Magyar Katolikus Lexikon > S > Szentírás


Szentírás, Biblia: az Ó- és Újszövetség kánoni könyveinek gyűjteménye. - A gör. egyh. írók a hellénista zsidók példáját követve (2Mak 8,23; Dán 9,2;. Róm 1,2; 2Tim 3,15; Jn 10,35) Grammatának, azaz Írásoknak nevezték az ósz-i és úsz-i kv-ek együttesét, melyek a →szenthagyománnyal együtt őrzik az isteni kinyilatkoztatást. A ~ kv-eit az különbözteti meg minden más kv-től és az kölcsönöz neki szentséget és tekintélyt, hogy isteni →sugalmazásra írták őket. Az I. Vat. Zsin. (1869-70) szerint a ~ kv-ei azért szentek és azért kánoniak, mert a Szentlélek sugallta őket, így Isten a szerzőjük, s Isten műveként kerültek az Egyh. kezére és őrződtek meg az Egyházban. - A ~ arról tudósít, mit tett Isten a világért és népéért, s hogyan ismerték föl a kiválasztott emberek Isten tetteit. A ~ annak az üdvösségnek a tört-ét foglalja magában, melyet Isten megígért és fölvázolt, melynek megvalósítását elkezdte, és melynek teljes megvalósítása a szándékában áll. Ez az üdvösség maga Krisztus. Az ÓSz nem más, mint Krisztus megjövendölése és „előrevetítése”, nem csupán szavakban és konkrét ígéretekben, hanem Izr. tört-ének azon eseményei révén is, melyeket a ~ előad és értelmez. Isten népének kiválasztása, fönnmaradása és hanyatlása, az a viszonylagos világosság, ami osztályrészéül jutott, prófétái, szentjei és hősei, kultusza és egész berendezkedése az üdvösség kezdetét tanúsítják, és jelzik azt az üdvösséget is, melyet Krisztus hoz el. Az ÚSz mindenekelőtt ennek a Krisztusban megvalósuló üdvösségnek a tört-e (evang-ok, ApCsel); ehhez járul annak tört-e, hogy a Szentlélek sugallatára miként vált fokozatosan tudatossá a Krisztussal kapcsolatos események üdvösségszerző ereje (ApCsel) és az a teljes üdvösség, mely az Egyházra vár (Jel). - Így valójában mind az ÓSz-nek, mind az ÚSz-nek Krisztus és a benne megvalósuló üdvösség a tárgya. A ~ tehát azt tartalmazza, amit Isten egy isteni drámáról elmondott, mely Krisztus és az Ő Lelke által állandóan folytatódik a végső beteljesedésig. Így a ~ →kinyilatkoztatás a szónak eredeti 'leleplezés' értelmében: föltárja, amit az emberiségben Isten végbevisz, azok szeméről, akik hisznek, leveszi a fátylat (2Kor 3,14). - A ~ elsősorban vallásos mű v. még inkább szoteriológia, ha az üdvösség tört-ét tekintjük, ám ha a maga teljességében nézzük, akkor krisztológia. Ebből következik, hogy a „megbízhatóságával” kapcsolatos kérdések fontosak ugyan, de nem tartoznak a lényegéhez, inkább apologetikus jellegűek. A ~ elsőrendűen tört. mű abban az értelemben, hogy azt tárja föl, amit Isten a tört-ben végbevisz; de mai modern, tud. értelemben mégsem történetírás, mert nem tört. szempontok és módszerek szerint tárgyalja az eseményeket. Isteni magyarázatot ad a tört-hez, mely a kezdetet tekintve fölötte áll az embernek, így túlmutat azon, amit tört-nek szokás nevezni. Az isteni magyarázatot sugalmazás nyújtja. Tehát a ~ Isten (leírt) szava, üzenete, melynek hitelességét a Szentlélek szavatolja. Ilyen módon az isteni sugallatnak jogi aspektusa is van. A sugalmazás meghatározásában általában inkább az isteni okságot szokták kiemelni az írások keletkezésében: Isten, meghagyva a szerző teljes szabadságát és felelősségét, azt íratja le vele, amit akar, és úgy, ahogy akarja, így a ~t az Ő hozzánk intézett szavának, egy Isten által írt kv-nek kell tekinteni. De míg a sugalmazás, mint titokzatos isteni okság, egy és osztatlan, nyilvánvaló, hogy a ~ tartalma szerint megenged bizonyos fokozatokat a fontosság szempontjából, attól függően, hogy a különféle részek szorosabban v. kevésbé szorosan kapcsolódnak a legfőbb kinyilatkoztatáshoz, a Krisztusban való üdvösséghez, mely az egész kinyilatkoztatás középpontjában áll. De óvakodnunk kell az elhamarkodott emberi ítéletektől és megállapításoktól, hiszen maga a ~, de az egyházatyák és az Egyh. lit-ja is egyértelműen tanúsítják, hogy még az ÓSz-nek látszólag teljesen mellékes részletei is az egyetlen közp-ra, Krisztusra és Egyházára utalnak. - A ~ról alkotott ker. fölfogás, mely szerint a ~ a szó szoros értelmében ugyanúgy isteni, ahogy emberi mű, magában foglal bizonyos feszültséget, s ezt csak a hit oldhatja föl az Egyházon belül, mely a ~t Isten megbízásából kincseként őrzi. Kat. fölfogás szerint nem állítható, hogy az Egyh. fölötte áll a ~nak, de azt mondhatjuk, hogy a ~ az Egyháznak mint Krisztus testének szakrális terében és életadó szférájában szól hozzánk és tárul föl előttünk. Ezért az Egyházat illeti meg a ~ tekintéllyel való magyarázata. - I. A ~ szövege. A szt szerzők eredeti kz-ai természetesen nem maradtak fenn, s a ~ szövege (mint minden régi írás) a másolások, az akaratlan v. szándékos módosítások és javítások során, bizonyos értelemben véve, többé-kevésbé „megromlott”, lényegét tekintve azonban sértetlenül fönnmaradt. Különösen ami az ÚSz-et illeti: a számtalan változat nem mutat számottevő eltérést. A szövegkritika feladata, hogy a megmaradt kz-okat csoportosítsa, külső és belső ismérvek alapján megállapítsa az értéküket, és így a ~ eredeti, hiteles szövegét helyreállítsa, kikövetkeztesse. - 1. Az ÓSz szövegéhez a legfontosabb forrás a Kr. u. 750-1000: keletkezett maszoréta szöveg (→maszóra, →maszoréták). Felvetődött a kérdés, hogy ez az aránylag késői szöveg vajon hitelesen adja-e vissza az eredetit. Az 5. sz-ból származó Vulgatával, valamint a 2. sz. gör. fordításokkal való egybevetés során bebizonyosodott, hogy a maszoréta szövegben nincs említésre méltó eltérés a Szt Jeromos, Aquila, Szümmakhosz és Theodotion által használt forrásokhoz, kz-okhoz képest. A héb. szöveg mássalhangzói már Kr. u. 100 k. egységesek és lényegében azonosak a maszoréta szöveggel. Csakhogy ez az egység mesterségesen (= egy szöveg kiválasztása és a többi elpusztítása révén) jött létre. Maga a pusztító munka már Jeruzsálem pusztulása (Kr. u. 70) előtt megkezdődött (sőt némelyek szerint már előbb), és a 10. sz-ig tartott, a maszoréták munkája idejéig. Az egység létrehozásának mesterséges jellegére abból lehet következtetni, hogy a maszóra előtti időben a kumráni kéziratokból és a régi bibliaford-okból (→Hetvenes fordítás és a szamariaiak →Pentateuchusa) kikövetkeztethetően aránylag sok változatot használtak. Az arám Targum és a Pesitta túlságosan szabad ford. ahhoz, hogy ebből a szempontból bizonyítékul szolgálhatna. Különösen a Kr. e. 280 u. keletkezett LXX mutat arra, hogy létezett egy olyan korábbi héb. szöveg, mely nem csupán kicsiségekben, hanem helyenként a szöveg rendjében is eltért a maszóra szövegtől, és bizonyos kv-ei (Dán és Eszt) hosszabb kiegészítéseket is tartalmaztak. - Jóllehet a LXX sokkal régebbi, mint a maszoréták által ránk hagyott szöveg, legtöbb szövegkritikus a maszoréta szöveget többre tartja, s nem is csak azért, mert a LXX eredeti változatát még nem sikerült egyértelműen megállapítani, hanem amiatt is, mert a LXX-t egyre inkább egyfajta gör. Targumnak tekintik (olykor parafrázisszerű!). A LXX a legfontosabb forrás a maszóra szöveg helyesbítéséhez, melynek értékét egyébként a kumráni leletek is tanúsítják. - 2. Az ÚSz szövegei. A szövegkritikusoknak a tömérdek kz-ot, valamint a régi ford-ok változatait és az egyh. írók úsz-i idézeteit úgy kellett csoportosítaniuk, hogy minden csop. külön szövegfajtát képviseljen. A szövegkritikai vizsgálatok még nem lezártak, így egy-egy részletben az elért eredmények még módosulhatnak. A szakértők az evang-ok szövegét tanulmányozták a legbehatóbban, de ezek tört-e bonyolultabb mint az ÚSz többi kv-eié (→textus receptus). - II. A ~ nyelve eredetileg héber, arám és görög volt. Görögül íródott az ÓSz-ből a Bölcs és a 2Mak, az ÚSz teljes egészében, Mt kivételével. Arámul íródott Dán 2,4-7,28; Ezd 4,8-6,18; 7,12-26; Jer 10,11 és az ÚSz-ből Mt. Héberül íródtak az ÓSz kv-ei az említettek kivételével. →bibliai görög, →bibliai kéziratok, →héber nyelv - III. Nemzeti nyelvű fordítások: →szentírásfordítások. - IV. A ~ beosztása. A ~ az ósz-i és úsz-i részeken belül könyvekre, fejezetekre és versekre oszlik. 1. A könyvekre nézve →szentírási kánon. - 2. Fejezetbeosztás. Mózes 5 kv-ét már a kerség előtti időben fölosztották nyílt és zárt →parasákra, amire a Misna és az ÚSz (Mk 12,26; Róm 11,2) is utal. Iz egy régi (kumráni) kézirata (1QIza) szintén így van fölosztva. A Tórát Babilóniában osztották föl egy későbbi időpontban 54 nagy parasára (az egy évre eső szombati fölolvasások céljára), melyekhez az olvasmányokat a tört. és a próf. kv-ekből állították össze (91 haftarával = az istentiszt. végén elbocsátásul felolvasott olvasmány). Jeruzsálemben csak később került sor a Tórának - a hároméves ciklusnak megfelelően - 154 részre osztására; ugyanakkor az egész héb. ÓSz-et is felosztották 452 részre. Az ÚSz teljes gör. szövegének fejezet-beosztása Alexandriai Kelementől, Tertullianustól és főleg a B Kódexből ered; az evang-okat Cezáreai Euszébiosz újra fölosztotta fejezetekre (kánontáblák); az ap. levelek fölosztása és a szövegnek később ált. f-ekre tagolása f-címekkel Euthaliosznak köszönhető. A f-címek már az A és C Kódexben is föllelhetők. A ~ mai f-beosztása Stephan →Langtonra vezethető vissza; ez a f-beosztás 1206: a lat. ~ számára készült, és az ún. Párizsi Biblia révén terjedt el. A zsidók is átvették (Salamon ben Izmael rabbi, 1330; nyomtatásban 1517 óta) a héb. ÓSz számára. A gör. Biblia kz-aiba és kiadásaiba a 15-16. sz. folyamán került át. A későbbi változtatások bizonyos f-ek vonatkozásában máig fennálló eltéréseket vontak maguk után a Biblia f-beosztása terén. - 3. Fejezetcímek. A legtöbb bibliai kz-ban van a különféle kv-eknek ill. ezek csoportjainak (pl. Pál levelei, Katolikus levelek) állandó fejrészük, melyek áttekintést adnak a tartalomról (summarium). Gör. nevük kephalaia v. titloi, lat. elnevezésük tituli brevis v. breves (causae), breviarius (-um), capitula, capitulatio. Az ósz-i f-címek részben Pamphilosznak, Aranyszájú Szt Jánosnak és (lat.) Cassiodorusnak köszönhetők. Az evang-ok gör. f-címei minden bizonnyal azoktól származnak, akik a f-beosztást is bevezették. Lat. f-címek a 3. sz. 1. felétől ismertek; minden bibliai kv-nek legalább 8-10 féle f-címe ismeretes. - 4. Versbeosztás. A pontos idézés érdekében a f-eken belül többé-kevésbé a mondatokhoz igazodó, folyó számozással jelzett beosztás. Csak a kv-nyomtatás kora óta használatos. Elsőként Sanctes →Pagninus OP alkalmazta 1528: az ÓSz protokanonikus kv-einek lat. és az egész Szentírás gör. kiadásában. Az egész lat. Szentírás versbeosztását - átvéve Pagninus művét - 1555: Robertus Stephanus végezte el. - 5. Írásjelek. Bizánci Arisztophanész Kr. e. 200 k. már alkalmazta a pontot, a vesszőt és a kettőspontot, a Kr. u. 2. sz. 1. felében pedig Nikánor különösen fontosnak tartotta ezeknek az írásjeleknek az alkalmazását. Ennek ellenére a ~ legrégibb kz-aiban csaknem teljesen hiányzanak az írásjelek, bár a scriptio continua miatt a szöveg megértéséhez mind a másolók, mind az olvasók számára igen nagy segítség lett volna a központozás. Az írásjelek hiánya miatt sok helytelen, bizonytalan olvasat keletkezett pl. a mondatok tagolása terén, v. mert nem lehetett a mondatról biztosan megállapítani, hogy vajon kijelentés-e v. kérdés. A papiruszok közül a P52 (Kr. u. 125 k.) egyáltalán nem ismer központozást; a P66 (200 k.) tagolásra csak a (fölemelt) pontot alkalmazza, de nem gyakran, s akkor is szabálytalanul és rendszertelenül; a (fölemelt) pontot nemegyszer aposztrof helyettesíti, mely a tulajdonnevek kiemelésére is szolgál. Később a P45-46 is ritkán alkalmazza a fölemelt pontot, de kívüle még lélegzetvétel- és hangsúlyjelölést is ad, sőt balra nyitott fél négyzettel a sorvégeket is jelzi. Egy későbbi kéz az olvasás megkönnyítésére még meglehetősen vastag, ferde vonalakat is beiktatott a mondatok végén a sorok fölé, de rendszertelenül. Még a 4-6. sz. pergamen kz-ok is kevés eredeti írásjelet tartalmaznak, de azért a B és Alef Kódexekben már találhatók tagolásul kis térközök. Az Alef, valamint az A és D az új mondatokat ill. értelmi egységeket új sorral és az 1. betű kiugratásával jelzi (az A és D meg is nagyítja a kezdőbetűt). - Szt Efrém és Szt Jeromos figyelmeztet a (gondos) központozásra, s Alkuin is megkívánta egyik - Nagy Károlynak írt - levelében, hogy a másolók pontosak legyenek a jelek alkalmazásában. A rendszeres központozás csak a 15. sz-tól vált általánossá. R.É.

BL:1669.