Magyar Katolikus Lexikon > V > villám


villám (lat. fulgur), Isten nyila: fényjelenséggel járó, ált. vonalas szerkezetű elektromos kisülés zivatarfelhők, ill. felhő és föld között. Energiája főként fénnyé és hővé, a hőenergia egy része hanggá (→mennydörgés) alakul át. – 1. A Szentírásban Isten (tüzes) →nyila (Jób 1,16; Zsolt 18,15; Hab 3,11; Bölcs 5,21), →fegyvere (Jób 36,32; MTörv 32,41 kk.; de több K-i istenség, pl. Hadad, Tesub fegyvere is. Isten hatalma alatt áll (Jób 38,35; Zsolt 104,4; 135,7; Bár 6,61); kísérő jelensége a →teofániáknak (Kiv 19,16; 2Sám 22,9; Zsolt 18,9; Ez 1,13; Zsolt 77,18 kk.; 97,4; Jel 4,5; 8,5; 11,19;16,18); és más égi jelenségeknek: látomásban látott férfi (angyal) arca a Dán 10,6: olyan volt, mint a ~; amint a Mt 28,3: a feltámadt Jézus sírjánál jelenlévő angyal tekintete is. 24,27: „Ahogy a ~ napkeleten támad és napnyugatig látszik, olyan lesz az Emberfiának eljövetele is; Lk 10,18: a sátán „mint a ~, úgy bukott le az égből”; e helyeken a hasonlat egyetemességet (mindenütt látható) és pillanatnyiságot érzékeltet. – 2. A m. néphagyományban a ~ és jégverés a Isten büntetése; a ~ bűnös emberbe, „bűnös helyekre” vág, főként →dologtiltó napokon végzett munkák során. Innen erednek a ~ nép nevei: istennyila, istenharagja, istenharagjakő, mennykő, ménkű. R.É.

BL:1934. – MN 1990. VII:543. (Pócs Éva)