Magyar Katolikus Lexikon > A > antropomorfizmusok


antropomorfizmusok (a gör. anthróposz, 'ember' és morphé, 'alak' szóból): olyan emberi képek és szólások, melyek segítségével a transzcendens Istenről alkotott fogalmakat fejezzük ki. Azért az ~at csak ott emlegetjük, ahol a vallás valóban szellemi, transzcendens Istenhez igazodik. - A primitív népek és mitológiák istenei fölnagyított emberek. Legjobban kimutatható ez a gör-róm. mitológiában, ahol az istenek erkölcsi világa sem múlja fölül az emberekét. Az ~ ismeretelméleti gyökere az, hogy Isten transzcendens világát csak tapasztalati világunkon keresztül közelíthetjük meg, és csak emberi kifejezésekkel beszélhetünk róla. A hívő az ilyen kifejezésmód jogát és határait abból vezeti le, hogy az ember Isten képmása. - Maga a kinyilatkoztatás is használja ezt a módszert. Isten személyességét, cselekvő magatartását csak úgy érzékeltetheti, ha az emberhez hasonlítja. Beszél Isten arcáról, szeméről, füléről, kezéről, útjairól, lábáról. Ezekkel nem Isten alakját akarja megrajzolni, hanem azt a módot, ahogy Isten az emberre hat. Az ~ok magát Istent nem ábrázolják. A prófétai látomások sem mutatják be alakját, hanem inkább az emberre gyakorolt hatást érzékeltetik. A szemita szellemiséget különben sem a külső alak és a tagok érdeklik, hanem inkább azok funkciója. Ezért pl. az Iz 55,12: azt olvassuk, bogy a hegyek ujjongnak és a fák tapsolnak kezükkel. Amikor a próf. irod. emberi módon beszél Istenről, nem vizuális képet ad róla, hanem egész lényegét, személyiségét akarja kifejezni, mint ahogy az egyes tagok is a tevékenység, a sajátságok kifejezői. Isten személyességét legjobban az világítja meg, hogy ő a szuverén cselekvő, a világ teremtője, a tört. irányítója, s az ember is azáltal az ő képe, hogy uralma alá hajthatja a földet (Ter 1,26-28). Isten személyességét még közelebb hozzák azok a képek, amelyek tevékenységét részletezik: lát, hall, beszél, nevet, haragszik, kiengesztelődik. De az emberi magatartás csak azért lehet összehasonlítási eszköz, mert mögötte van a szellemi tudat, a személyesség. Jahvéra nem lehet állati ábrázolást alkalmazni. Az ÓSz nem feledkezik meg arról, hogy Isten és az ember között végtelen a távolság (Ter 18,17; Kiv 3,5; Iz 28,29). Az ~at a próf-k is átvették, mert nem láttak benne veszélyt az istenfogalomra vonatkozóan. Csak a teol. reflexió és a nép gondolkodásának irányítása vezette a későbbi gör. és arám fordítókat abban, hogy hellyel-közzel enyhítsék azokat a kifejezéseket, amelyek a tiszta transzcendenciát veszélyeztethették. Az ÚSz-ből visszatekintve az ~ban a megtestesülés előkészítését is megláthatjuk. - Az ~ ismeretelméleti és teol. értékelésénél tudnunk kell, hogy minden fogalmunk sajátosan emberi, azért kíséri az érzékelhető kép, hiszen minden ismeretünk szemlélet, azaz emberi látás. S mivel Isten saját képe hiányzik, azért teremtett képben konkretizáljuk hatását és sajátságait. De azt is tudjuk, hogy még a legelvontabb fogalmakat v. képeket sem vihetjük át közvetlenül Istenre, hiszen ezekben a fogalmakban is benne van a képszerű elemeknek és a szellem transzcendens megsejtésének valamilyen szintézise. Így minden fogalomban ott rejtőzik egy szempont, amely Istennek egészen más voltára utal. A képek használatának alapja a metafizikai analógia (→analogia entis), amely fennáll a Teremtő és a teremtett világ között. A képek azt érzékeltetik, hogy a felfoghatatlant ismerjük meg, hogy a végtelenül messze levő van itt, s kapunk valamilyen benyomást abszolút személyességéről, szellemiségéről, szabadságáról. Ezért joggal állíthatjuk a →negatív teológiával és a →dialektikus teológiával szemben, hogy Isten létéről pozitív kijelentéseket is tehetünk. Az emberi fogalom a maga térhez és időhöz kötöttsége miatt nnindig tört. tapasztalathoz kapcsolódik. A metafizikai istenfogalom is így alakult ki. Ezért az üdvtört. tapasztalás valóban lényegi vonásokkal tölti ki a metafizikai fogalmat, nem pedig csupán jeleket (Jaspers: chiffre) v. mitikus képeket (Bultmann) közöl. Az ~ magyarázatánál tehát mindig gondolni kell Isten abszolút szellemiségére, végtelenségére, változhatatlanságára, mindenütt jelenvalóságára és szuverenitására. Azért pl. ha arról van szó, hogy ő megharagszik és kiengesztelődik, nem maga változik, hanem mi vetítjük bele a hozzánk való viszony változását. G.F.

Schildenberger, J.: Vom Geheimnis des Gotteswortes. 1950:111. - Looff, H.: D. Symbolbegriff in d. neuen Religionsphilosophie u. Theologie. 1955. - LThK I:627. - MS II:232. - BL:74.