Magyar Katolikus Lexikon > H > háziállat


háziállat: tág értelemben emberi környezethez szoktatott állat, szoros értelemben a →ház melléképületeiben gazdasági szempontok miatt tartott állat. - A nomád életet folytató népeknél a vándorlás egyik oka volt az állatok számára új, friss legelő biztosítása. A honfoglaló m-ok az itt lakó népek kezén is találtak és kalandozásaik során is zsákmányoltak ~okat, melyek a magukkal hozott tájfajtákkal keveredtek. A magyarság legfontosabb, hozott lábas jószága a →ló, ezt követi jelentőségben a →marha és a →juh, →baromfi, →disznó, →kecske, →kutya, →szamár. A lábasjószágot a magyarság részint szaporítás, részint haszonvétel céljára tartja. A tenyésztésre tartott állatállományt nem dolgoztatta; tej v. egyéb haszon szolgáltatására nem sokat adott, sőt gondozására, táplálására sem, hanem félvad, szilaj állapotban télen-nyáron a legelőn tartották. Ez a tartásmód nagyjából azonos a nomád török népek állattartásával, ezért nomád v. m. szóval szilaj, rideg, külterjes tartásmódnak nevezzük. - A haszonvételre tartott jószágot a m. nép télen épületekkel védi az időjárás viszontagsága ellen, részint gyűjtött v. termesztett takarmánnyal eteti; igavonóerejét, tejét, gyapját ma már lehetőleg minél jobban kihasználja, a jószágot sokszor hizlalja s mint vágómarhát értékesíti. Ez a jászlas, istállós, igás, kezes v. szelíd, belterjes tartásmód szoros kapcsolatban van a földműveléssel, s hovatovább teljesen kiszorítja a rideg pásztorkodást. - E két tartásmód átmeneti formája a félszilaj tartás. A félszilaj jószág tavasztól őszig a legelőn van, erejét azonban a gazd. munkák idején igavonásra használják; olykor fejik is, télen pedig istállóban tartják és rendszeresen takarmányozzák. Hazánkban, különösen az Alföldön még 1940 k. is sok köztulajdonú legelő volt. A közbirtokosok közös nyájba ide terelték, s közösen fogadott pásztorral őriztették és gondoztatták félszilaj jószágaikat. - A népes, nagyhatárú alföldi városok és községek nagy része még a közeli múltban is állattartásból élt, s csak az állatállomány után adózott. Határbeosztását is az állattenyésztés szempontjai irányították. Határukban szilaj v. félszilaj tartásmód dívott. Ahol szűk a határ és kevés a legelő, a nép főképpen földművelésből él, s igavonó v. tejelő jószágát rendesen istállóban tartja, legfeljebb tarlón v. ugaron legelteti. Ugyanígy van azokban a nagyhatárú városokban is, ahol a legelőt szántóföldnek elosztották, s helyükön tanyarendszer alakul ki. - A m. állattartás ősiségét és nagy jelentőségét semmi sem bizonyítja jobban, mint az állattenyésztéssel kapcsolatos rendkívül gazdag szókincs: 2-3 szóval egy 500 darabból álló nyáj minden egyedét meg tudja különböztetni. A ló szőrére és színére Herman Ottó több mint 300, a szarvasmarháéra 200, a szarvállásra 150 szót gyűjtött össze. A m. csak a ló pej színén 12 változatot tud megkülönböztetni. Épp ilyen gazdag a jószág nemének, korának s a nyájfajtáknak szókincse népünknél. -

Szaporítás. Az állatállomány természetes szaporodását az ember különféleképpen befolyásolja: kirekeszti bizonyos időre a hímeket a nőstények közül, v. szaporításra képtelenné teszi őket (→herélés). A szilaj jószág hímje mindig együtt van a nőstényekkel. A legerősebb hím a gyengébbeket elmarja. Körülötte legel a legnagyobb nőstényfalka. A korosabb bika még tartja a hatalmát, s nem engedi hágni a nyáj szélére üldözött fiatalokat, de maga már ritkán hág. A pásztor az öregre uszított kutyákkal megy a fiatal bikák segítségére. - A félszilaj v. kezes jószág hímje csak bizonyos meghatározott időben van a nőstény nyáj között. A hágatás ideje attól függ, hogy az ellést mikorra óhajtják. A jószág ellése tavaszra kívánatos, amikor már új fű nőtt, ezért a hímet a vemhesség időtartamának megfelelőleg nyáron, ősszel v. télen engedik a nőstények közé. A mént ma már többnyire méntelepeken tartják, s a kancát hozzávezetik. A hágatás, a csődört pórázon tartva, kézből történik. A bikát reggel engedik ki a falubeli bikaakolból a csordabeli tehenek közé, estére visszahajtják. Napközben a csordában szabadon hág. A kandisznót rendesen ma sem szokták elkülöníteni a nyájtól, így az emse az év minden szakában hasas lehet és malacot vethet. - A kost késő ősszel v. télen engedik az anyajuhok közé, hogy tavasszal bárányozzanak. Szoboszlón a juhok üzekedése szeptemberben kezdődik, s az első hó vet neki véget, amikor a nyájat széthányják. Ha a kos együtt jár az anyával, s nem akarják, hogy üzekedjék, a közép-ázsiai törökökhöz hasonlóan zsákdarabból kötényt kötnek a derekára, ami megakadályozza a hágást. **

MN II:84, 107.

háziipar: igazolt szakképzettség nélküli mesteremberek ipari árutermelése. - Saját paraszti munka mellett végzett →kézműves mesterség, melynek termékéért v. szolgáltatásáért ellenszolgáltatás járt, a visszasegítéstől a természetbeni fizetésig. A termék keresettségétől s annak felvevőpiacától függően önállósulhatott, a kezdeti téli időtöltésből megélhetési forrás lett, s a paraszti munka a családtagokra maradt v. megszűnt, mivel gazdaságosabb lett, ha a termelés növelése érdekében a családtagok bedolgozók lettek. Ilyenkor a ~os (ügyesember) termékeit vásárokra hordta v. viszonteladóknak adta. A vásározók fölosztották egymást közt a piacot, gyakran távolabbi vidékeket is elláttak, pl. a hajdúnánási szalmakalap-készítők Havasalföldre és Galíciába is eljutottak. Gyakran a falu v. táji csoport népe szakosodott egy-egy környéken bőségesen előforduló nyersanyagból készíthető munkára: Tápán, Bősárkányban a gyékénymunka, Bakonybélen, Ágyán, Székelyvarságon, Cserépfalun a faeszközfaragás, Bernecebarátiban és Noszvajon a hátikosár-készítés, Csomakőrösön a szitakészítés, Hajdúnánáson, Mezőfelén, Hencidán a szalmakötés, Erdőhorvátiban a perecsütés, stb. Mo-on a 18. sz-tól az 1930-es évekig virágzó ~t a II. vh-t követő társad. átalakítás a népművészeti termékek készítésére szorította vissza. T.E.

MNL II:505.