Magyar Katolikus Lexikon > O > oklevél


oklevél (gör-lat. diploma, a középkorban lat. litterae): tág értelemben középkori, a mohácsi csatát (1526. VIII. 29.) megelőzően kelt hivatalos irat; szűkebb értelemben meghatározott formák között kiállított, jogi tartalmú irat. - Fennmaradási formáját tekintve az ~ lehet eredeti v. másolat, hitelessége szerint valódi v. hamis. - Az eredeti ~ jellemzője a →pecsét, ennek alapján lehet: a) ünnepélyes (privilegialis), ha hártyára íródott, s függőpecséttel lett megerősítve; b) zárt (clausae), ha hártyára v. papírra készült, s összehajtogatás után rányomott pecséttel lett lezárva; c) nyílt (patentes), ha a pecsét a hátlapon, vagy a szöveg alatt rányomott formában található. -

A pecsétek anyaga általában viasz, de bizonyos ~adók (pl. pápák) rendszeresen fémpecséttel, azaz bullával megerősítve adták ki ~eiket. A fémpecsétek anyaga másutt többnyire arany. A függőpecsétek lehetnek egyoldalasak és kétoldalasak. Az előbbiekből alakultak ki az utóbbiak azáltal, hogy az uralkodó trónon ülő alakját ábrázoló nagy v. felségi pecsét első oldalára v. hátába ellen(őrző)pecsétül az uralkodó gyűrűspecsétjét nyomták. Célja az ~adás ellenőrzése volt. Részben zsinóron v. bőrcsíkon az ~ aljának felhajtásával (plica) megerősített részre felfüggesztették, ill. a hátlapjára befüggesztették a pecsétet, részben azonban rányomták magára a hártyára v. papírra, s épségét papírfelzettel védték. Alakjukat illetően többnyire kerek formában készültek a pecsétek, voltak azonban ovális, ill. pajzs alakúak is. - Az ~et elkészítő iroda neve: →kancellária, ahol az ~lel kapcsolatos munkákat hivatalnokok végezték (pl. jegyzők fogalmazták, írnokok letisztázták). A kancellária gondoskodott arról is, hogy az általa elkészített szöveg a saját használatára is megmaradjon, ezért az ~ szövegét annak kiadása előtt iktatták, vagyis erre szolgáló kötetekbe (registra, protocolla) vezették be, ahonnan akár ügyviteli céllal, akár a felek kérésére bármikor előkereshető, s újból kiadható volt. - Az ~ek meghatározott formulákkal készültek. Az azonos ügyekben keletkezett ~ek általában azonos megfogalmazásúak; ennek érdekében használták a formuláskönyveket. A főbb formulák: a bevezetőben (protocollum) az ~ kiadójának (intitulatio) és címzettjének (inscriptio) megnevezése, valamint az üdvözlő formula (salutatio); a tárgyalás (contextus) részben az ~ létrejöttének elvi megindoklása (arenga), az ~szerző érdemeinek leírása (narratio), az ~ érdemi rendelkezései (dispositio); a záró (eschatocollum) részben szerepel az egyik legfontosabb formula, a keltezés (datum). - Az ~ nyelve a kk-ban ált. a latin. Minden ~ben stílusos megfogalmazásra törekedtek. A 12. sz. végéig készült ~ek fogalmazására jellemző, hogy a mondatvégek rímelnek, attól kezdve ritmikus a megfogalmazás, a hangsúlyos és hangsúlytalan szótagok váltakoznak (cursus). A rímes ill. ritmikus megfogalmazás hiánya az ~ hitelességét gyanúba hozhatja. - Az ~ek kibocsátásának gyakorlata Mo-on - az újonnan keletkezett v. régebben szerzett jogok rögzítése céljából - I. (Szt) István kir. (ur. 1000-38) idején alakult ki. S amennyire az eredeti formát megőrző, nem kétségtelen hitelű pannonhalmi ~ (1001) adataiból következtetni lehet, latin nyelven és a nyugati császári ~ek mintájára készültek az első ~ek. Az e korból fennmaradt ~ek közül csak a →veszprémvölgyi apácák adománylevelének hitelessége kétségtelen. Az első eredeti, hiteles (valódi) ~ünk a →tihanyi alapítólevél (1055). A hivatali írásbeliség alapjait III. Béla kir. (ur. 1172-96) vetette meg, a hivatali ügyintézés közp. intézményét, a kancelláriát IV. Bélának (1235-70) köszönhetjük. Az Anjou-korban az udvari iroda kis (v. titkos) és nagy kancelláriára oszlott. A személyzet a korai időkben természetesen egyh. javadalmasokból került ki, ilyen volt P. mester, III. Béla kir. (ur. 1172-96) jegyzője is. ~et a 11-12. sz: javarészt a kir. adott ki, de ez nem jelentette feltétlen azt, hogy a kir. udvarban készítették, s az is előfordult, hogy a kir. csak a pecsétjét helyezte rá a (magán)~re, hogy annak tartalmát megerősítse. - A magán~ magánszemélyek jogi természetű szándékának írásba foglalása. A Római Birod. egykori területén tovább élt az egykori jegyzői szervezet, amelynek tagjai állami tekintéllyel hivatalos írást készíthettek magánszemélyek számára. A Rómában működő 7 kerületi jegyző (notarii regionarii) mellett a nagyobb településeken is működtek jegyzők. Rajtuk kívül közhitelűséggel rendelkezhettek a különböző testületek, így a pápai jegyzők testülete (schola notariorum) is. Eu. Alpokon inneni részén csak a 13. sz-tól alakult ki a →közjegyzői (notarius publicus) intézmény, amelynek tagjai pápai, ill. császári felhatalmazás alapján rendelkeztek közhitelűséggel. Mint Eu. más ter-ein, nálunk is a 11-12. sz: a magánszemélyek számára az uralkodók v. egyh. intézmények irodája végzett írásbeli munkát.

Mo-on a 12. sz. végén III. Béla kir. reformjától nem függetlenül alakult ki az a szokás, hogy szerzetesrendek (bencések, prem-ek) konventjei, a székes- és tárasaskáptalanok, továbbá a →királyi kápolna mint testületek írást adtak ki magánszemélyek s az ország hivatalos szervei (kir., →nádor, →országbíró stb.) fölkérésére, ezeket közhitelűnek fogadták el, s ezáltal →hiteleshely elnevezést nyertek. A szokást törv-ileg erősítette meg az 1231-i →Aranybulla. A másutt működő közjegyzők nálunk általában csak az →egyházi bíróságok előtti ügyekben szerepeltek. Míg a hiteleshelyek által kiadott ~ek nem különböztek lényegesen a kir. udvarban kiadottaktól, addig a közjegyzői ~ek az Eu. más tájain megszokott mintára készültek. A legfontosabb különbség a különböző ~részek sorrendjében mutatkozott meg: fohásszal (invocatio) kezdődött ugyan, de a keltezéssel folytatódott, s az, akinek érdekében készült az ~, csak a rendelkező részben (dispositio) lett megnevezve. A zárórészben a közjegyző kézjegye az ~ bal, a közjegyzői záradék a jobb oldalán szerepel, amelyben megnevezik a közjegyzőt, megemlítik, hogy pápai v. császári v. mindkét felhatalmazás alapján tölti be hivatalát. Előfordul, hogy az ~re ráfüggesztik az ~et kezdeményező (auctor) pecsétjét is. - Vannak olyan magán~ek is, amelyeket nem testület v. közjegyző foglalt írásba. Ezek általában nem szűkebb értelemben vett ~ek, voltaképpen levelek (missiles), ill. magasabb hivatalt betöltő személyeknek saját ügyükben kiadott írásai. Ez utóbbiak inkább a 11-12. sz: fordulnak elő (Radó nádor 1057, Atha somogyi ispán 1061, Péter ispán 1067, Guden 1079 k., Miklós esztergomi érs. 1183, Domonkos bán 1195 k.). Gyakori jelenség, hogy a magánszándékot tartalmazó ~ekre a kir. pecsétjét teszik, megszerezve ezáltal a kir. jóváhagyást is (pl. Dávid hg. 1091 k., Acha és Fila 1127-31, Adalbert 1153), bár ilyen esetekben nem mindig dönthető el egyértelműen, vajon királyi v. magán~ről beszélhetünk. - Egészen sajátos jelensége a mo-i magánjogi írásbeliségnek a cartula sigillata. Könyves Kálmán kir. elrendelte ugyanis (II. 2-3), hogy ha ker. és zsidó között szerződés jön létre, a szerződést pecsétes írásba kell foglalni tanúk jelenlétében. -

A hiteleshelyeken kívül szinte minden egyh. intézmény adott ki ~et. Formájukban mind a magyar kir., mind a pápai ~ekkel mutatnak rokonságot. Pecsétjük alakja többnyire eltér a világiakétól: ovális alakúak, a rányomott gyűrűspecsétek viasszal rajzolt keresztbe nyomottak. Érs-ek és pp-ök, helynökeik és →officiálisaik, plnosok a 13. sz. elejétől adtak ki részben egyházigazgatással (egyh. büntetések, oltárügyek, búcsúk), részben azonban egyh. biráskodással (tizedszedést, házasságot, hagyatékot, leánynegyedet, árvákat és özvegyeket érintő ügyek), továbbá az egyh. vagyon kezelésével (egyh. szolgálónépek kiváltságolása, egyh. nemesség stb.) kapcsolatos ~eket. É.G.

Szentpétery 1930. - Horváth János: Árpád-kori latinnyelvű irodalmunk stílusproblémái. Bp., 1954:70. - Századok 1963:1. (Kumorovitz Bernát Lajos: A kk. magyar „magánjogi” írásbeliség első korszaka [XI-XII. sz.]) - A tört. segédtud-ai. Szerk. Kállay István. Bp., 1986:12. (Érszegi Géza: ~tan)