Magyar Katolikus Lexikon > I > Isten üdvözítő akarata


Isten üdvözítő akarata: Isten akarata arra nézve, hogy az ember jelenlegi üdvrendi helyzetében minden egyes ember üdvözüljön. - Az emberiség az →áteredő bűnnel elvesztette azt a kegyelmi rendet (→kegyelem), amelyet az első ember a maga és utódai számára kapott, s ezzel kizárta magát az →üdvösségből. A →megváltás ugyan megtörtént, de kínzó kérdés, hogy benne van-e az isteni szándék, hogy mindenkinek megadja az üdvösséghez szükséges kegyelmi segítséget, v. vannak, akik →előre rendelés alapján, saját hibájukon kívül kimaradnak belőle. →Hitvallásaiban az Egyh. kifejezi, hogy Krisztus minden hívőért meghalt. Hittétel az is, hogy Isten minden megigazult embernek megadja azt a kegyelmet, amellyel elkerülheti a súlyos bűnöket és így eljuthat az üdvösségre (D 804, 828), vagyis Krisztus nemcsak az eleve üdvösségre rendeltekért halt meg, ahogy Kálvin és a →janzenisták állították (D 1096). - Teol. tévedés volna azt állítani, hogy Krisztus csak a hívőkért halt meg, s azok, akik az Egyh-on kívül vannak, semmiféle kegyelmet nem kapnak (D 1294, 1376, 1646). Az üdvösség egyetemes lehetősége még nem dogma, de olyan tanítás, amit kat. szempontból nem lehet tagadni. A tanítóhiv. arra nézve nem adott irányítást, hogy a →keresztség nélkül meghalt gyermekekre az üdvözítő akaratot hogyan kell alkalmazni (→limbus). Arról sincs közelebbi egyh. állásfoglalás, hogy az ~ból folyó kegyelmet Isten egyforma mértékkel méri-e, úgy, hogy az üdvösség v. a →kárhozat kizárólag csak az ember viselkedésének eredménye volna. A kegyelem szétosztását a kifürkészhetetlen isteni szabadsággal együtt kell elgondolni. Nem szabad elfelejteni, hogy a kegyelem elfogadása és a vele való együttműködés már maga is kegyelmi hatás (D 176, 182, 300, 322). Ezért minden kat. kegyelemtan abból indul ki, hogy ahol a kegyelem valóban hatékony, abban már benne van az isteni kiválasztás és az előre rendelés is. Viszont az is biztos, hogy a kárhozatra nincs előre rendelés, hanem az mindig a személyes bűnök következménye (D 816). Az üdvösségre való előre rendelést föl kell tételeznünk a Szentírás alapján. Itt tehát mindenképpen misztériummal állunk szemben, s ezt nem lehet az isteni lényeg és szabadság fogalmából levezetni. A Szentírás úgy beszél róla, mint Isten személyes, szabad elhatározásáról, nem pedig úgy, mint ált. sajátságainak megnyilvánulásáról. - Az ÓSz még nem lép túl a választott nép partikularizmusán, azért onnan nem vehetünk érveket, hanem csak az ÚSz-ből, ahol Jézus Krisztus mint egyetemes megváltó és közvetítő jelenik meg. Ő mindenkinek a megváltója (1Tim 4,10) és mindenkit megvilágosít (Jn 1,29); „Isten azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és eljusson az igazság ismeretére, mert egy az Isten, mindnyájunk Atyja, és egy a közvetítő, Jézus Krisztus, aki áldozatul adta magát mindenkiért” (1Tim 2,5). A Szentírás hangoztatja Isten végtelen irgalmát is, de abból nem lehet valamilyen →apokatasztaszisz által mindenkinek az üdvösségére következtetni. Az →ítélet leírása is azt jelzi, hogy annak kettős kimenetele lehet: üdvösség v. kárhozat. Az ap. tanítás mindig is hivatkozott Isten szabadságára, amellyel ajándékait osztogatja (1Kor 12,4-11; Ef 4,7-13). Az egyhatyák is látták, hogy Isten irgalma mellett igazságossága is megnyilatkozik, ezért nem beszéltek ált. üdvösségről, Szt Ágoston késői műveiben különösen érezhető ez. - A dogmatika a kinyilatkoztatás adatai alapján különbséget tesz a föltételes és a föltétlen üdvözítő akarat között. Isten minden emberi döntést és viselkedést megelőzően akarja mindenkinek az üdvösségét, s ez azt jelenti, hogy meg is adja hozzá a kegyelmi segítséget, amit föl kell használni és vele érdemeket szerezni. Hatékonyan azonban már csak azok üdvösségét akarja, akik ezt meg is tették. Azaz Isten mindenkinek ad kegyelmet: azoknak is, akik soha nem hallottak a →kinyilatkoztatásról, és azoknak is, akik bűnben vannak. Az üdvösség kijelölt útja a hit és az Egyh-hoz való tartozás, amit a keresztség ad meg. De hogy Isten milyen módon vezeti azokat, akik nem tartoznak az Egyh-hoz és a kinyilatkoztatásról sem tudnak, s így a hitet nem ébreszthetik föl magukban, arról nem állíthatunk föl elméleteket. A II. Vat. Zsin. azt mondta ki, hogy Isten elvezetheti ezeket az üdvösségre olyan módon is, amit csak ő ismer (GS 22). G.F.

LThK V:165. - MS IV/2:487.