Magyar Katolikus Lexikon > N > nyíl


nyíl: →íjból és →nyílvesszőből álló lőfegyver. A dobófegyverek közé tartozó ~vesszőt az íjjal lövik ki. Eredetét az emberiség történetének legősibb korába kell helyeznünk. A természeti népek a 3. évezred elején is használják. - A mitológiában (Diana v. Amor kezében) a másik teremtmény lelki-szellemi meghódításának és legyőzésének eszköze. - 1. A Szentírásban. Az ÓSz-ben (mint az ókori K-en) a ~ hozzátartozik Isten fegyverzetéhez (→fegyver, →íj). ~ával Jahve leteríti a gonoszt (MTörv 32,23.42; Zsolt 7,14; 64,8;. 2Kir 13,17: Jahve győzelmes ~a; jövendölés eszközeként →jóslat), de azokat is, akik igaznak tartják magukat (Siral 3,12; Jób 6,4; 34,6). Az →Isten szolgája hegyes ~hoz hasonlítja magát, melyet Jahve tegzébe rejtett (Iz 49,2). Jahve villáma is ~ (Zsolt 91,5), vsz. napszúrás. - A ~ általában fából v. többnyire nádszálból való nyélből (ilyen természetesen nem maradt fenn) és bronz- v. vashegyből állt (ez utóbbi a róm. kor előtt meglehetősen ritka). A csiszolt kőkorból számos kőhegy került felszínre Palesztinában (a bírák korából írásosak is). A ~ hegyét csiszolták (vö. Iz 49,2; 51,11; Zsolt 120,4), esetleg mérgezték (Jób 6,4) v. kampóssá képezték ki (vö. 6,4). A tüzes ~at (Zsolt 7,14; 120,4) égve lőtték ki; a hegyébe lyukat fúrtak, ebbe olajba mártott, összesodort kócot fűztek, és meggyújtották. Ef 6,16: a tüzes ~ a Sátán fegyvere. Az igaz az igazság →páncéljával védekezik ellene. -

2. Az ikgr-ban harci jelenetekben szerepel (Képes Krónika). A mitológiai alakok között Amort, Dianát ábrázolták ~lal. Olykor a halál megszemélyesített alakja ~lal szedi áldozatait. Az →erények és víciumok harcát ábrázoló képeken az ördög fegyvere. A misztikában az isteni szeretettől megérintett lélek szívét ~ sebzi meg (Bernini: Avilai Szt Teréz, Róma). - 3. A magyarság mint vadásznép bizonyára már az előmagyar korban is jól kezelte. Ebből a korból való, íj, ideg, nyíl, tegez és szavunk, vagyis az íjas vadász teljes felszerelését és működését jelző szócsoport. Az előmagyarságnak a bolgár-törökökkel való egyesülésekor a lőfegyverrel való bánnitudásuk és vadászbátorságuk nagy előnyt biztosított, és főleg ennek köszönhető, hogy a bolgár-törökök egyenrangú félnek tekintették őket. - Anonymus szerint a „szittya nemzet ti. a honfoglaló magyar az íjjal-nyíllal különbül bánt, mint a világ összés nemzetei közül akármelyik”. A Ny-i népek imájukban kérték Istent, hogy a magyarok ~aitól mentse meg őket. A honfoglalók íja és ~a annak a kornak igen fejlett és tökéletes fegyvere volt, s csak a 17. sz: a puska ált. elterjedésével veszítette el jelentőségét. Ezután már csak a gyermekek játéka, legfeljebb vadorzók élnek még vele itt-ott. - Az íjat Debrecen környékén a fiatalság fűz v. akácfa suharcából csinálja. Ha akác, a tövistől megtakarítják, két végét nyakasra metszik, ívben meghajlítják; madzag- v. drótideggel a két végét átlósan összekötik. A ~ vékony vessző. Egyik végébe szeget szúrnak, másik végét nyilasan bevájják. A ~vesszőt bal kézzel az idegre teszik, jobb kézzel az ívet ragadják meg. A vesszőt az ideggel együtt erősen meghúzzák, aztán hirtelen elengedik, mire a ~vessző elrepül. - A gyermekíj és ~ nem a magyarság kk. fegyverének leszármazottja, hanem egy ősibb, kezdetleges formát őriz. Vsz., hogy amaz mellett már a kk-ban élt mint gyermekfegyver. - A szigonyos halászathoz számítható a hal nyilazása. Okleveleink tanúsága szerint, az Árpád-korban ~lal is lőtték a halat. Jankó kutatásai szerint ez a halászási mód az altáji tatárok között ma is él, s úgy látszik, a magyarság török elemei hozták e hazába. **

MN II:22, 70. - BL:1338.