Magyar Katolikus Lexikon > E > ének


ének (lat. canticum): tág értelemben az emberi →hang (lat. vox) zenei megnyilvánulása;  sajátosan emberi és az ember számára az egyik legfontosabb kifejezésmód. Általában szövegből és dallamból áll, de van szöveg nélküli ~ is. Szoros értelemben zenei műfaj. A hangszeres (instrumentális) zenétől eltérő jellegére utaló megnevezése a →vokális zene. - 1. A Szentírásban a vallásos ~ (az ember alapvető és általános tapasztalata alapján) alkalmasabb hálája, szeretete kifejezésére, mint a →beszéd. Gyakran kísérték hangszeren (Ter 31,27; Iz 23,16; 30,29; Ám 6,5); aratáskor, csépléskor és szüretkor az ~ feledtette a fáradságot, közösséget formált a munkában résztvevőkből, az ember figyelmét a termés Ajándékozójára fordította (Bír 9,27; 21,21; Iz 9,2; 16,10). A Szám 21,17-18: kút ásásakor énekeltek. A veszély miatt, hogy a munkadal mulatozássá fajul, a próf-k fölemelték ellene szavukat (Iz 5,11; Ám 6,4). - A jegyesség és a menyegző alkalom volt az ~re (Jer 16,9; 15,10; 33,11). Az →Énekek éneke eredetileg szerelmi ~ek gyűjteménye, egy részüket menyegzőre írták és itt adták elő. - Gyakoriak voltak a különféle őrdalok is; átvitt értelemben a próf-k szerepére utalnak (Zsolt 130; Iz 21,11; 52,8; 62,6; Hab 2,1-3). - Ha egy személy vált gúny tárgyává, csúfolódó mondások, ha közösség, akkor inkább gúnydalok keletkeztek, melyek olyan szerepet töltöttek be, mint később a próf-k fenyegető jövendölései, hiszen az ókori K-en meg voltak győződve a szó valóságformáló erejéről (vö. Szám 51,27-30; Iz 37,22-29; 44,9-20; 47). - A temetési szertartások sorában kiemelkedő szerepe volt a →siratóénekeknek, melyeket →siratóasszonyok (Jer 9,16), rokonok, ill. barátok énekeltek (2Sám 1,17; 3,33). Iróniája miatt külön említést érdemel Bábel kir-ának siratója (Iz 14,4-21). - Mint Egyiptomban és Mezopotámiában, Izr-ben is tartottak a kir-ok énekeseket (2Sám 19,36), akik ünnepi alkalmakkor főleg győzelmi dalokat adtak elő (1Sám 18,6; Zsolt 45;. Kiv 15; Bír 11,34; 16,23); a legrégibb győzelmi dal a Bír 5-ben. A Szentírás vallásos ~ei között különös jelentőségű →Zsoltárok könyve és a →canticumok. - 2. Az Egyh. az ap-ok óta (kik az utolsó vacsora után elénekelték a nagy hallelt a zsolt-okból; vö. Mt 26,30; Mk 14,26) gyakorolja az ünnepélyes imádást, s ez legkifejezőbben az ~ben csendül föl. A róm. liturgia sajátos ~e a →gregorián ének (vö. SC 116); a →népének a közös imádság egyik alapvető formája. Aki a szt lit-ban együtt énekel másokkal, a krisztusi közösség tagjaként áll Isten előtt, s az Egyh-at személyesíti meg. Az ember mindent elmondhat énekelve Istennek (legyen az hála, panasz, félelem, szomorúság v. öröm), mégpedig olyan érzelmi szinten, ami puszta szóval elérhetetlen. - Az ember számára az éneklés alapszükséglet és istenképmás voltának egyik megnyilvánulása. A bensőjében is képes énekelni Istennek, ami a zenészek által belső hallásnak mondott szinten túl a →szemlélődés egyik formája, melyben a szavak megszűnnek, s a lélek ~e az →egyesülés állapota.  **

BL:355. - Schütz 1993:77.