Magyar Katolikus Lexikon > J > Juh


juh, birka (lat. ovis, aries): a nomád népek kedvelt háziállata igénytelensége miatt. Húsával, tejével a táplálkozáshoz, bőrével, gyapjával a ruházkodáshoz szolgáltat alapanyagokat. A m. nyelvben nem és kor szerinti nevei: a növendék ~ 12 hónapos korig →bárány, 13-24 hónapig toklyó; ezután a nőstény a jerke, a már ellett nőstény az anya~; a hím a kos, a herélt ~ az ürü. - 1. A Szentírásban szereplő ~ göndör szőrű, füle nagy, lelógó. A nősténynek nincs szarva. A fajta fő ismérve a hosszú, lompos, zsíros farok; ezt különösen ízesnek tartották; áldozat bemutatásakor a papot illette meg. Csaknem minden ~nak fehér volt a gyapja; a tarka v. sötét ~ ritkaságszámba ment (Ter 30). A bárány és a jerke a legfontosabb vágó- (1Kir 5,3) és áldozati állat (Lev 3,7; 12,6; 14,10; Szám 28,3 stb.); rendszerint hímet mutattak be áldozatul (Lev 22,19), nőstényt csak ritkán (4,32; 5,6). A ~ tejét itták (MTörv 32,14), s a legfontosabb ruhadarabok gyapjából készültek, ezért a →birkanyírás nagy örömünnepnek számított (Ter 38,12; 1Sám 25). - A képes beszédben a ~, a bárány szelíd, védtelen, kiszolgáltatott állat (Mt 7,15; 9,36; 10,16; vö. →Isten Báránya). - Az ÚSz-ben a →kosok és juhok szétválasztása az üdvözültek és kárhozottak szétválasztásának képe (Mt 25). →nyáj, →akol, →húsvét, →pásztor -

2. A ~ a magyarság háziállataként még a 20. sz. elején is a →ló és →marha után a 3. helyen állt. A szarvasmarhához hasonlóan a ~nak is van alföldi és erdélyi változatú m. tájfajtája. Mindkettő a kevert-gyapjú racka fajtához tartozik. Az alföldi m. ~, a kos, és az anyaállat is sodrott egyenes szarvú. Az 1930-as években Ferenczy azt tartotta róla, hogy a m-ok az őshazából hozták magukkal, v. vándorlásuk közben tettek rá szert. Debrecen határán kívül az országban másutt nem élt, Mo. határain túl egyáltalán nem ismerték. A rideg tartásmódot igen jól bírja. - Az Alföldön, különösen Erdélyben másik m. racka ~fajunk is él, mely a moldvai rackával azonos. Ez az előbbinél kisebb, szarvai nem fölfelé, hanem vízszintesen nőnek. Az anyák többnyire szarvatlanok. Hosszúfürtű gyapja szövetnek valamivel jobb, mint a hortobágyi ~é. - Harmadik tájfajtánk az oláh racka ~. Az Alföldön purzsának nevezik. Úgy látszik, az oláhok révén terjedt el Erdélyben, az Alföldön és a felföldi tótságnál. Szarva csigaszerű, a merinó ~éhoz hasonló, az anya többnyire szarvatlan. Felső szőre nem olyan durva, mint a m. rackáé, s göndörségét a bárány egy évig is megtartja, ezért bőrét a magyar →szűcsök jobban szeretik. - A feketepofájú cigája ~, mely a Földközi-tenger É-i partjain a Balkántól Spo-ig régi idő óta honos, hazánk D-i részén szintén elterjedt. Ennek gyapja az előbbiekével szemben egynemű. - A 17. sz: még tenyésztettük a közép-eu. parlagi ~ot is. Úgy látszik, hogy ezt a két utóbbi ~fajt találta itt a honfoglaló magyarság, a rackaféléket egyrészt a honfoglaló m-ok és kunok, másrészt az oláhok hozták be. A 20. sz. elejére a 18. sz. végén behozott spanyol merinó ~ valamennyi régi tájfajtánkat csaknem teljesen kiszorította. - Erdélyben a ~tartás a 15. sz: oláh hatás alá került, s napjainkra itt a juhászat, a székelység kivételével, már csaknem teljesen oláh foglalkozás, ami a ~tartás szókincsében is erősen mutatkozik. Bizonyos alföldi tájfajtákat, mint a m. moldvai racka~ot, s őrzőjét, a komondort vsz. a kunok hozták be, mert egyik sem található sem az erdélyi magyarság, sem az erdélyi oláhság kezén. A dunántúli és alföldi juhászat a 18. sz. végén a finom gyapjú spanyol merinó~ok meghonosításával Ny-i elemekkel bővült. A merinó~ ugyanis a hazai rideg tartásmódot nem bírta, ezért idegen, főleg morva birkásokat hoztak velük, akik egész sereg idegen szokást, eszközt honosítottak meg nálunk, főképp a dunántúli ~tartó nagybirtokon. **

MN II:85, 140, 144. - MNL II:696. - BL:906.

Juh-kapu   →Jeruzsálem