Magyar Katolikus Lexikon > H > halottak föltámadása


halottak föltámadása (lat. resurrectio mortuorum): az összes megholtak (Ádámtól a legutolsó emberig, kivéve a Boldogságos Szűz Máriát, aki már föltámadott) teológiai értelemben vett →föltámadása. - Az Egyh. hitbeli tanítása 2 tételt tartalmaz: 1. a világ végén a holtak mind életre kelnek (DS 11, 30, 150, 1862); 2. mindenki saját testével támad fel (DS 72, 76, 801). Ez magában foglalja az egyetemességet és a személy azonosságát, s e tételeket →dogmaként kell elfogadni. - 1. A Szentírás világosan tanítja a ~t. Ez a hit tükröződik az ÓSz későbbi kv-eiben is, a régebbiek közvetve utalnak rá. Az élő Isten jövőt ígér népének, ő az atyák Istene és számon tartja azokat, akik benne bíznak (Kiv 3,6). A próf-k látomásában a nép sorsának jóra fordulását és az Istentől jövő szabadulást számos alkalommal a holtak újraéledésének képe jelzi (Oz 6,1; 13,14; Ez 37,1-14). Iz 53,8 Jahve szolgájáról mondja, hogy bár odaadta életét és a gonosztevők közé számították, mégis élni fog és dicsőségben lesz része. Istennél tehát semmi sem lehetetlen. A 2Mak 7: a vt-k már kifejezik a ~ba vetett reményüket. Ez a hit nem a pogány mitológiából ered, hanem Isten mindenható erejére és jóságára támaszkodik. Az Úr adja az életet és a halált; leküld az alvilágba, de vissza is hoz onnan (1Sám 2,6). A Jézus-korabeli zsidóságban csak a →szadduceusok tagadták a ~t, a →farizeusok és az →írástudók vallották, legalábbis olyan formában, hogy a Messiás eljövetelekor a zsidók föltámadnak. Az ÚSz-ben a szinoptikusoknál az →ítéletről szóló beszéd feltételezi a jók és a rosszak föltámadását (Mt 11,22; 25,31-46). Pál ap. az 1Kor 15: a pogány-gör. felfogással szemben a ~nak teol-ját is megadja. A gör. bölcseletben a test a lélek börtönének számított, ezért a halál a lélek szabadulását jelentette, számára a testbe való visszatérés újabb büntetés lenne. Az ap. számára azonban a test nélküli létezés „mezítelenség” volna, azaz nem igazi élet, ezért kívánja a megdicsőült testet magára ölteni (2Kor 5,2). A ~ adja meg az élet értelmét, hiszen ha csak ebben az életben reménykedünk Krisztusban, akkor szánalomra méltóbbak vagyunk minden teremtménynél, mert a halál mindent megsemmisít (1Kor 15,13). Akkor az ap. fáradozás is hiábavaló lenne. A ~nak alapja és biztosítéka →Jézus Krisztus föltámadása. Ő a holtak zsengéje, az elsőszülött a halottak közül (1Kor 15,2; Kol 1,18). Ahogy az első Ádám által jött a halál, úgy a második Ádám által jön a ~. A ker-ek már a keresztségben misztikus módon magukra öltik Krisztus halálát és föltámadását (Róm 6,4). A Krisztusba való beöltözés az előfeltétele a föltámadásnak: ha vele együtt meghalunk, vele együtt élni is fogunk. A Krisztusban való lét egyúttal a Szentlélekben való lét is. Ha bennünk lakik annak Lelke, aki Krisztust föltámasztotta, akkor minket is föltámaszt a bennünk lakó Lelke által (Róm 8,11). A Szentlélek a ~nak záloga (2Kor 5,5; Róm 8,12). -

2. A rabbik körében nem mindig volt általános a vélemény, hogy az összes halottak föl fognak támadni. Voltak, akik úgy gondolták, hogy az összes bűnös v. legalább egy részük megsemmisül, s lassan alakult ki a vélemény, hogy a bűnösök a végső időben elnyerik megérdemelt büntetésüket. Egyesek úgy vélték, hogy az igazaknak aktív szerepe lesz az isteni ítélet végrehajtásában. A kettősség, hogy a gonoszok örökre bűnhődnek v. megsemmisülnek, a →Misnában is megtalálható, ráadásul összefonódva. A kérdésre válaszolva , hogy kinek lesz része az „eljövendő világ”-ban, azaz a Paradicsomban, különbséget tettek a föltámadó és a megsemmisült bűnösök között. A →Gemara ehhez a helyhez részletes magyarázatot ad, és pontosabban körülírja, ki van kizárva az örök boldogság életéből: akik tagadták a rabbik föltámadás-tanát (nyilvánvalóan a szadduceusok pártja); a vízözön nemzedéke; a szodomiták föltámadnak ugyan az utolsó ítéleten, de részük nem lesz az eljövendő világban. Arra a kérdésre, hogy vajon a pogány népek között élő jámborok bemehetnek-e az örök boldogságba, a vélemény megoszlott: „Eliezer rabbi mondja: Egyetlen gojnak sincs része az eljövendő világban... Jehosua rabbi ellene vetette: ...mégiscsak vannak becsületes emberek a pogányok között, akiknek szintén része lesz az eljövendő világban.” (Szanh XIII,2.) - A föltámadottak létét vagy antropomorf módon képzelték el (folytatódik a földi élet, de a sátán már nincs és megszűnik minden földi kötöttség), vagy szinte transzcendensen, abban az értelemben, hogy az élet új létszinten folytatódik. Valójában a zsidóságban mindenki azt remélhette és gondolhatta, amit akart, csak az volt kötelező, hogy a cselekedetekért való felelősségre vonást és a →megfizetést higgyék. -

3. Dogmatörténetileg. A gör. püthagoreusi-platóni gondolkodás leértékelte a testet, és a lélek kiszabadulásában látta az ember örök sorsát. Ezt vette át a →gnoszticizmus, a →manicheizmus, a →priszcilliánusok, később a →katarok és más csoportok. Mindez arra késztette az Egyh. teol-ját és a tanítóhiv-t, hogy a test szerinti föltámadást egyre inkább hangoztassa. Az Egyh-on belül is bizonytalanság volt a test szerepéről. - Mivel a föltámadás kapcsolatos volt Krisztus második eljövetelével, felmerült a kérdés, hogy mi a lélek sorsa a halál és a föltámadás között. Már egyes atyák fölvetették a gondolatot, hogy nem valamilyen öntudatlan szendergésben létezik-e, amíg visszakapja a testet. Hivatkoztak a Jel 6,9-re is, mely szerint az igazaknak várniuk kell a jutalomra, amíg teljes nem lesz a választottak száma. A kérdés XXII. János idejére (1316-34) éleződött ki, s a vitát XII. Benedek döntötte el 1336: a Benedictus Deus c. nyilatkozattal, melyben kimondta, hogy az üdvözültek a halál után azonnal részesülnek Isten színelátásában, azaz már a végítélet előtt. Ebből következik, hogy odaát a személyiségünk teljes, és Isten valamiképpen pótolja a testi mivoltot a végső föltámadásig. Az egyetemes föltámadás kétségtelenül megadja a teljességet abból a szempontból is, hogy az emberben a közösséghez való tartozás csak a tört. lezárása után válhat végérvényessé. Az egyh. nyelvben egészen korunkig elsősorban a lélek üdvösségéről volt szó, nem az egész ember üdvéről. Ma már jobban érvényesül az antropológiai szemlélet (→közbülső állapot). - Ha a hitrendszer egészében beszélünk a ~ról, akkor érvényes az a megállapítás, hogy a végső dolgok kinyilatkoztatását jövendölés formájában kaptuk. Ezt úgy kell érteni, hogy a végső kifejlet más valóságot jelent, mint a jelen tapasztalati valóság. Ott már Isten időfölötti létmódja az irányadó, azért azt formailag egyértelműen nem lehet kifejezni, hanem csak képekkel, hasonlatokkal és ellentétekkel. Mégsem mondhatjuk, hogy minden evilági fogalmunk értelmetlen, mint egyes prot. teol-ok (Troeltsch, Lohmeyer, Bultmann, Dibelius) vélik, kik szerint arról az egészen más valóságról igazában semmit sem állíthatunk. A lét analógiája (→analogia entis) ide is érvényes, és az ember test-lélek valósága megmarad. A mai ember nehézsége inkább a világképből adódik. Másképpen értelmezzük az ég és föld kifejezést, továbbá a tud. beszél az anyag azonos természetéről, azért érthetetlenül áll a „megdicsőült” anyag előtt. Az anyagot úgy fogja föl, mint ami állandó alakulásban, keletkezésben van. De éppen az anyagnak ez a természete, időbelisége veti föl a kezdet és a vég problémáját. A világot sem visszafelé, sem előre nem tolhatjuk ki a végtelenbe. A világ lényegének nem mond ellent az, hogy ennek a nyitott, folyó tört-nek kezdete és vége legyen. A világ értelmét csak a személyes szellem fogja fel, így sokat mond az a hitbeli állítás, hogy a világ vége nem megszűnés, hanem a szellem teljességében való részesedés. Az anyag és a szellem, az anyag és a jelentés összefüggése ráirányíthatja a figyelmet arra, hogy a vég a szellem irányába hozza az eltolódást. Tehát ahogy most az anyag adja meg a szellem helyét, úgy az új létrendben a szellem lehet az anyag helye. Vagyis a föltámadás létrehozhat egy új „szellemi” időbeliséget és térbeliséget, ahol hasonlat szerint szintén beszélhetünk fentről és lentről, azaz mennyek országáról és a kárhozat helyéről. De ez a szellemi tér- és időbeliség nem fogható fel úgy, mint a mostani világ része, hiszen más létrendben van. Tehát Krisztus második eljövetele ennek az új létrendnek a betörését jelenti a mi világunkba. Az emberre vonatkozólag érvényes az, hogy több létfokozatot magába foglal: az anyag vegetatív, érző és szellemi állapotát, s ezért állandó fejlődésben van. Teljessége csak az lehet, amikor szellemi lelkével elmerül a lét teljességének, Istennek a látásában, s ez testiségének is megadja a megfelelő fölemelést. Mivel testén keresztül kötődik ehhez a világhoz, azért teljes föltámadása hozzá van kötve a kozmosz végső megdicsőüléséhez a világ végén. Azért lehet a halál és a végítélet közötti állapot valamilyen szempontból átmeneti és fogyatékos, még akkor is, ha megvan az üdvösség. A ker. hit által jelzett örök élet és halhatatlanság tehát Isten ajándéka, melyet Jézus Krisztusban kinyilatkoztatott. G.F.

Schubert 1955:50. - LThK I:1028. - SM I:384. - Kirschbaum I:219. - MS V:864. - NCE V:402. - Schütz 1993:103.