Magyar Katolikus Lexikon > Ö > önismeret


önismeret: olyan →megismerés, amelyben a megismerő személy és a megismerés tárgya azonos. - Már a természetes erkölcsi élet föltételezi a helyes ~et, ezért volt az ókori gör-ök axiómája: gnóti szeauton ('ismerd meg magadat'). A lelki életben az ~ a tökéletesedés kiinduló pontja és állandó kísérője. Nem egyszerű ténymegállapítás, hanem erkölcsi ítélet, mely a tapasztalatok alapján a bűnök kerülésére, a víciumok irtására, jótettekre és az erények (alázatosság, türelem, megfontoltság, békesség) megszerzésére és gyakorlására sarkall. A reális ~ az igazság föltétel nélküli megismerésének vágyából születik, és megkívánja a rendszeres önvizsgálatot, lelkivezetést, szorgalmat, készséget a hibák fölismerésére és belátására. Az igaz ~ből fakad a helyes →önbecsülés és →önbizalom. - Az ~ és →istenismeret kölcsönösen föltételezi egymást, a kettő nincs egymás nélkül. Az első fölismerés, melyre az ~nek épülnie kell, a teremtett →lét esetlegessége, végessége, és az a tény, hogy a teremtmény Istentől kap ajándékba mindent (képességek, tehetségek, kegyelmek). A természetfölötti élet is a valós ~re tud igazán épülni. - Az ~ a felebaráti szeretet mintája (→főparancs), mert a másik ember megismerésének, megértésének és elfogadásának alapja. Mivel az igaz ~ből az ember tudja, hogy minden jó „onnan fölülről való”, ezért az ~ az imádságos életnek is állandó gyarapítója. Kibontakozásához nagy segítséget ad a szentgyónás és a →lelkivezetés. - Jelképe és ikgr. megjelenítése a →tükör. **

Schütz 1993:292.