hamvazás (lat. impositio cinerum): a →nagyböjt kezdetét jelző szertartás →hamvazószerdán. - A 4. sz-tól a nyilvános bűnbánatot tartó és nagycsütörtökön feloldozást nyerő →bűnbánók a nagyböjt első napján mezítláb, zsákszerű vezeklő ruhában, a templom kapujában várták a pp-öt, aki a tp-ba vezette őket. Elmondták a →bűnbánati zsoltárokat, majd a pp. fejükre tette a kezét. Megszórta őket hamuval, feladta nekik a →ciliciumot, kirótta a penitenciát és meghintve őket szenteltvízzel, miként az Úr a paradicsomból Ádámot, kiutasította őket a tp-ból (→ádámkapu). A nagyböjtben többé a templomba nem mehettek, csak az ajtóban állottak és a betérő hívek imádságát kérték. - Eleinte a hamuval való megszórás csak nyilvános bűnbánók szertartása volt. A hívek közül azonban sokan csupán alázatosságból szintén meghintették magukat hamuval. Szokás volt az is, hogy a →haldoklók a nyilvános bűnösök ciliciumát vették magukra és hamuba fektették őket. A 10. sz-tól külön megáldották a hamut, melyet az előző év virágvasárnapi →barkáiból állítottak elő. A nyilvános vezeklés megszűntével, a 14. sz: a ~ szertartása mint a nagyböjt kezdete általánossá lett. A klerikusok a →tonzúrára kapták a hamut. - A ~ személy szerint szól a hívőnek. A pap helyi szokás szerint keresztet rajzol a hívő homlokára a hamuval, v. a fejére hinti a hamut, a köv. szavak kíséretében: „Ember, emlékezz rá, hogy porból vagy és porrá leszel” vagy: „Térjetek meg és higgyetek az evangéliumnak”. **

Radó 1961:1166.