ordo (lat. 'rend, testület'): 1. az ókori Rómában jogi, vezető testület. - 2. Az egyh. szóhasználatban Tertullianus alkalmazta a →papságra; a 4. sz-tól az →egyházi rend fokozatait is magába foglalta. A 12. sz-tól lassan elvesztette a 'testület' jelentést, s egyre inkább a szentelésre és a lelki hatalomra korlátozódik. - 3. az egyházi rend szentsége és annak hordozói. Az egyh. tanítóhiv. ~ra vonatkozó nyilatkozatai mind azon az igazságon nyugodnak, hogy →Jézus Krisztus az egyetlen közvetítő Isten és ember között (D 143, 251, 711), ő az egyetlen főpap (D 122, 333, 430, 938, 1821), s mint ilyen jelen van az Egyh. szentségeiben (D 2297), tehát a hivatali papság csak az ő küldetésében való részesedés. Ezért ennek a papi hatalomnak a forrása végső fokon nem a nép v. a világi hatalom akarata, hanem a felszentelés, amellyel Krisztus a lelki hatalmat állandósítani akarta Egyh-ában. Ez a szentség által közölt lelki hatalom az egyetlen különbség a klérus és a világi hívők között, s ez alapozza meg az egyh. r. hierarchiáját (pp., pap, diákonus) és a jogi hierarchiát (D 305, 332, 424, 960, 1551). Az Egyh. ezt a tanítást a tört. folyamán megvédte a tévtanok ellen (novatiánusok, donatisták), s a szentelés érvényességében ügyelt az ap. jogfolytonosságra, ezért pl. az →anglikán püspökszentelést nem ismerte el (D 1963-66). A trienti zsin. csak a hagyományos egyh. álláspontot értelmezte, amelyet a reformátorok kétségbe vontak: az egyh. r. valódi szentség, amelyet Krisztus alapított (D 844, 949, 963), s mint szentség a Szentlélek adományait közli (D 964), hatalmat ad az Euch. ünneplésére és a szentségi feloldozásra (D 852, 855, 894, 902, 910, 919), s valóságos különbség van a ppi, papi és diákonusi fokozat között, mégpedig isteni rendelés alapján (D 962, 966), a →kézrátétel pedig lényeges szert. a szentelésnél (D 2301), bár a firenzei zsin. az örm-ek számára megfogalmazott határozatában a jelvények átadását is lényegesnek mondta (D 709). - Az Egyház gyakorlata is igazolja a hierarchikus tagozódást. Az úsz-i szövegekben a kifejezés még nem állandó az egyes hiv-ok jelzésére, de a szír egyh-ban már nagyon korán elkülönül pp., pap és diákonus feladata, s úgy látszik, onnan terjedt el az egész Egyh-ba. A páli egyh-akban eleinte az volt a módszer, hogy az ap. maga, ill. tanítványai kormányozták egy-egy vidék egyh-ait, amelyeknek élén presbiteri kollégium állt. Az ősi kollegiális forma legtovább Alexandriában és Lyonban maradt meg. A 3. sz. elején a Traditio apostolica már valóságos szentelési lit-t és hierarchikus tudatot árul el. A kézrátétel csak a pp., pap és a diákonus szentelésénél szerepel, a kisebb r-eknél nem. K-en a niceai zsin. óta a pp-szentelést legalább 3 pp. végzi, kézrátétellel és az evang-os kv-nek a szentelendő fejére helyezésével. Ny-on a 6. sz. óta már mindenfelé ugyanazok a szert-ok és imák szerepelnek a szentelésben (Sacramentarium Veronese, Gregorianum), s itt is előírta az arles-i zsin., hogy a pp-szentelést 3 pp. végezze kézrátétellel. A róm. szert-könyvek szerint a papszentelést a pp. végezte, de a kézrátételt a jelenlevő presbiterek is alkalmazták. A diákonusnál azonban csak a pp. Megvolt a nép beleegyezésének kikérése is minden szentelésnél. A kisebb r-ek szert-a egyszerű maradt, számuk sem volt egyforma, s jelentőségük idővel csökkent, s a II. Vat. Zsin. (1962-65) csak a lektor és az akolitus szolgálatát hagyta meg (1035.k.). A 8. sz: a frank egyh-ban a szentelés ünnepélyessé vált. A pp-nél alkalmazták a krizmával való fölkenést, a pásztorbot és a gyűrű átadását, valamint a trónra ültetést. A papszentelésnél a kéz fölkenését, a kenyér és bor átadását, egy 2. kézrátételt a föloldozó hatalom jelképezésére. A diákonusnál a kézrátétel mellett az evang-os kv. átadását. A 10. sz-tól ez a szokás összeolvadt a róm. szert-sal. A kisebb r-ek lassan csak jogilag előírt előkészítő fokozatok lettek a nagyobb r-ekhez. A kk. teol. nem beszélt világosan arról, hogy az ~nak mint szentségnek mi a lényeges szert-a, azért a kézrátétel mellett fontosnak tartották a fölkenést és jelvények átadását is. - Az ~ kiszolgáltatója a pp., mert ő birtokolja a papi hatalom teljességét. A ppi hatalomnak ez a beállítása már ott van Antiochiai Szt Ignácnál a 2. sz. elején. A legtöbb szentségi ténykedés neki van fönntartva, s ő a bűnbánati fegyelem képviselője is. Ő szolgáltatja ki a bérmálást, de legalábbis ő szenteli meg a krizmát; a pp-, pap- és diákonusszentelés az ő joga. Néhány kivételes esetről is tudunk; pl. a 2. sz: a pp-szentelést Lyonban a presbiterium végzi, de talán akkor még a papi és ppi hatalom nem különült el egymástól. Később is adódtak esetek, ahol presbiter presbitert szentelt (v. egyéni kezdeményezésre, v. p. fölhatalmazással), de az ilyen kiváltságokat megszüntették. - A dogmatikai tanítás fejlődésénél a helyi szokások és hagyományok miatt külön figyelni kell arra, hogy mi tartozik a szentség lényegéhez, vagyis mi ered magától Krisztustól, mi a szentségnek az Egyh. által megállapított konkrét tört. alakja, s mik az élet tartalmához kapcsolódó szokások. A szentség által közvetített hatalom és annak átadási formája a maga tört. megjelenési módjában és kibontakozásában függ a tört. helyzettől, még akkor is, ha lényegében Krisztustól ered, azért az Egyh. határozta meg mindig a hatalom terjedelmét és az átadás szert-át a maga részleteiben. Az ~t Krisztus alapította az ap-ok küldetésében, s az ap. Egyh-ban megtörtént annak továbbadása és fölosztása, s azt véglegesen megszervezték a ppi, papi és diákonusi hiv-ban. A ppséget úgy kezelték, mint az ap. küldetés utódlását, azért az, mint ilyen, isteni alapítású. A presbiterátus már ott van az ap-ok korában, mint a munkatársak hiv-a, azért az is isteni alapítású, s ugyanúgy tekinthetjük a diakonátust is. A presbiterátus szentségi jellegét nem is vonták kétségbe soha. A presbiterátus a helyi egyh-akban a lit. végzésében, az igehirdetésben és az Egyh. szervezésében a 3. sz-tól egyre nagyobb önállóságot kapott, s a pp-höz való viszonyát inkább csak jogi szempontból fogták föl, főleg a kk-tól. Innen ered a pásztori és a szentségi hatalom megkülönböztetése. Bizonyos teol. szemléletben az ~nak mint szentségnek az igazi megjelenési formája a presbiterátus lett. Ezt a véleményt azonban Bellarmin óta határozottan ellenezték a teol-ok. Ma az Egyh-nak a világra kiterjedő szervezetében és az elszakadt egyh-ak álláspontjával szemben tisztáznia kell a p. primátus és a ppség viszonyát, a pp. és a papok viszonyát, továbbá a hiv. papság és a világi hívők ált. papságának viszonyát, s végül a szentségi és a tanító hatalom viszonyát. A főbb dogmatikai megállapítások ezek: az ap. hiv-t maga Krisztus alapította, bennük adta meg az Egyh. ősi képét, rájuk bízta küldetésének folytatását, ezért árasztotta ki rájuk a Szentlelket az Atyától. Római Szt Kelemen az 1. sz. vége felé már ezen a bibliai alapon beszélt az egyh. hierarchiáról. Az ap. atyáknál a pp. Krisztus helytartója és az ap-ok utóda. Hegeszipposz és Szt Ireneus szerint ők a titokzatos test gócpontjai és a szeretetközösség biztosítékai, egyben az ap. hagyomány őrei és letéteményesei. Tertullianus és Ciprián a pneumatikus egyh-at szorosan összekapcsolták a látható papsággal, amely Krisztust helyettesíti, Szt Ágoston a helyettesítő hiv-t mint szolgálatot jellemezte. A kk. teol-ok a papi hivatalt főleg az euch. áldozat bemutatásában és a föloldozásban látták. Ma egyre jobban az ~ pneumatikus jellegéről beszélnek, s ebben hangsúlyozzák a hiv. és a karizma egységét. - Az ókor végén Szt Jeromossal, Aranyszájú Szt Jánossal, Ambrosiasterrel és más korabeli szerzőkkel elindult egy irányzat, amely a papságot a ppséggel a szentségi hatalomban egyenlőnek tekintette, annak ellenére, hogy a p-k és a róm. szentelési szert. a papságot mint „másodrendű hivatalt” jelölte meg. Ez folytatódott a kk-ban Hrabanus Maurusszal és Petrus Lombardusszal. Aquinói Szt Tamás ellenben a ppi hiv. „quasi-sacramentalis” jellegéről beszélt, s a különbséget az egyházjogászok is hangoztatták. Az újkori teol-ok már teljesen elismerték a fokozati különbséget. - Az ~ mint szentség. A kiindulás az, hogy az Egyh-ban csak egy közvetítő van Isten és ember között és egy főpap: Jézus Krisztus, aki az Egyh-nak, a misztikus testnek a feje. A test tagjai a fővel való egységben alkotják a „királyi papság”-ot, amely az Euch. ünneplésében mindig megnyilvánul. Így a papok is először az Egyh. hívő tagjai, annak az Egyh-nak, amelyet a Szentlélek éltet és amelyben a feladatok különfélék. A hiv. papság szerepe intézményes, mert az igehirdetésben és a kegyelmi eszközök kezelésében személy szerint Krisztust képviselik és az ő személyében cselekszenek (D 2300). Ebből kiindulva állítjuk, hogy az ~ feladata és a hozzá tartozó hatalom is alapjában egy, de a fölszenteltekben megvan a tagozódás, akár Krisztus akaratából, akár az egyh. fejlődés alapján, s különbséget lehet tenni a szentségi és a joghatósági hatalom között. Amennyiben mindkettő Krisztus küldetésében való részesedés, azért az alapvető egység is megvan. - Az ~ fokozatai. Az egyh. r. teljességét a pp-ök testülete hordozza, mint az apostolkollégium utóda, természetesen beleértve a p-t is, mint a testület fejét. A p-nak mint Péter utódának primátusa jelképezi és szolgálja a ppi testület és a helyi egyh-ak egységét. Az egyetlen papságnak kibontakozása a papok közössége, akiket a pp. szentel és akik a pp. munkatársai a helyi egyh-ak és az egyetemes Egyh. szolgálatában. A presbiterátus e szentségi jellegét az biztosítja, hogy az részesedés az ap. ppi hatalomban és a Krisztust képviselő tevékenységben, főleg az euch. lit. szolgálatban. A diákonus pedig a pp. és a pap kisegítő szolgálatában áll. - Magát a szentségi jelleget abban kell meglátni, hogy az maradandóan lefoglalja a személyt Krisztus küldetésének a világban való megjelenítésére a Szentlélek erejében. De ez a szentségi-közösségi küldetés nem ad viselőjének magasabb személyi méltóságot Isten előtt. A szentségi jegyből nem lehet ilyen értelmű klerikalizmust levezetni. A pap mint Krisztus személyének és az Egyh-nak mint „papi közösségnek” a képviselője, teljesen alá van vetve Krisztus főpapi közvetítésének, mind a felülről lefelé ható szolgálatban (szentségek kiszolgáltatása, igehirdetés), mind az alulról fölfelé irányulóban (euch. áldozat, kultusz). - A szentségi kegyelmet is abból kell meghatározni, hogy az ~ fölvevője igazában az Egyh-nak mint ősszentségnek szolgálatát hordozza egész életében, az Atya előtt Krisztusban a Szentlélek által. Tehát a kegyelem a Szentháromság életében részesíti és annak szolgálatára szenteli föl. - Az egyhjog előírja a szentség fölvételeinek formáját és föltételeit. A pp-ökről a 372-380.k. intézkedik. Az ~ról ált. jogi szempontból az 1008-1054.k. előírásai érvényesek. -

A protestáns teológiai fölfogás elutasítja a klérus és a nép megkülönböztetését. A hívő ker. a Krisztussal való kapcsolat révén részesedik az ő papi tisztségében. Luther szerint a keresztség mindenkinek megadja az ált. papi felszentelést, de az egyh. közösségnek Krisztus akaratából szervezettnek kell lennie, azért a közösségnek meg kell bízni egyeseket az ige hirdetésével és a szentségek kiszolgáltatásával. Ez nem egyszerű emberi megbízatás, hanem a Szentlélek által megerősített küldetés. A közösség kézrátétellel leesdi a Szentlélek erejét a kiválasztottra. Ez a megbízatás egész életre szól, s a közösség legföljebb annak gyakorlatától tilthatja el a személyt, de az ordinációt nem teheti semmissé. Az egyes prot. egyh-akban nagy a változatosság a szt szolgálat formáját és fokozatait illetően. Újabban az ökumenikus mozg-ban fölmerült a vágy, hogy mindenütt ismerjék el az ősi fokozatokat: a ppséget, a presbiterátust és a diakonátust.  G.F.

LThK VII:1212. - KEK 1536-37, 1554, 1581-89.

Ordo (lat. 'szabály, rendtartás'): tág értelemben egy liturgikus cselekmény szerkezete, szoros értelemben a liturgikus szabálykönyv, mely meghatározza a →rítust, imádságokat, olvasmányokat és énekeket. Az egyes cselekményekkel kapcsolatban használatos: ~ missae, 'a mise rendje', ~ baptismi, a keresztelés rendje, ~ coronationis 'koronázás rendje' . - A szentmise és a zsolozsma ~ja a →direktórium. →Ordines Romani **

LThK VII:1224.