Magyar Katolikus Lexikon > I > igazmondás


igazmondás (lat. veracitas): →erény, mely képessé tesz arra, hogy a szó összhangban legyen a belső meggyőződéssel és a külső tényekkel. Ellentéte a →hazugság. - Az ~ a →hűséghez hasonlóan a →hit és az emberi kapcsolatok alapföltétele. A legyőzhetetlen →tudatlanságból származó →tévedés az ~ alapján nem esik erkölcsi elítélés alá. - A Szentírásban az ~ a →próféta főerénye. ~ának bizonysága, hogy az előre mondott dolog bekövetkezett. A hamis próf. hazugnak bizonyult, mert Isten nem teljesítette a jövendöléseket, melyeket nem Ő adott át a próf-nak, hanem a próf. maga találta ki, v. mások érdekeit szolgálva terjesztett. - Az ~ erkölcsi megítélését befolyásolhatja a dolog természete, tapintat, szégyen, s gyakran a kérdező indiszkréciója, amikor nem elégszik meg a →hallgatással v. a kitérő válasszal olyan témában, ami nem tartozik rá. Ugyanakkor az ~ nemcsak az egyén erkölcsi kötelessége: az egyh. közösségnek és tagjainak meg kell teremteniük az ~nak kedvező légkört, az egyénnek pedig kötelessége arra törekedni, hogy az ~ és a hallgatás kötelességéből származó konfliktusokat bölcsen, félelem nélkül és határozottan oldja meg. II. János Pál p. enciklikáiban kitér arra, hogy az ~ a társadalom és a gazdasági élet számára is nélkülözhetetlen erény (CA 27), s a politikában alapvető, objektív erkölcsi követelmény (VS 101). - Az ~t a →jóslásban is a megjósoltak bekövetkezése igazolta, a szavahihető jóst (és eszközét is) igazmondónak is mondták. **

KL II:347. - Schütz 1993:127.