Magyar Katolikus Lexikon > T > tökéletesség


tökéletesség (lat. perfectio): a létező →tökéletes állapota. – Abszolút értelemben csak Istenről állítható; relatív értelemben a teremtményekről is. Az →ember természetfölötti ~e a →szentekben valósul meg, de nemcsak egy kiválasztott réteg, hanem mindenki hivatása. – A kegyelmi élet akkor tökéletes, ha Istent mindenek fölött, a felebarátot őmiatta szeretjük, és áldozatokat is tudunk hozni Isten törvényeinek teljesítéséért és az →evangéliumi tanácsok állapotunknak megfelelő követéséért (→egyházi rend, →szerzetesség, →házasság, →cölibátus, →remeteség). E ~ szinte személyenként más és más úton, módon és időben érthető el (→kegyelmi élet, →lelki élet, →megszentelődés). – Az életszentség elérésének vannak olyan belső és külső eszközei, melyek végig kísérik az embert →tökéletesség útján. Belső eszközök a ~ utáni vágy, Isten megismerése (→istenismeret), az →önismeret, →lelkiismeretvizsgálat, az →engedelmesség és az →imádság. Külső eszközök: a →lelki vezetés, közvetkezetes életrend, →szentírásolvasás, →lelki olvasmányok, szentbeszédek, lelki művelődés, jó kapcsolatok emberekkel (állapotbeli kapcsolatok ápolása, barátság, családi – jegyesi, házastársi, szülői, gyermeki, rokoni – kapcsolatok), →apostolkodás. – b) A ker. ~re törekvés állandó kitárulkozást és ráhagyatkozást kíván Isten kegyelmi szeretetére, és állandó megtérést tételez föl. A II. Vat. Zsin. szerint „bármilyen rendű-rangú keresztény ember meg van híva a teljes értékű keresztény életre, a tökéletes szeretetre... A hívők a ~ elnyerése végett vessék latba erőiket, melyeket Krisztus ajándékozásának mértéke szerint kaptak, hogy az Ő nyomában járva, Őhozzá hasonulva és mindenben megtéve az Atya akaratát, szívvel-lélekkel Isten megdicsőítésére és a felebarát szolgálatára szenteljék magukat” (LG 40). **

Tanquerey 1932:226, 273. – KL IV:375. – Schütz 1993:394. –

KEK 2012–16. – Garadnay 2004:148.