Magyar Katolikus Lexikon > A > analogia entis


analogia entis (gör., lat.): létanalógia, léthasonlóság, az arisztotelészi-szenttamási metafizika egyik kulcsfogalma. - Arra a problémára keres megoldást, hogy a létezést állítjuk Istenről, aki magától való és szükségszerűen létezik, állítjuk az emberről, aki kapja a létét, de állítjuk pl. az embernek valamilyen sajátságáról is, amelynek nincs önálló léte, hanem csak a hordozó alanyban létezik (értelmesség). Már Arisztotelész fölvetette a kérdést, hogy milyen értelemben mondjuk a lét különböző fokaihoz tartozó dolgokról, hogy léteznek. Egyik lehetőség az, hogy csak a név közös, de a jelzett dolog egészen más (aequivocitas). Pl.: Isten léte és a világ léte minden tekintetben különbözik; Isten annyira másként létezik, hogy róla legföljebb csak azt mondhatjuk el, hogy mi nem ő, de létéről semmi pozitív állítást nem tehetünk. A másik véglet az azonosság (univocitas), amely pl. Isten létét és a világ létét egynek veszi (monizmus, panteizmus, ném. idealizmus). Az arisztotelészi megoldás a kettő között van. Lényegében Isten léte és a világ léte más, de van közöttük valami megfelelőség. A megfelelőség, az azonosság éppen csak abban van, hogy mindkettő létezik, de más és más módon. Arra kell figyelemmel lennünk, hogy a különbség nagyobb, mint a megfelelőség, de a megfelelőséget mégis valamilyen tárgyi jegy alapján állítjuk. A létezés fogalma tehát mindenre kiterjed, de nem úgy, hogy hozzáadott jegyek által a körét szűkítjük vagy tágítjuk, hanem önmagában jelenti a létezők egységét és sokféleségét. Ezért a létet kategória fölötti fogalomnak is nevezzük. A mi logikai létanalógiánk alapja a valóságban meglevő ~, vagyis a létezőknek a létben való megegyezése és különbözése. - Az ~ről szóló tanítás különös helyet kapott a ker. fil-ban és teol-ban, Isten és a világ kapcsolatának tárgyalásánál. Isten mint magától való, végtelen, örök ok hozza létre a világot. Magából, saját elgondolásából teremt, létet ad a világnak, de ő maga mindig más, mint a világ. Az ok és az okozat között azonban mindig vannak hasonló vonások, ezért a fil. meri állítani Isten valóságos megismerésének lehetőségét. A teol. arról beszél,  hogy amit Istenről a kinyilatkoztatás alapján állítunk, az is valóság, még ha tudatában is vagyunk annak, hogy ő azért az egészen más, mint amit róla elmondani tudunk. Ő a lét végtelen teljessége, akit mi csak a véges létezők tükrében tudunk elgondolni. Ő a valóságban mindig több, mint a mi elgondolásunk. A kat. teol. éppen ebben különbözik az ún. →dialektikus teológiától, amely Istennek az egészen más mivoltát annyira hangoztatja, hogy a teol. megismerésnek valójában semmi pozitív értéket nem tulajdonít. Az ~ mint a vallási gondolkodás és beszéd formája nem logikai mesterkéltség tehát, mellyel az emberi gondolkodás Isten „fogalmát” ki akarja meríteni, hanem annak a ténynek a körülírása, hogy az emberi ismeret ráirányul a kimondhatatlan misztériumra, de úgy, hogy a misztériumjelleg sem a létezés bizonyosságát, sem pedig fölfoghatatlanságát nem homályosítja el. Maga a kinyilatkoztatás is analóg módon beszél Istenről, pl. az →antropomorfizmusokban. A fil. és a teol. reflexióban az analógia kifejezett témává lesz, de nem úgy, hogy Istent valamilyen magasabbrendű módon átfogja, hanem úgy, hogy a titokjellegét fejezi ki. - A skolasztikus fil. megkülönböztette a tulajdonítási analógiát (~ attributionis) és az arányossági analógiát (~ proportionis). Az előbbiről ott beszélt, ahol azt látjuk, hogy az összehasonlítás első tagjának sajátságában a többi is bensőleg részesedik, nem pedig csak külsőleg állítjuk róla. Így Isten létezésében a világ a maga benső módján részesedik, azaz valóságban létezik, de nem önmagától és a lét teljességében. Arányossági analógia pedig ott áll fenn, ahol a hasonlóság minden esetben arány szerint van jelen. Isten léte arányos a maga végtelenségével és magátólvalóságával, s a világ léte is arányos a maga teremtett létével és végességével. Ezért a világ esetleges, kontingens. - Az ~ további meghatározásánál még figyelembe vehetjük, hogy Arisztotelész valójában a középső megoldást választotta Parmenidész és Hérakleitosz nézete között. Parmenidész a lét egységét és azonosságát állította, Hérakleitosz egyenesen tagadta a maradandó létet, szerinte minden állandó átmenetben, változásban van. Amint láttuk, Aquinói Szt Tamás és a skolasztika Isten és a világ létét nem azonosnak, nem is teljesen különbözőnek vette, hanem hasonlónak, analógnak. De pl. Duns Scotus és Suárez föltették a kérdést, hogy kimondottan a létezés szempontja szerint, tehát abban, hogy egyáltalán vannak (ens ut sic), nem lehet-e azonosságot állítani Isten és a világ között? A tomista megoldás azonban az maradt, hogy mindig más a magától való létező viszonya a léthez, mint a világé, amely csak részesedik a létben. A lét hasonlóságának elvét a IV. lateráni zsin. teol. szempontból is figyelembe vette, amikor kimondta, hogy a Teremtő és a teremtmény között a hasonlóságot nem lehet úgy megjelölni, hogy egyúttal a különbözőségre is rá ne mutassunk (D 432). Ez a kijelentés azonban nem fil. megállapítás akart lenni, hanem egyrészt →Joachim de Fiore ellen irányult, aki valamilyen misztikus azonosságot hirdetett Isten és a teremtmény között, másrészt →Petrus Lombardus ellen, aki csak a tiszta észbeli különbözőséget vallotta a kettő között, s még az ágostoni irányzat tiszta egzemplarizmusát sem ismerte el. Amikor viszont a zsin. a hasonlóságot és különbözőséget így szembeállította, Isten mindenek fölött való misztériumjellegét is hangsúlyozta, sőt jelezte azt is, hogy a teremtmény közeledése Teremtőjéhez milyen úton mehet végbe. Arisztotelész úgy gondolta, hogy a földi lét a szférák körforgásával fejezi ki vonzódását a mozdulatlan mozgatóhoz. A ker. tanítás arra hivatkozik, hogy a létbeli hasonlóságra mint alapra ráépül a kegyelem, s az irányítja az embert a mindig nagyobb Isten felé. - Összefoglalva: az ~ nem merül ki az egyszerű hasonlóságban v. abban, hogy Isten tökéletessége a teremtés ősmintája (→augusztinizmus), hanem azt kell hangsúlyozni, hogy Isten végtelensége, fölfoghatatlansága miatt a különbség mindennél mélyebb, s ugyanakkor föltételez egy valóságos hasonlóságot is Isten és a világ léthez való viszonyának megfelelően. Az ~ tehát nem olyan elv, amelyből valamit le lehetne vezetni. A megoldás mindig a reductio ad mysterium, a visszatérés a misztériumhoz, azaz minden hasonlóságot vissza kell vezetni a mindig nagyobb különbözőség mélységébe. A misztériumhoz való visszatérés metafizikailag azt jelenti, hogy a dolgok létmódjai közötti hasonlóságot is vissza kell vezetni a mindenségnek valamilyen fölfoghatatlan mélységébe, ahol az ellentétek végső egységét is megtaláljuk, melyről Nicolaus →Cusanus beszélt.

Nem szabad végül elfelejteni, hogy az Arisztotelész v. akár a IV. lateráni zsin. által emlegetett ~ nemcsak a létre vonatkozik, hanem a lét megismerésére is. Sem a metafizikában, sem a teol-ban nincs olyan út, amelyen közvetlenül és egyenes vonalon fölfognánk a létet, hanem csak az analóg fölfogás lehetősége áll nyitva. Az esetleges tapasztalati létből következtetünk a szükségszerű, metafizikai létre. Más szóval az ~ átfogja a külső létező létet és a belső, logikai síkon megnyilvánuló létet. Hasonlóképpen a külső objektív lét ritmusának megfelel a belső szubjektív lét ritmusa. Igazi metafizikai és teol. gondolkodás csak ott érhető el, ahol a létnek ehhez a ritmusához igazodunk, vagyis a nagyobb hasonlóságban meglátjuk a mindig nagyobb különbözőséget. G.F.

Przywara, E.: Religionsphilosophie kath. Theologie. 1926. -: ~. 1932. - Plotzeck, E. W.: Von der Analogie zum Syllogismus. 1954. - SM I:123.