Magyar Katolikus Lexikon > N > német idealizmus


német idealizmus: a német filozófia 19. századi, →Fichte, →Schelling és →Hegel nevével fémjelzett korszaka, melynek közös jellemzője nem annyira a külső tárgyak létének tagadása, mint inkább a valóságnak az abszolút eszméből való értelmezése. - Gyökerei Kant probléma-fölvetésére nyúlnak vissza: ha a „dolog önmagában” nem ismerhető meg, hanem csak ahogy a „transzcendentális én” a maga kategóriáival megragadja, mi is a külső és a belső világ viszonya? A dilemmát Fichte azzal oldotta föl, hogy szerinte a dolog, a tárgy maga az Én kivetítésének eredménye. Ez az én azonban nem annyira egyedi-tapasztalati alany, mint inkább egyedfölötti, abszolút Én. A „szubjektív idealista” megjelölés Fichtét illetően tehát téves. Semmiképp sincs itt szó tapasztalati-lélektani értelemben vett szubjektivizmusról. A késői Fichte kifejezetten kiállt amellett, hogy az abszolút Én az isteni Énnel azonos. „Tudomány-elmélete” tehát leginkább az abszolút idealizmus sajátos formája. Mindenesetre vele szemben Schelling nagyobb jelentőséget tulajdonított a →természetnek. Abból indult ki, hogy a term. több, mint az én produktuma, de azt is vallotta, hogy a term-bölcs. a szellem bölcs-e. Irányzata abban az értelemben nevezhető objektív idealizmusnak, hogy szellem és term. azonosságát vallotta. Ez az azonosság lényegében az élet, amely alapjában véve isteni. Későbbi korszakában Schelling megkísérelte a lét fejlődéstört-ének leírását, ahol jó és rossz szembenálló pólusait valahol magában Istenben vélte fölfedezni. Tanítása főleg a romantika bölcs-ére (Baader, Görres, Deutinger, Schleiermacher) hatott. A schellingi rendszer minden jelentősége ellenére a ~ csúcspontja kétségtelenül Hegel abszolút idealizmusa. Ez a rendszer azonosság és nemazonosság azonosságára épült és így közvetített szellem és term. között. Mivel az abszolút szellem itt a tagadást is magában foglalta, ez lehetővé tette, hogy elidegenedjék önmagától, majd ezt az elidegenedést föloldotta. A hegeli logika arra vállalkozott, hogy leírja Isten belső életét, amely ti. nem más, mint valamiféle dialektikus folyamat (→dialektika), melynek során az abszolút eszme visszatér önmagához, v. újplatonikus-ker. kifejezéssel: a →Logosz világot hoz létre, majd az emberi szellemben újra fölfénylik. Az abszolút szellem átfogó, konkrét, míg az egyedi dolgok csak elvont mozzanatok, amelyeket túlhalad, fölold az abszolút szellem belső mozgása. Épp ezért a műv., a vallás, a bölcs. is meghatározott, a szellem fejlődésének egy-egy mozzanata. - Hegellel szemben a késői idealizmus képviselői, a másik Fichte és Weisse teista bölcs-et fejlesztettek ki, amely megőrizte az ember egyéni személyiségének jelentőségét. Isten mint Abszolútum, a tudat létfoka fölött áll. Ugyanakkor Fichte szerint a „semmiből való teremtés” nem ragadható meg bölcseletileg, Weisse szerint a kinyilatkoztatásra nem építhető fil. Az értelem soha nem képes átfogni az abszolút valóságot. Legfeljebb csak arra következtethet, mire képes Isten, de Isten valóságát csak maga Isten garantálhatja. -

A ~ alapja a dialektikus gondolkodás. Ez Kant antinómiáiból indul ki. Fichténél ez még Én és nem-Én szembenállása, Hegelnél már Isten és világ egysége. A ~ban a dialektika nem egyszerűen „alanyi gondolkodásmód”, hanem a szellem történése, amely átfogja mind a tapasztalati-lélektani, mind a formális-logikai síkot. Az így kialakuló dialektikus gondolkodás nem vitatja az ellentmondás elvének érvényét, de azt az értés logikájára korlátozza, amelyet azonban a dialektika túlhalad. A másik érdekesség: a tagadás az Abszolútumra is érvényes, mégpedig mint belső, építő erő. A hegeli idealizmus épp ezzel lép túl mindenfajta dualizmuson. Hasonló úton járt már Fichte is, mikor föltételezte, hogy az Én végtelen. Az ilyen állítás azonban túl alanyi Hegel számára, aki szerint csak a valóban végtelen képes átfogni önmagát, az én legfeljebb csak fogalmakat idegenít el önmagától. A teológiai kérdésfeltevéssel érintkezik és vitában is áll a ~. A korai Fichte - Kant nyomán - a vallást az erkölcs oldaláról ítélte meg. Ha a késői Fichtéről nem is mondható el, hogy a tételes kerséget vallotta, a János-evang. befolyása alatt állt: Istent és így a szeretetet állította gondolkodása középpontjába. Még erősebb a kerség hatása Schellingnél. Nem biztos, hogy azonosság-bölcselete panteista értelemben veendő. Későbbi korszakában megkísérelte, hogy a bűnbeesést magába Istenbe helyezze vissza és hogy leírja Isten önmegvalósítását. Hegel gondolkodására már ifjúkorától erősen hatott a „jánosi kereszténység”. Az a gondolat, hogy a szeretet áthidal minden ellentétet, a hegeli dialektika kiindulópontja lett. Életében sokszor hangoztatta, hogy fil-ja ker. jellegű. A Szentháromság tanításából indult ki: a szellem önmagától való elidegenedésének mintája az Ige megtestesülése. Nem állt szándékában, hogy valamiféle spinozai értelemben vett panteizmust föltételezzen. - A ~ legfőbb érdeme, hogy meghaladja a kanti kriticizmust, s igazolja, hogy az emberi szellem nem köthet ki tartósan a merő kritika mellett. A dialektikus gondolkodás lehetőségét az adja, hogy a gondolkodás szembenálló szempontok szétválasztásával halad előre, majd újra összerakja őket, és ennek lehetősége valóban a létben gyökerezik. Azzal azonban, hogy az ellentételezést a ~, főleg Hegel az abszolútra is kiterjesztette, veszélyeztette Isten szabadságát. Isten csak akkor marad Isten és akkor teszi lehetővé a véges megjelenését, ha ő maga fölötte áll minden megkülönböztetésnek. A dialektika túl sematikus képet nyújt arról a titokról, amit a teremtés, a megtestesülés és a megváltás jelent, és nem számolt Isten transzcendenciájával. Mégsem megoldás, ha egyszerűen elvetjük ezt az utat, inkább azt kell keresnünk: hogyan közelíthető meg helyesen a véges a végtelen oldaláról, hogyan kell elgondolnunk lét és gondolkodás egységét az isteni léten belül? Az emberkép szempontjából sem problémamentes a ~, hiszen afelé hajlik, hogy az egyes ember létét föloldja a „nagy egész”-ben. Ha az egyes az abszolút Én v. az abszolút Eszme fejlődésének egyik mozzanata, alapvetően kérdéses az ember szabadsága. Cs.I.

LThK II:270.