Magyar Katolikus Lexikon > S > Szentírás hitelessége


Szentírás hitelessége: Az ósz-i és úsz-i szent könyvek azt az isteni kinyilatkoztatást tartalmazzák, amelyet Isten az üdvösség története folyamán adott. Szerzőik isteni →sugalmazásra írtak, ezért művüket az Egyh. úgy tekinti, mint Isten írott szavát. A ~t az ÓSz-gel kapcsolatban is fölvetjük, hiszen az Egyh. azt is szt kv-nek tekinti. Az úsz-i szerzők sokszor idézik, és állítják, hogy Jézus Krisztusban az ott levő jövendölések teljesedtek. Így az ÓSz is a kinyilatkoztatott igazságot közli. Itt az első kérdés az, hogy az ÓSz külső és belső érvei, a régi K tört. és régészeti emlékei alapján létrejöhet-e egy természetes ítélet arról, hogy az ÓSz valóban lehet isteni kinyilatkoztatás. Valljuk, hogy az egyes kv-ek szerzőit legtöbb esetben nem ismerjük, de hivatkozunk a kv-ek sugalmazott voltára. Az ÚSz magától értetődőnek veszi az ósz-i kv-ek hitelességét. Az idézeteket így vezetik be: Írva van. Az egyházatyák az ósz-i kánon igazolásánál hivatkoztak arra, hogy azokat a szövegeket az úsz-i kv-ek említik, és hogy a bennük levő jövendölések teljesedtek. Az apokrifeket éppen azért vetik el, mert azok nem sugalmazottak. A szövegek magyarázatánál már arra is kitérnek, hogy az egyes helyek a hit dolgában nem mondanak ellent egymásnak, még ha látszólagos ellentmondás található is. A homályos helyeket a világosabbak alapján értelmezik. Szt Jeromos hangsúlyozta, hogy az Írásokban sok olyan dolog van, ami hihetetlennek látszik, és mégis igaz (Ep 72, ad Vitalem, II, 2). Órigenész az ilyen helyekről azt mondta, hogy keresni kell magasabb jelentésüket. Szt Ireneusz arra hívta föl a figyelmet, hogy a homályos helyek értelmét a teljesedés világosságánál, vagyis az ÚSz-ben kell keresni (Adv. Haer. IV, 26). - A kk. átvette az atyák tanítását, s a teol-ok már az elméleti fogalmakat is kezdték kidolgozni (jövendölés, kinyilatkoztatás, sugalmazás). Az isteni elemek mellett hivatkoztak az emberi szerzők sajátosságaira is. A sugalmazást olyan isteni hatásnak tartották, amelynek erejében a szerző tévedés nélkül írta le azt, amit a kinyilatkoztatásból, saját tapasztalatából v. mások közléséből vett át, v. amit úgy közölt mint saját állásfoglalását. A skolasztikus teol. már keresi a hit érthetőségét, azért annak előzményeit kifejtette. Ugyancsak tisztázták a csoda és a jövendölés bizonyító erejét. Aquinói Szt Tamás arra a kérdésre is válaszolt, hogy az ósz-i csodák a mi számunkra is bizonyító erejűek-e. A megoldása az, hogy a ker. tanításban benne van ezek elfogadása, s ez csak a kegyelemnek tulajdonítható, s így megfelel a valóságnak. - Az újkorban a Szentírás hitelességét főleg a →deizmus, a →racionalizmus és a belőle folyó →bibliakritika vetette föl újra. Ezért ki kellett szélesíteni az egyh. biblikus tud. alapjait és bizonyítékait. Hivatalos irányítást adott XIII. Leó Providentissimus Deus c. enc-ja, amely leszögezi, hogy az ÓSz a maga egészében sugalmazott kv., nemcsak a benne levő hitbéli tanítás. A szerzők a term. jelenségeket koruk nyelvén és tud-uk fokán ismertetik, s a tört. forrásokat is úgy kezelik, ahogy azok számukra hozzáférhetők voltak. XV. Benedek Spiritus Paraclitus c. enc-ja is ezt követi, s kiemeli az emberi szerzők sajátos szerepét. Kv-ükben fölhasználtak idézeteket, a hagyományban meglevő elb-eket, s a tört. eseményeket is előadhatták úgy, mint metaforát. Jelentős XII. Pius Divino afflante Spiritu c. enc-ja, amely hangsúlyozta, hogy az emberi szerző függvénye volt saját kora művelődési és vallási fölfogásának, s kifejező formáit onnan kölcsönözte. Ezért a mi mai tört- és igazságértelmezési módszerünket nem szabad az ő korukba visszavetíteni. Figyelembe kell venni a K-i ember kifejezésmódját is, amely szereti a képeket, az ellentéteket és a fölnagyításokat. - A hitelesség kérdése az ÓSz-nek csak kis részére vonatkozik. A benne levő imák, vallásos énekek, a hitbéli és erkölcsi tanítás magukban hordozzák a hitelesség kritériumát. Csak azt kell még látni, hogy ahol a szerző Istennek a tört-be való közvetlen beavatkozásáról beszél, ott is vallási igazságot akar kifejezni, de azt sem meghatározott teol. rendszer szerint teszi, hiszen a kinyilatkoztatás teol. megértése is állandóan fejlődött. Ennek ellenére a különböző időkben keletkezett kv-ek egységes üdvtört-ről tanúskodnak, s ezért sem lehet őket term-es vallástört. alapján magyarázni. Mindent meghatároz a transzcendens istenfogalom és a nép üdvtört. küldetése, amely határozott kapcsolatban áll a messiási eszmével, ill. az ember üdvösségével. Ezek az előzmények teljesedtek Krisztusban. - A kinyilatkoztatás sajátos jellegét főleg a próf-knál ismerhetjük föl. Bár K-en ismert volt a próf-ság, de az ósz-i próf-kat a termfölötti vallási élmény jellemzi, amit nem lehet elvitatni. Küldetésük abból eredt, nem népi hagyományból, s így náluk a csoda és az igazi jövendölés is megtalálható. A tört. kritikánál meg kell kérdezni, hogy az eseményeket és a szavakat a szerzők első kézből közlik-e, v. források és hagyomány alapján. Vagyis az irod. műfaj belejátszik a hitelesség kérdésébe. Végül az is tény, hogy főleg a tört. kv-ek lezárását megelőzte hosszabb v. rövidebb szóbeli hagyomány. Izr. vallásában a múlt emlékei összefonódtak a mindenkori vallási kultusszal és a közösségi élet jelenségeivel, ezért a hagyomány megőrzése könnyebb volt. Ezen a téren a tört-kutatás is arra az eredményre jut, hogy a kinyilatkoztatás tartalmának megőrzésére nagyon vigyáztak. - Az ÚSz hitelességénél könnyebb az igazolás, hiszen a Krisztus-esemény és annak vallási igehirdetése között nem telt el hosszú idő. Az ap-ok Krisztus tanítványai voltak, tehát mint szemtanúk élték át az eseményeket. Az ap. igehirdetés és annak írásba foglalása sem esnek messze egymástól. Pál ap. levelei nagyrészt még az ap-ok működési idejére esnek, s az evang-ok írásba foglalása sem lehet a 60-70-es éveknél későbbi, legföljebb János evang-a keletkezhetett az 1. sz. végén. →formatörténeti módszer, →Jézus-kutatás G.F.

LThK IV:954.