Magyar Katolikus Lexikon > S > szentségek


szentségek (lat. sacramentum): Krisztustól rendelt látható jelek, amelyek jelképezik és közvetítik a →megváltás kegyelmeit. A ~ száma 7: →keresztség, →bérmálás, →Oltáriszentség, →bűnbánat szentsége, →betegek kenete, →egyházi rend, →házasság. - 1. A ~ természete. A ~ megszentelik az embereket, építik Krisztus testét, megadják az Istennek kijáró tiszt-et, s mint jelek a tanítást is szolgálják. A hitet nemcsak föltételezik, de szavakkal és anyagi valósággal táplálják, erősítik és ki is fejezik; ezért a hit szentségeinek mondhatók. Megadják a kegyelmet, ugyanakkor nagyon jól föl is készítik a hívőket, hogy ezt a kegyelmet gyümölcsözően fogadják, helyesen tiszteljék Istent és gyakorolják a szeretetet (vö. SC 59). - A ~ az Egyh. termfölötti életének megnyilvánulásai, s a hívők általuk részesülnek azokban a kegyelmekben, amelyeket Krisztus az Egyházra bízott. Bennük tehát a megváltás kegyelmei mintegy tárgyi kiadásban itt vannak, s ezért igazolják Krisztus teljes elkötelezettségét az ember megszentelése érdekében. Mivel a ~ ennyire Krisztus akaratából születtek és termfölötti tartalmat hordoznak, hozzájuk hasonló dolgokat hiába keresünk az Egyházon kívül. A pogány vallások szert-ai legföljebb a vágyat fejezték ki, hogy az ember megkapja az istenség segítségét, v. mágikus jelek voltak, amelyekkel az ember saját akaratát igyekezett ráerőszakolni az istenségre. - 2. A ~ fogalma a bibliai előzményekből az Egyházban alakult ki. A 1Kor 10,1-11: Pál ap. a keresztség és az Euch. jelentését ósz-i előképpel magyarázta. Ezzel rámutatott, hogy ezek olyan külső jelek az Egyházban, amelyek az →üdvösség kegyelmeit közvetítik. - A vallástört. isk. elmélete szerint a ~ről szóló tanítás a hellénizmus hatására alakult ki, Pál ap. közvetítésével, s így azok nem nyúlnak vissza Krisztus rendeléséig. Más kutatók csak a zsidóságban keresték az alapokat. Hivatkoztak a próf-k jelképes tetteire, s hogy ilyeneket Jézus is tett. Az utolsó vacsora azonban a helyzetnek megfelelően a jelképes tettet mélyebb tartalommal töltötte ki. Ismét mások a zsidó húsvéti rítusra hivatkoztak, s abból vezették le az utolsó vacsora eseményeit. Van, aki az eszkat. gondolkodást vette alapul a ~ magyarázatánál, s hogy ez már Ker. Jánost és az esszénusokat is befolyásolta. - Kétségtelen, hogy a zsidó vallás ismerte a jelképeket, de hogy azok a kegyelem jelei lettek volna, az ismeretlen volt. Ezért a ~ről szóló tanítást mindenképpen az ősegyházban kell keresnünk. Jézusnak az utolsó vacsorán végbevitt tette a zsidó gondolkodás alapján is értelmezhető volt úgy, hogy az általa adott adomány az üdvösségben való részesedést jelenti. Hasonlóképpen a keresztségben is benne volt a Szentlélek erejének kiáradása és a bűnök bocsánata. Pál ap. már úgy beszélt a keresztségről (1Kor 6,11; Róm 6,2-11) és az Euch-ról (1Kor 10,14,22; 11,26-29), mint Jézussal kapcsolatba hozó, az üdvösségben részesítő és erkölcsi követelményt támasztó szert-ról. Az a fölfogás, hogy az anyagi elem és a szó (Ef 5,26) és a Jézus által nyújtott földi ajándék (Jn 6,53) az üdvösséget közvetítik, és hogy az Egyh. szert-aiban termfölötti újjászületés megy végbe (Tit 2,5; 1Pt 23; Jn 3,3), már a ~ mélyebb megértésére utal, s ebben segítette őket a hellénista gondolkodás is. Mindenütt elutasították a mágikus tettekkel való hasonlatosságot. Így jutottak el annak a megértéséhez is, hogy pl. a szó közvetíti a bűnök eltörlését (Jn 20,22). - 3. A ~ megnevezése és száma csak a 11. sz-tól alakult ki a teol-ban, de amire a szó vonatkozott, a ~ dogmatikai fogalma kezdettől benne volt az Egyh. életében. A lat. egyh. a sacramentum, a K-i egyh. a müsztérion szót használta. - a) A sacrare tőből származó sacramentum jelzi egy személynek v. tárgynak a világi állapotból való kivételét és az istenségre való irányítását. A rómaiak a katonák hűségesküjét is sacramentumnak mondták, s azt a pénzösszeget is, amelyet a pereskedők a főpapnál a kincstárban letétbe helyeztek, s a vesztes fél része ott is maradt kultikus célra. Az egyházatyáknál a sacramentum és a mysterium szónak még nincs körülhatárolt értelme. Értik rajta a hit igazságait, az Egyh. szt cselekményeit, főleg az Euch. ünneplését és a keresztséget. - b) Szt Ágoston sokban hozzájárult a szó értelmének tisztázásához, de még nála sem találunk igazi tanítást a ~ről. A platóni fil. hatása alatt ő a ~et a →jelkép kategóriájába sorolta. Megállapította, hogy a sacramentum valóság, melyen többet kell érteni, mint ami külsőleg látszik; a szentségi jelek jelentése nem az emberek megállapodásától, hanem Isten akaratától függ. Krisztus maga alkalmazta a természetes hatás jeleként. A szentségi jel anyagi részből (elementum) és szóból (verbum) van összetéve. Ezért lehet verbum visibilének, 'látható szó'-nak nevezni. Szt Ágoston után a ~ elmélete a skolasztikáig nem fejlődött, sacramentumnak mondtak sok olyan szert-t, amit mi a →szentelmények közé sorolunk (pl. tp-szentelés, szerz. fogadalom). - c) A korai skolasztika, elsősorban →Szentviktori Hugó és →Petrus Lombardus érdeme, hogy a ~et elválasztották a szentelményektől, és így jött létre a 7-es szám. A kritérium az volt, hogy a cselekmény legyen jelkép jellegű, Krisztus rendeléséből legyen a kegyelem jele, és pap legyen a kiszolgáltatója. Petrus Lombardus már azt is kimondta, hogy a ~ nemcsak jelei a kegyelemnek, hanem okai is, vagyis közlik azt a kegyelmet, amit jelképeznek. A skolasztika virágkorában a jelkép magyarázatára bevezették az arisztotelészi matéria-forma megjelölést, s megkülönböztették az anyagot és annak alkalmazását (materia remota, proxima), ill. a formát, a szavakat, amelyeket részben maga Krisztus (keresztség, Euch.), részben az Egyh. határozott meg. Ekkor a ~ 7-es száma már magától értetődő adottság és hittétel volt. Csak ez a 7 szert. olyan, amelyről igazolható, hogy Krisztustól ered és a kegyelem közvetítésének eszköze. - A skolasztikusok már fölvetették a szentségi okság kérdését is, s elfogadott tétel lett az is, hogy a ~ a kegyelmet önmagukban közlik (→ex opere operato), nem a fölvevő v. a kiszolgáltató érdeméből. - d) A reformátoroknál nincs egység a ~ számát illetően. A keresztség és az Úrvacsora szentségi jellegét mindnyájan elismerik, azon túl egyesek még a bűnbánati föloldozást v. az egyh. rendet. A ~ hatásáról való fölfogásuk egészen a →megigazulásról szóló tanítás szolgálatában áll. Luther szerint a ~ annyiban fejtik ki hatásukat, amennyiben hisznek benne. Aki nem hittel fogadja, annak nem használ. - e) A trienti zsinat (1545-63) átfogó tanítást adott a ~ről (D 844-856). Eszerint csak 7 szentség van, s ezeket Krisztus rendelte, tehát különböznek az ósz-i jelektől. A ~ között is van rangsor, és szükségesek az üdvösségre, mert a hit önmagában nem elegendő. Valóban kegyelmet közvetítenek, s nemcsak a hit fölébresztésére valók. Méltó fölvétel esetén ex opere operato közlik a kegyelmet, s ezenfölül a keresztség, a bérmálás és az egyh. rend eltörölhetetlen jelet nyom a lélekbe, ezért csak egyszer vehetők föl. A ~ kiszolgáltatójának az legyen a szándéka, amit az Egyh. tesz. Kiszolgáltatásukhoz nincs mindenkinek egyforma hatalma. Az egyh. tanítóhiv. nyilatkozata szerint tehát a ~ a kegyelem valódi eszközei (D 849, 876, 1963, 2233), s azt a kegyelmet közlik, amelyet Jézus Krisztus akaratából jelképeznek. Ezért a ~ eszközszerű okai a kegyelemnek, amely Krisztustól jön (D 799). A tanítóhiv. azonban arra nem tér ki, hogy a ~ fizikai, morális v. diszpozíciós okai-e a kegyelemnek. De a ~ szükségességéről szóló tanítás arra mutat, hogy a ~ valóban eszközei a kegyelemnek, nem csak föltételei annak, hogy Isten közvetlenül megadja a kegyelmet (D 487). A ~ csak ott nem fejtik ki hatásukat, ahol a fölvevő akadályt (→obex) gördít eléje (D 799). A ~ megadják a megigazulás kegyelmét, v. növelik a már meglévő kegyelmet, s amellett külön →szentségi kegyelmet is közölnek, céljuknak megfelelően. Kiszolgáltatásukhoz nincs minden ker-nek egyforma hatalma, mert egyes ~hez papi v. ppi hatalom szükséges (D 853, 902, 920). A kiszolgáltató Krisztust és az Egyházat képviseli, s amellett szabályosan kell alkalmaznia a matériát és a formát. A ~ hatása nem függ a kiszolgáltató kegyelmi állapotától. Kell, hogy ugyanaz legyen a szándéka, mint amit az Egyh. tenni akar a ~kel. A fölvevőben is meg kell lenni a szándéknak. A keresztség fölvételéhez a felnőtteknél szükséges a személyes hit és a bűnbánat, a többi szentség előföltétele, hogy a fölvevő meg legyen keresztelve. - 4. A ~ hatása. A ~ nem önmagukban álló eszközei a kegyelemnek és nem is csupán az egyéni üdvösség szolgálatában állanak, hanem az Egyh. élete nyilvánul meg bennük, s így amennyiben az egyes tagok üdvösségét szolgálják, annyiban istentiszt. jelentőségük is van. A keresztség által a hívő az Egyh., a misztikus test tagja lesz, s a többi szentség által egyre jobban részesül a fő kegyelmi gazdagságában, ill. megfelelő tisztséget kap. A teol-ban a kk-tól kezdve a legjobban vitatott kérdés a ~ kegyelemközlő okságának term-e. Ált-an elfogadott tétel az, hogy a ~ nemcsak alkalmul szolgálnak arra, hogy Isten megadja a kegyelmet, hanem a kegyelem a ~en keresztül jut el hozzánk, vagyis valódi kegyelmi eszközöknek mondhatjuk őket. A további hatást illetően vannak, akik közvetlen fiz. okságra hivatkoznak (Cajetanus, Bellarmin, Suárez), vagyis úgy gondolják, hogy a ~ek közvetlen eszközei Krisztus emberségének. Mások (Duns Scotus, Cano, Vasquez, Franzelin) azt tartják, hogy a ~ morális okozattal hatnak, vagyis mint Krisztustól rendelt jelek arra indítják Istent, hogy megadja a fölvevőnek a kegyelmet. Viszont itt a ~ szimbólum jellege nem jut kifejezésre. Mások szerint a ~ közvetett hatékonyságúak: az emberben létrehoznak egy fiz. v. jogi szándékot, amelynek alapján jogot formálhat a kegyelemre (Billiot, Lennerz). A mai teol. azonban elsősorban a ~ szimbólum jellegéből indul ki. A jelkép maga Krisztustól ered és közvetlenül hat az emberre. A ~ úgy tekinthetők, mint Isten tettei az emberben Krisztus által, s mint a kegyelem tört. és közösségi megtestesülése. Ezért a kegyelmi hatásnak benne kell lennie a ~ben, s csak így nevezhetők hatékony jelnek. A hatékonyságban nagy szerepet játszik a szó, hiszen az határozza meg a jelentést, s a szentségi okságot úgy kell értelmezni, hogy az a jelentéssel együtt közli a kegyelmet, nem pedig utólag valamilyen jogcím révén. Így a ~ úgy foghatók föl, mint az emberhez intézett isteni szó legradikálisabb esetei. - A krisztusi alapítással kapcsolatban a mai teol-ban ált. megkérdezik, hogy a ~et mind közvetlenül vissza lehet-e vezetni Jézus közvetlen alapító akaratához, v. egyeseket csak közvetve, úgy, hogy az benne volt az Egyh. alapításának szándékában, s az Egyh. a Szentlélek irányítása alatt fölismerte. - A ~ személyes fölvételénél még jobban kiemelhetjük azt a mozzanatot, hogy a hívőnek odaadó hittel kell fogadnia őket, s a helyes szándék mellett ez az együttműködés kétségtelenül fokozza a kegyelmi hatást (D 799). Azoknál a ~nél, amelyek maradandó állapotot hoznak létre (keresztség, bérmálás, egyh. rend, házasság) különbséget tehetünk még a ~ érvényes és gyümölcsöző fölvétele között. Ha megvan a szándék a fölvételre, de a fölvevő pl. →halálos bűn állapotában van, akkor a szentség érvényes, de a kegyelmet addig nem közvetíti, amíg az ember a bűntől meg nem szabadul (→reviviscentia). A ~ maguk mindig jogcímek maradnak a kegyelemre. - 5. A ~ csoportosítása. A régebbi hagyomány a ~ életadó és életet gyarapító hatása alapján a →holtak szentségeiről (keresztség, szentgyónás, betegek kenete) és az →élők szentségeiről (Oltáriszentség, bérmálás, egyházi rend, házasság) beszélt. A II. Vat. Zsin. (1962-65) után az került előtérbe, hogy a ~ a ker. élet minden fontos pillanatát és állomását érintik: a ker-ek hitéletéhez megadják a születést és a növekedést, a gyógyítást és a küldetést. Ezen a téren bizonyos hasonlóság található a természetes élet és a lelkiélet állomásai között, s ezt az életkori analógiát követve tárgyalnak a →keresztény beavatás szentségeiről (keresztség, bérmálás, Eucharisztia), a gyógyítás szentségeiről (bűnbánat szentsége, betegek kenete) és a közösség szolgálatának szentségeiről (egyh. rend, házasság). Ez a csoportosítás nem az egyetlen lehetséges, de belátható, hogy a ~ szerves egészet alkotnak, melyben minden szentségnek megvan a maga életfontosságú saját helye. Ebben a szerves egészben az Euch. mint a „szentségek szentsége” kiemelkedő hellyel rendelkezik: „minden más szentség erre, mint végső célra rendeltetett” (STh III,65,3.). - 6. Ikgr. Mint általában a lit. cselekményeket, a kk. előtt ritkán ábrázolták a ~et. Először a 14. sz: más hetes számú motívummal (hét erény, Szentlélek hét ajándéka) tűntek föl (Firenze, a dóm harangtornya), de ezek az ábrázolások nem jelképek, hanem a ~ alapításának, előképeinek és kiszolgáltatásának jelenetei. A ~ jelképes ábrázolása csak a 19. sz: vált gyakorivá. - 1. Keresztség. Jelenetszerűen már a katakombákban ábrázolták. Ósz-i előképe a vízözön és Noé galambja, úsz-i jelképe az üvegtenger (Jel 4,6). A keresztségben szereplő anyagok közül a víz Isten Igéjét, a só a lélek halhatatlanságát, az olaj a szenvedélyek megfékezését jelentette. A keresztség jelképei: sas, hallal a csőrében (mert a sas megfiatalodik, mi pedig a keresztségben új emberek leszünk); 2 galamb, melyek egy szökőkútból isznak; szarvasok, melyek az élet forrásából oltják szomjukat; a kígyót fölfaló szarvas, mert a keresztségben a bűn kígyómérgétől szabadul meg az ember. A keresztkúton látható jelképek és képek: a keresztelőmedence 4 lába a →négy paradicsomi folyó; a halak a megkereszteltek: a szirének és delfinek az újjászületés és a föltámadás reménye; 7 lépcső a Szentlélek 7 ajándéka; átkelés a Vörös-tengeren és a Jordánon, a kánai csoda, Krisztus keresztsége és oldalának megnyitása, a 12 ap. - 2. A bérmálást szinte kivétel nélkül csak jelenetszerűen ábrázolták. A legújabb időkben a Szentlélek lángnyelvét és a mitrát alkalmazták jelképeként. - 3. Eucharisztia. Ósz-i ellentéte a tiltott gyümölcs, előképe: Melkizedek áldozata, József álma a kévékről, a manna, Mózes vizet fakaszt a sziklából és az arcát fedő fátyol, a szőlőfürt Kánaánból, a lépesméz Sámson oroszlánjának szájában, a vágóáldozat, és Dávid, amint a népét táplálja. Úsz-i előképei: a kánai csoda és a kenyérszaporítás. Jelképei: hal kosárral a hátán, a kosárban kenyerek és Krisztus vére; hal egy tálon; hal és kenyér; kenyereskosár; szarvas forrásnál; szökőkútból ivó galambok; madár szőlőfürtön v. kelyhen; bárány győzelmi zászlóval; kalász és szőlőfürt; gödény és főnix; kehely és ostya; ostyamalom és szőlőprés (Krisztus tapossa a sajtót, olykor a prés Krisztusból sajtolja ki a vért). - 4. Szentgyónás. 4. sz. képén a középen álló olajfán ül egy madár, tőle balra a Jó Pásztor az elveszett báránnyal, s másik 2 bárány hódol előtte, jobbra egy orante, mellette ostor, melynek 5 ága közül egyet leoldottak nyeléről (Róma, Szt Péter és Marcellinus-tp.). A bűnbánat jelképei: hamu, ostor, öv, 2 keresztbe tett kulcs, kakas, fehér oltárterítő, a 40-es szám és holló. - 5. Betegek kenete, utolsó kenet. Szinte kivétel nélkül jelenetszerűen ábrázolták. A legújabb időkben jelképe az olajos edény. - 6. Egyházi rend. Mindig jelenetszerű ábrázolásban, ezeken miseruha, kehely, misekv., ostya és szt olaj szerepel. A legújabb időkben jelképe misekv-ön kehely és stóla. - 7. Házasság. Legtöbbször a házasságkötés jelenetét ábrázolták. Jelképei: egymásba fonódó gyűrűk, stólával átkötött, összefonódó kezek, gyűrűket v. kezeket egyesítő koszorú. A 7 szentség együttes alakos ábrázolásának egyik legjelentősebb példája Rogier van der Weyden oltárképe az Antwerpeni Múz-ban. G.F.-**

KEK 1113-30, 1210-11. - Doering 1940:148. - Kirschbaum IV:5. - Schütz 1993:350.