Magyar Katolikus Lexikon > F > figyelem


figyelem (lat. advertentia, az adverto, 'odafordul' szóból): tág értelemben az érzékelő élőlény kapcsolata környezetével; szoros értelemben az aktualizált szellemi tudás, az →értelem ébersége, mellyel ítéletéhez fölhasznál minden meglévő ismeretet és érkező információt. Erkölcsi értelemben az értelem tevékeny állapota, mellyel az →erkölcsi cselekedethez szükséges ismereteket alkalmazza. A ~ az →összeszedettség része, ellentéte a →figyelmetlenség. - Teljes a ~, ha éber állapotban az ember arra összpontosít, amit cselekszik; részleges, ha valami zavaró körülmény megosztja v. csökkenti a ~et (pl. fáradtság). Éles, ha részleteiben látja a cselekedet minden összetevőjét és erkölcsi értékét, homályos, ha látja ezeket, de külön nem reflektál rájuk. Aktuális, ha a cselekedet tárgyára, teendőire és erkölcsiségére egyaránt teljesen, virtuális, ha minderre csak részlegesen figyel. Az erkölcsi cselekvéshez elegendő a virtuális ~. - A ~ a →megismerés és a →gondolkodás folyamatában alapvető követelmény, általa lesz a →hallásból meghallás, a nézésből →látás, a  →tudásból megértés. - A Szentírásban főként igei formában fordul elő, figyel, ügyel jelentéssel. Isten figyel a könyörgő szóra (Zsolt 65,49), az ember cselekedeteire (Mal 3,16). A zsolt-okban sűrűn hangzik a kérés: „Isten, figyelj” (5,3; 16,1; 141,7 stb.). Az embernek figyelnie kell a törv. megtanulására és megtartására (Péld 5,1; 72,4; Sir 1,38). - Szt Pál a hitetlenekről mondja, hogy mesékre figyelnek (1Tim 1,4). **

Prümmer I:32. - FC 6. - CL 54.