Szentírás kánonja: a →Szentírás könyveinek hivatalos jegyzéke. - I. Fogalma. 1. Amikor a Biblia kv-einek leírása, megszerkesztése befejeződött, a Szentírás még csak anyaga szempontjából vált teljessé. Formai szempontból, mint a szt iratok gyűjteménye (korpusza) még nem számított késznek, a több kv-ből összetevődő, de mégis egy Szentírás létrejöttének folyamata még nem zárult le. Mivel a Biblia lényege szerint Isten hitet kívánó szava, föltételezi Isten népét, mely elismeri magára nézve kötelezőnek és engedelmesen meghajlik az általa támasztott követelmények előtt. A Szentírás formai oldala szempontjából csak a kánon megállapításával lett készen. Amint irod. műként a Bibliának, a kánonnak is van tört-ileg kialakult nagysága, és a terjedelmét, melyet az egyes felekezetek megítéltek neki, a tört-e határozta meg. Jóllehet az ÓSz és az ÚSz kánonja elvileg összetartozik, egységet alkot, mégis megvan mind az ÓSz, mind az ÚSz kánonjának a saját tört-e; az ÓSz kánonjának tört-e a zsidóság és a kerség körén belül zajlott, az ÚSz kánonjáé viszont csak az Egyh-on belül játszódott le. - 2. A gör. kanón szónak ugyanaz az alapjelentése, mint a héb. kaneh, 'nádszál' szóé. Az átvitt 'mérték, norma' jelentés, melyben a szó az ÚSz-ben szerepel (2Kor 10,13-16; Gal 6,16), a konkrét 'mérce' jelentésen át alakult ki. Minthogy a Szentírás kv-ei a hit és élet normáiul szolgálnak az Egyh. számára, a 4. sz. közepétől kánonnak nevezik a szentírási kv-ek gyűjt-ét. Ilyen értelemben a kánon szónak 2 aspektusa van: egy aktív: az e gyűjt. felölelte iratok meghatározzák az Egyh. hitét és életét, és egy passzív: ezeket az iratokat az Egyh. úgy ismeri, mint sugalmazottakat, és elismeri. A kánoniság tehát föltételezi a sugalmazottságot. Kat. álláspont szerint a kánoni és a sugalmazott iratok fedik egymást: minden kánoni kv. sugalmazott és minden sugalmazott kv. kánoni (legalábbis ma). Ennek ellenére a sugalmazottság és a kánoniság fogalma nem esik egybe: egy irat akkor sugalmazott, ha isteni eredetű, és akkor kánoni, ha az Egyh. isteni eredetűnek ismeri és hivatalosan elismeri. - 3. A kat. szóhasználat megkülönböztet protokanonikus és deuterokanonikus kv-eket. Protokanonikusnak azok a kv-ek számítanak, melyeknek a Szentírás korpuszához tartozását az Egyházban soha nem vonták kétségbe; deuterokanonikusnak azokat a kv-eket szokás nevezni, melyek sugalmazott voltát valahol v. valamikor tagadták v. nem tartották bizonyosnak. Ez a megkülönböztetés elsősorban az ÓSz-et érinti, mert - hosszú ideig tartó bizonytalankodás után - a zsidók a Kr. u. 1. sz. végén 7 kv-et nem vettek föl kánonjukba (Tób, Jud, Bár, Bölcs, Sir, 1-2Mak), az Egyh. viszont - az ellenérvek ellenére is - elismerte őket kánoninak. E téren a kerség komoly formában csak a 16. sz: oszlott meg. Míg a kat-ok a szóban forgó 7 kv-et, melyet az egyh. kánon a zsidó kánonon kívül tartalmaz, deuterokanonikusnak nevezik, addig a prot-ok apokrifnak mondják; ezzel szemben azokat a kv-eket, melyek a kat. szóhasználat szerint apokrifok, a nem kat-ok pszeudoepigrafáknak hívják. Azóta, hogy a deuterokanonikus kv-eket a hivatalos zsidóság elvetette, a zsidók többé nem törekedtek alapszövegük megőrzésére; így ha héb. nyelven írták őket, akkor csak gör. fordításban (→Hetvenes fordítás) maradtak fönn. - II. Az Ószövetség zsidó kánonja. Bibliájuk jelölésére a zsidók egy mesterségesen alkotott szót használnak: tenak, amely a torah, nebiim és ketubim (törvény, próféták és egyéb írások) szavak kezdőbetűiből áll. A zsidó kánonnak ez a 3 részre tagolása nagyon régi időre nyúlik vissza, és a kat. szóhasználatban protokanonikusnak nevezett kv-eket öleli föl - ez a héb. Biblia. Élén a Tóra, a →Pentateuchus áll, mely mint az isteni →kinyilatkoztatás és tanítás foglalata egyébként is az 1. helyet foglalja el a szt iratok sorában (→sugalmazás). - A zsidó hagyomány különbséget tesz a korábbi és a későbbi próf-k között. A későbbi próf-k közé tartozik a zsidók szerint Iz, Jer, Ez és az egyetlen műnek tekintett 12 kispróféta. Tehát Dán kivételével ugyanazok a kv-ek, melyeket a ker-ek is a próf-k írásaiként tartanak számon; Dán a ker. Bibliában a nagypróféták egyike, a zsidó kánon szerint pedig az (egyéb) írások közé tartozik. Meglepő ugyanakkor a Ny-i ker-ek számára, hogy a Józs, Bír, Sám és Kir alkotta tömb, mely irod. szempontból egységet alkot, a zsidó kánonban a korábbi próféták írásaiként szerepel, s így próf. műnek számít. Erre az sem jelent elegendő magyarázatot, hogy ezeket a kv-eket a zsidó hagyomány szerint próf-k írták, v. hogy sok próf-ra (pl. Sámuel, Nátán, Illés, Elizeus, Izajás) vonatkozó részletet tartalmaznak. A tört. kv-ek próféták könyveinek nevezése inkább akkor válik érthetővé, ha abból indulunk ki, hogy a zsidó gondolkodás mit tekintett próf. feladatnak, és hogyan értelmezte a bibliai →történetírást. A próf-knak nem a jövendölés volt a feladatuk, hanem az, hogy koruk eseményeit a Jahvétól kapott kinyilatkoztatás fényében értelmezzék. Az ósz-i próf. üzenetnek ez a tétel a kezdete és a vége: Izr. jólétének a Jahvéhoz való hűség a záloga, a tőle való elpártolás balsorsot idéz elő. De Józs és a Kir is épp ezt tanítja: a próf-k tanításához tört. példákat tárnak elénk és ezzel támogatják a próf-kat tanításukban, sőt maguk is mintegy próf. tanítássá válnak. Csakis ebből a szempontból lehet a bibliai tört-írást megérteni, hiszen az nem egyszerűen a múltban lezajlott események és történések számbavételére törekszik, hanem a múlt vallási szempontból való értelmezésére és a tanulságok levonására a jelen számára. A zsidó kánon 3. csop-ja egyszerűen az Írások nevet viseli; ez már előre jelzi, hogy különböző kv-eket ölel föl: a Bibliának azok a kv-ei kerültek bele, melyek azután keletkeztek, hogy a 2 első csop-ot már lezárt egységnek tekintették. Hogy ezt a 3. csop-ot mily kevéssé lehet egységesnek tekinteni, azt az is mutatja, hogy sokáig a bele tartozó írások sorrendje sem alakult ki, ill. nem állandósult. Végül a következő 3 alcsop-ba tagolás vált általánossá: a) Az elején, ha változó sorrendben is, a 3 nagy →ketubim, a Zsolt, Jób és a Péld; b) Ehhez csatlakozik az 5 →Megillot, mégpedig a 12. sz-tól az év azon ünnepeinek sorrendjében, melyeken ünnepi olvasmányul szolgáltak: Én, Rut, Siral, Préd, Eszt; c) Végül Dán és a →Krónikás nagy tört. műve zárta a sort. A magától értetődő sorrend (Krón, Ezd, Neh) helyett a zsidó kánonban sajátos módon a fordított sorrendet találjuk: Ezd, Neh, Krón. Erre az a magyarázat, hogy Ezd és Neh, mely a fogság utáni helyreállításról szól, előbb belekerült a kánonba, mint a Krón, melynek tartalma lényegében megegyezik az első 2 csop-ba tartozó kv-ekével. A 3 alcsop. fő vonásaiban a zsidó kánon kialakulásának tört-ét is tükrözi. A hármas fölosztás első irod. nyomát Sir gör. fordításának előszavában találjuk (kb. Kr. e. 130). Itt azok a kv-ek, melyek a zsidó nép nagyságát és gazdagságát mutatják be, a törvény, a próféták és az (atyáktól fönnmaradt) egyéb iratok címen vannak fölsorolva. A 3-as fölosztás az ÚSz-ben is tükröződik, de itt a törvény gyakran az egész ÓSz-re utal, pars pro totoként (pl. Jn 12,34); ugyanígy gyakori a törvény és a próféták (Mt 5,17; 7,12; 11,13; 22,40; Lk 16,16) v. a Mózes és a próféták (16,29; 24,27; Jn 1,45) megjelölés is; mind a 3 csop-ot Lk 24,44 tartalmazza: Mózes, a próféták és a zsoltárok. Nem szabad azonban figyelmen kívül hagyni, hogy Sir előszavában a 3-as fölosztást már mint ismertet kell föltételezni és B. J. Roberts hangsúlyozza is, hogy már a fogság utáni idő elején kialakult a szt kv-ek jegyzékéről (korpusz) egyfajta elképzelés. Ez elsősorban a Tórára vonatkozik. Ha Ezdrás ünnepélyesen fölolvastatta és megmagyaráztatta a törv-t (Neh 8), akkor ezt a szöveget „kánoninak” kellett, hogy tekintsék. Erre enged a Zsolt 1; 19; 119 is következtetni: nyilvánvaló, hogy a zsoltárosnak a Tóra dicsérete közben már egy bizonyos leírt szöveg lebegett a szeme előtt. Az 1,2 (vö. 119,15.148) a parancsok mormolását (= halkan olvasását, fontolgatását) említi, a 19,8 pedig tökéletesnek, teljesnek mondja a Tórát, amihez helytelen volna valamit hozzátenni, v. belőle elvenni (vö. MTörv 4,2). Ugyanígy kell Harmadik Izajásnál Jahve szavával kapcsolatban a remegést (Iz 66,2.5; vö. Ezd 9,4; 10,3) értelmezni. Tehát a Kr. e. 4. sz-tól már számolhatunk a Pentateuchus kánoni voltával. Ugyanezt tételezhetjük föl a prófétákról is, hiszen a zsidó kánon a próf-kat Mal-ig számítja (Kr. e. 450 k.), a kánonba később fölvett Dán nem tartozik a próféták közé. A Sir előszavából az is kiviláglik, hogy Sirák fia Jézus a kánont még nem tekintette lezártnak, mert a 3. csop-ot egyszerűen 'többi írás'-nak nevezte, és nyilvánvalóan hajlott arra, hogy nagyapja művét az írások saját korában ismert gyűjt-ébe beiktassa. - A kánon vonatkozásában azt a rugalmasságot, melyet Sir előszava az egyiptomi hellén zsidóságról tanúsít, a LXX Alexandriában dolgozó fordítói és szerkesztői is megerősítik: a gyűjt-be olyan kv-eket is beiktattak, melyek a későbbi zsidó kánonba nem kerültek bele, sőt olyanokat is belefoglaltak, melyeket a hivatalos egyh. kánonjegyzékek sem ismertek el. Egyébként a zsidó LXX terjedelmének kérdésében igen nagy óvatosságra van szükség, mert számunkra már nem elérhető. A LXX legrégibb kz-ai ker-ek, a 4. sz-ból, tehát a ker. LXX-t képviselik. A zsidó LXX-ból csak töredékek maradtak fönn, melyekből eddig csak egy deuterokanonikus írás (Jeremiás levele) igazolható. Másfelől biztos, hogy azokat a kv-eket, melyeket a ker. LXX magában foglal, zsidók fordították (ha az eredeti szöveg nem gör. nyelvű) v. írták. - A kánon terjedelmét illetően a zsidó gondolkodás a Kr. u. 1. sz: még mindig ugyanolyan rugalmasságról tett tanúságot, mint a Kr. e. 3-1. sz-ban. Az ÚSz-ben az ÓSz-re hivatkozáskor használt Írás v. Írások kifejezések bizonyosan az ÓSz egészére utalnak (→sugalmazás). De ha az ÚSz 270-350x hivatkozik idézetek v. utalások formájában az ÓSz-re, akkor sem nyújt világos képet arról, hogy az ÚSz szerzői mely kv-eket tartottak az ÓSz-be tartozónak. A legtöbb idézet a törvényből, a prófétákból (szűkebb értelemben véve) és a zsoltárokból való, és nem is lehet kérdéses, hogy az ÚSz szerzői az 1. és a 2. csop-ba sorolt kv-eket in globo a kánonba tartozónak tekintették. Ugyanakkor a héb. Biblia 3. részéből 4 kv-et sem közvetlenül, sem közvetve nem említ az ÚSz (Préd, Én, Eszt, Ezd/Neh), viszont találunk utalásokat a deuterokanonikus kv-ekre, sőt legalább 1x egy apokrif kv-et (→apokrif iratok) is idéz az ÚSz jövendölésként (Júd 14: etióp Hénoch). - Az is kérdés, hogy vajon Josephus Flaviusnak a kánonra vonatkozó ismert megnyilatkozása a zsidóság egészének v. csak a farizeusok irányzatának fölfogását tükrözi-e. Josephus Flaviusnak Apion ellen írt munkájában azt olvassuk, hogy a zsidóknak nincs több miriádnyi kv-ük, melyek szemben állnak egymással, hanem csak 22, de ezeknek jogosan hihetnek; ezek: Mózes 5 kv-e, a Mózes után következő próf-k 13 kv-e és 4 más kv., mely Istent dicsőítő himnuszokat és különféle útbaigazításokat tartalmaz arra vonatkozóan, hogy az ember hogyan éljen. Ha föltesszük, hogy Josephus Flavius fölsorolásában Rut-ot hozzávette a Bír-hoz, a Siral-mat Jer-hoz, akkor az ÓSz összes protokanonikus kv-ét együtt találjuk nála. - A qumrani lelet sem segít abban a kérdésben előbbre jutni, hogy a zsidó kánon Kr. u. 70 e. mit foglalt magában. Mivel →Qumranból Eszt-t eddig nem sikerült kimutatni, számolni kell vele, hogy a qumrani közösség nem tekintette a kánonba tartozónak. Másfelől viszont Qumranban deuterokanonikus kv-eket is olvastak, sőt úgy látszik, hogy a közösség a hivatalos zsidóság szt kv-eihez a maga saját írásait is hozzácsatolta. Tehát nemcsak a bibliai szövegek alakja kérdésében figyelhető meg a zsidóság körében egészen Kr. u. 70-ig bizonytalanság, hanem a kánon terjedelmét illetően is. Amikor a zsidóság vallása a jeruzsálemi tp. pusztulása után kv-höz kötődött, megváltozott a helyzet; a zsidóknak egységes szövegre és egyértelműen meghatározott kánonra volt szükségük. A →Jabnéban tartott szinódus (Kr. u. 90-95 k.) 24 kv-ben állapította meg a kánon terjedelmét (Ter, Kiv, Lev, Szám, MTörv, Józs, Bír, Sám, Kir, Iz, Jer, Ez, 12 próf, Zsolt, Jób, Péld, Rut, Én, Préd, Siral, Eszt, Dán, Ezd/Neh, Krón). Ha némileg más sorrendben is, de ugyanígy 24 kv. szerepel a babilóniai talmudbeli zsidó kánonban is (Baba Bathra). Úgy látszik azonban, hogy a Josephus Flaviusnál fönnmaradt fölosztást, mely szerint Rut a Bír-hoz és a Siral Jer-hoz tartozik és így a kánon 22 kv-et ölel föl, zsidó körökben egészen a Kr. u. 4. sz-ig gyakran használták. - III. Az Ószövetség keresztény kánonja. 1. A LXX mint az ÓSz ker. kánonja. Az ÓSz ker. kánonja tört-ét leegyszerűsített formában így lehet fölvázolni: az Egyh. az ÓSz-et a zsidóságtól a LXX formájában vette át, mely a deuterokanonikus kv-eket is magában foglalta. Ezeket a deuterokanonikus kv-eket tehát mondhatni magától értetődően elfogadta az Egyh., és az 1-2. sz. ker. szerzői egyértelműen a deuterokanonikus kv-eket is magában foglaló LXX-t tekintették az ÓSz kánonjának. Csak a 3-5. sz: a zsidókkal folytatott viták következtében gondolt némelyik egyházatya arra, hogy a rövidebb zsidó kánonhoz igazodjék. Az Egyh. egészén belül nem sikerült fölfogásuknak érvényt szerezniük, és az Egyh. a szinodusi határozatokban egészen a trienti zsin. (1545-63) állásfoglalásáig a LXX tartalmazta kv-eket fogadta el kánoninak. Elvileg helyénvaló, hogy az egyházatyák a LXX-t tekintették ÓSz-nek, Szentírásnak, de azért nem szabad elfelejtenünk, hogy a zsidó LXX-t nem ismerjük; a ker. LXX bizonyosan eltért a zsidó LXX-tól. Az egyházatyák nem azt tekintették kánoninak, amit a LXX-ban együtt találtak, hanem amit kánoninak tartottak, az került bele a LXX kézirataiba. „Hogy az egyházatyák használták a LXX-t, az természetes, hiszen a görög kultúra körén belül éltek és írtak... De hogy vele egy bizonyos kánont is átvettek volna, az azért nem lehetséges, mert abban az időben minden bizonnyal egyes könyveket tartalmazott a LXX szövege, nem az egész Ószövetséget” (J. Goettsberger). Ugyanakkor a LXX ránkhagyományozása terén is találkozunk egyenetlenségekkel. A Codex Sinaiticusban a Bölcs, Sir, Jud, Tób 1 és 4Mak maradt fönn; azt, hogy Bár és Jeremiás levele is megvolt-e benne, nem tudjuk, de vsz. Ezzel szemben a Codex Vaticanusban Mak soha nem volt, de a Bölcs, Sir, Jud, Tób, Bár és Jeremiás levele megvolt benne. A Codex Alexandrinus a kat. kánon minden ósz-i kv-ét felöleli, ezenkívül megtalálható benne 3-4Mak és a Manassze imája is, és eredetileg a Salamon zsoltárai c. apokrif iratnak is meg kellett benne lennie. A Codex Vaticanus és a Codex Alexandrinus 3Ezd-t is tartalmazta, melyet - ahogy Th. Denter kimutatta - mind a gör., mind a régi lat. hagyomány kánoninak tekintett; és a Codex Sinaiticusban is benne volt. Tehát a LXX kz-ainak mai (H. B. Swete és A. Rahlfs-féle) kiadásaiban nemcsak a föntebb említett deuterokanonikus kv-ek találhatók meg, Dán-lel és Eszt-rel kiegészítve, hanem 3Ezd, 3-4Mak, továbbá Salamon zsoltárai és a Manassze imája is, melyek a hivatalos egyh. kánonba nem kerültek bele. Mindebből nyilvánvaló, hogy amit az első egyházatyák kánonnak tekintettek, arról milyen óvatosan kell beszélnünk. - 2. Az egyházatyák közül a nevesebbeknél mégis azt a rövidebb kánont találjuk, mely a Kr. u. 1. sz. végétől a hivatalos zsidóság körében érvényben volt. De azért esetenként külön vizsgálat tárgyává kell tenni, hogy ez v. az az egyházatya vajon saját meggyőződését juttatja-e kifejezésre, v. pedig taktikai szempontoktól (teol. viták a zsidókkal) vezetve csak a zsidó kánonra hivatkozik. Ezért Jusztinosz pl. csak olyan szerzőkre hivatkozott, akiket a zsidók elismertek. Az első egyházatya, Szardeszi Meliton (†190 k.), akitől fönnmaradt egy kánonjegyzék, azt állítja, hogy K-re utazott és pontos értesüléseket szerzett az ÓSz kv-eit illetően. Ezután közli a jegyzéket, ahogy Palesztinában minden kétséget kizáróan a zsidóktól megismerte. Ez a jegyzék csak a protokanonikus kv-eket öleli föl, de ezek sorából is hiányzik Eszt (vö. Euszébiosz). Órigenész állásfoglalása nem látszik következetesnek. Mint tanítója, Alexandriai Kelemen, ő is állást foglalt a deuterokanonikus kv-ek mellett, de csak a protokanonikus kv-ekhez írt magyarázatot. Az ÓSz kánoni kv-einek jegyzékében, melyet Euszébiosz nyomán a Zsolt 1 magyarázatához csatolt, nyilvánvalóan csupán tájékoztatásul és tartózkodva a személyes állásfoglalástól a zsidók rövidebb kánonjába fölvett kv-eket sorolta föl. Atanáz is különbséget tett a 22 kv. között, melyek a tanítás alapjául szolgálnak, vagyis a protokanonikus kv-ek és a kv-ek egy további csop-ja között, melyeket „olvasókönyvek”-nek nevezett. Egyébként egyes egyházatyák elméleti álláspontja és a gyakorlata a kánon kérdésében nem vág egybe: szóban a zsidó kánon mellett foglaltak állást, de a gyakorlatban a deuterokanonikus kv-eket éppúgy fölhasználták. Ez egyaránt áll Atanázra, Jeruzsálemi Cirillre, Epiphanioszra és Nazianzi Gergelyre. A lat. egyházatyáknál a 4. sz. előtt legföljebb azt illetően találunk állásfoglalást, hogy a különféle kv-ek kánoniak-e v. apokrifok, de arról, hogy a zsidó kánon mely kv-eket foglalta magában, nem nyilatkoztak. Így csak közvetve, az általuk idézett részletekből lehet kikövetkeztetni, hogy az ÓSz mely kv-eit ismerték ill. ismerték el. Ennek során nem szabad szem elől téveszteni, hogy a →Vetus Latina kv-eit nem egy helyen és nem is egyazon időben fordították, és hogy egyetlen kódex soha nem tartalmazta a Vetus Latina ósz-i részét. Tertullianus pl. soha nem használta föl 1-2Mak-t, jóllehet kitűnő anyagot szolgáltattak volna érveléseihez; nyilván azért, mert az ő LXX-példánya, mely egész biztosan több kódexet tett ki, 1-2Mak-t nem tartalmazta; ugyanakkor ismerte, ill. elismerte Dán deuterokanonikus részeit. A K-i atyák hatására a rövidebb kánont némely Ny-i egyházatya is átvette, így ezt találjuk Poitiers-i Hilariusnál, Rufinusnál. A Ny-i atyák közül Szt Jeromos volt a legtekintélyesebb, aki a rövidebb kánon mellett foglalt állást; ez érthető is, hiszen élete 2. felét Palesztinában töltötte, és ott eleven kapcsolatot tartott fönn a zsidókkal. Mégis, mind a gör., mind a lat. egyházatyák zöme elfogadta a deuterokanonikus kv-eket is. A lat. atyák közül Szt Ágoston volt legkiemelkedőbb tanúja az egyh. hagyománynak a bővebb kánon elfogadása formájában. Jóllehet Szt Jeromos kortársa volt, és állandóan vitában álltak egymással, ő hagyta ránk azt a kánont, melyet később a trienti zsin. szentesített. - 3. Egyházi döntések. Szt Ágoston hatására a 4. sz: hozták az első zsinati határozatokat a kánoni kv-ek kérdésében. 393: a hippói zsin., valamint 397: és 419: a 3. és a 4. karthagói zsin. kimondta: „ut praeter Scripturas canonicas nihil in Ecclesia legatur sub nomine divinarum scripturarum” (= „a kánoni könyveken kívül semmit nem szabad az Egyházban Istentől kinyilatkoztatott írásként olvasni”), majd fölsorolták a Biblia azon kv-eit, melyek jegyzékét később a trienti zsin. alapul vette. 1441: a firenzei zsin. is ezt a jegyzéket tette magáévá. A trienti zsin. első teendőjének tekintette a szentírási kv-ek kánonjának megállapítását. Ehhez közvetlen indítékul azok a támadások szolgáltak, melyek a reformátorok részéről érték a hagyományos egyh. kánont. Szt Jeromos szellemében a rövidebb kánon mellett Erasmus és Kajetán bíb. tört lándzsát. - A reformátorok közül 1520: A. von Karlstadt nyitott vitát a kánonról, De canonis Scripturis c. művével. Tisztán tört. szempontok vezették, és Szt Jeromos hatása alatt a rövidebb palesztinai kánon mellett szállt síkra. Luther, aki az ósz-i kv-eknek a ker. tanításhoz való közelségét tekintette a kánoniság föltételének, nemcsak a deuterokanonikus kv-eket nem ismerte el, hanem több protokanonikus kv-et is kizárt a kánonból: Eszt, Krón, Préd. Idővel visszatért Karlstadt fölfogásához. Teljes bibliakiadásában (1534) elkülönítve a függelékben a protokanonikus kv-ek is benne vannak Apokryphen címen. Kálvin sokkal radikálisabb volt: ő egyértelműen kiiktatta a Bibliából a deuterokanonikus kv-eket. - Hosszas tárgyalások után a trienti zsin. 4. ülésszakán a kánonról kiadott dekrétum ilyen megfogalmazást kapott: (Ecclesia) „omnes libros tam Veteris quam Novi Testamenti... pari pietatis affectu ac reverentia suscipit et veneratur” (Az Egyh.) „mind az Ó-, mind az Újszövetség összes könyvét... egyforma kegyelettel és hódolattal fogadja el és tiszteli”). Ezzel elhárult minden megkülönböztetés a proto- és deuterokanonikus kv-ek között. Ami pedig a kánon terjedelmét illeti, a zsinat az egyh. hagyományt vette alapul: azokat a kv-eket kell kánoninak tekinteni, „prout in Ecclesia catholica legi consueverunt et in veteri vulgata editione habentur” („amelyeknek olvasása a katolikus egyházban szokásban volt és a régi Vulgata-kiadásokban megtalálhatók”), mégpedig „cum omnibus suis partibus” („teljes egészükben” - célzás Eszt és Dán deuterokanonikus részeire). A kv-ek jegyzéke azonos a firenzei zsin-on elfogadottal. - Az ortodox egyh. kánonja megegyezik a kat-sal, de a LXX-hagyomány értelmében még 3Ezd és 3Mak is megtalálható benne. - IV. Az Újszövetség kánonja. Az Egyháznak kezdettől fogva birtokában volt az ósz-i szt kv-eknek egy igen nagy tiszteletben tartott gyűjt-e, jóllehet az 1. sz. kerség a pontosan körülhatárolt kánon fogalmát még nem ismerte, mégpedig azért, mert az ósz-i kv-ek gyűjt-e Palesztinában és a hellén szórványban (LXX) terjedelmi szempontból lényegesen eltért egymástól, és a szentírási kv-ek különféle csop-jainak tekintélye még az anyaországban is eltérő volt. Az írásoknak v. egyszerűen az írásnak a magától értetődő birtoklása minden bizonnyal nagy szerepet játszott a további fejlődésben, ti. egy úsz-i, pontosabban egy 2 részes kánon kialakulásában. Az 1. sz. 2. felében, tehát abban az időszakban, amikor az ÚSz kv-eit írták, az ősegyh. az ÓSz-ben nemcsak a Jézus Krisztusban teljessé vált kinyilatkoztatás tanúbizonyságát látta, hanem - minél jobban kijátszotta a zsidóság az ÓSz-et a Krisztusban hívők ellen, annál inkább - azt kívánta, hogy az ÓSz a kerség saját Szentírása legyen, melynek Krisztus tört-ére előre utaló, valódi és teljes értelmét először csak Istennek a végső időben az Úr, az apostolok és a Lélek tekintélyére támaszkodó kinyilatkoztatása tudta föltárni (vö. 2Kor 3,6; 1Kor 10,11; ApCsel 17,2; 2Tim 3,14; Jn 5,39 stb.). Ettől függetlenül kialakultak a legrégibb ker. írások gyűjt-be foglalásának külső és belső feltételei. A ker. írások egy része először csak egy-egy közösségnek (pl. Gal, Ef, Kol, Jak, Júd, 1-2Pt, Jel) ill. (mint az evang-ok) valamely nagyobb ter. egyházainak szólt, de egy alkalommal Pál ap. már számított arra, hogy 2 szomszédos egyházban kölcsönösen fölolvassák egymás leveleit (Kol 4,16), és a Pál alapította közösségekben törekedtek is rá, hogy szellemi atyjuk más közösségekhez intézett írásait is megszerezzék és lemásolják. Ezek a legrégibb ker. írások hamarosan olvasmányul szolgáltak az istentiszt-eken. Az a tekintély, mely Jézus, az ap-ok és az ő tanítványaik szavát megillette, átterjedt az ő szavukat és tetteiket közvetítő és tanúsító iratokra is (ez a folyamat a legrégibb 3 evang. vonatkozásában az ap. atyáknál figyelhető meg). Mindez oda vezetett, hogy a kerségnek ezeket a legrégibb írásait egyre inkább az Egyh. szt kv-einek tekintették. - Egyébként a kánon kialakulásának az 1. sz: elkezdődött és a 4. sz. 2. feléig tartó bonyolult folyamatában különbséget kell tennünk a különféle kv-ek egybefoglalása és kánoni szintre emelése között, azaz a külső forma és az értékelés között. Míg a 4 evang. már a 2. sz. közepe táján (Jusztinosz vt.) mintegy kánoni rangra emelkedett, addig Pál ap. leveleit csak kb. 180-tól idézik szentírási kv-ként, jóllehet már 100 k. együtt volt a Pál-levelek gyűjt-e a mai terjedelmében (vö. 2Pt 3,15; apostoli atyák). Az eretnek →Markion az ÓSz általánosan elismert szt kv-eit elvetette, és egy csak ker. írásokat (egy töredékes Lk-ot és 10 Pál-levelet) tartalmazó, pontosan körülhatárolt új gyűjt-nyel akarta helyettesíteni, tehát a ker. írásoknak egy több részes kánonját alkotta meg, mégpedig önkényes válogatás alapján, úgyhogy a markioniták nem annyira a kinyilatkoztatás dokumentumainak, inkább az ált. hitbeli meggyőződésnek alapján álltak. Ezzel szemben egyre szaporodtak az evang-ok, az ApCsel, a levelek és a Jel irod. formáit utánzó írások, melyek eretnek, főleg gnosztikus áramlatokat szolgáltak, és szerzőik szándéka szerint arra voltak hivatva, hogy a szt iratokat háttérbe szorítsák. E két irányzattal szemben meg kellett védeni az ap. tanítást, és ez arra ösztönzött, hogy a rendelkezésre álló írások közül kiválogassák a legrégebbieket és legmegbízhatóbbakat, azokat, melyek mértékül szolgálhattak az Egyh. által megőrzendő eredeti →hagyomány megállapításához. - Ha 200 k. az ÚSz már hozzávetőleg kánoni rangra emelkedett is (mintegy 20 kv.: a 4 evang., Pál 13 levele, az ApCsel, 1Pt, 1Jn és Ny-on a Jel), ahogy azt térben egymástól messze eső tanúk (a →Muratori-töredék, Ireneusz, Tertullianus, Szardeszi Meliton) bizonyítják, még egy hosszadalmas válogatási és kiegészítési folyamatra volt szükség, míg végre az egyh. hatóságok véget vethettek a 4. sz. 2. feléig tartó bizonytalanságnak. Az ÚSz-nek az a 27 kv-ből álló gyűjt-e, melyet első ízben Szt Atanáz sorolt föl ill. hirdetett ki (367: 39. húsvéti körlevél), Ny-on csakhamar elfogadottá vált (382: római zsin., 393, 397: és 419: afrikai zsin-ok; 405: I. Ince p. Exuperius pp-ének írt levele), sőt fokozatosan K-en is (kivéve a szír nemzeti egyházat). 1546. IV. 8: a trienti kánondekrétum véglegesen meghatározta az úsz-i kv-ek számát és terjedelmét. R.É.

BL:915.