Magyar Katolikus Lexikon > H > hangulat


hangulat: a →szenvedélyeket kísérő, mulandó érzelmi állapot. - Fölébredhet kívülről érkező hatásra, belülről a régebbi élmények felidézésére, ill. a külső és belső tényezők együttes hatására. Ez utóbbi értelemben négy alapvető →vágy (ösztönös, személyes, értelmes, hívő) kísérő jelenségei: a jókedv az ösztönös én kreativitás-képességének érzése, az akadályok legyőzését, alkotókedvet biztosít; a megelégedettség a személyes én beteljesedés-, az érdeklődés a személyes én aktivitás-érzése; az öröm az értelmes én alapérzése, tartósságához a hit elengedhetetlen; a békesség a hívő én alapérzése. Ezek ellentéteként félelem ébred, ha egy vágy tartósan kielégíthetetlennek bizonyul és se nem pótolható, se magasabb szintre nem emelhető. Harag támad az emberben, ha úgy látja, hogy akadályokkal kell szembeszállnia; szomorúság, ha az akadályok legyőzhetetlennek bizonyulnak. Ha ezeket az elemi érzelmeket rejtegetni kell (pl. büntetés miatt), pótérzelmek jelennek meg (bosszúság, neheztelés, önsajnálat). Ha a hit engedi a ~ok harmonikus hullámzását, nem lépnek föl pótérzelmek v. neurózisok. S ha legalább alapvetően sikeres a hit és az érzelmek integrációja, a ~- és élményvilágból eltűnik a szorongás és a kudarc, s az érzelmek lendületet adnak a spiritualitásnak. **

Schütz 1993:119.