy Isten bölcsessége megnyilatkozzék, sőt tevékeny legyen benne. Ahogy a szerző a múltat a maga szempontjából leírja, mutatja azt a nagy szabadságot, mely az ún. →Midrást jellemzi a tört. elbeszéléssel szemben: a ~ben leírt események közül válogat, átrendezi, kiegészíti őket, elhagy belőlük. Ez az eljárás azzal magyarázható, hogy a saját körülményeikre igyekeztek a múlt eseményeit ill. ezek tanulságait alkalmazni, vonatkoztatni. - Az ÚSz-ben Pál (vö. 1Kor 10,1-11) és a Zsid szerzője ismételten egybevetik a ker. közösség helyzetét Izr-ével, de még a Jel-ben is találhatók olyan elemek, melyek a ~re vezethetők vissza. Nemcsak Izr., hanem az ősegyh. is Isten üdvözítő művének képeként értelmezte a kivonulást, de az ÚSz e téren is kiteljesedése az ÓSz-nek. **

BL:1016.