Magyar Katolikus Lexikon > M > megváltás


megváltás (lat. redemptio, a redimo, 'visszavált, -vásárol' igéből): 1. a szó eredeti értelme szerint korábban birtokolt, majd eladott, elzálogosított, elveszített érték visszavásárlása. A természetes vallások a ~ vágyát fejezik ki, s ennek jeléül használnak bizonyos szert-okat. A hangsúly mindig az ember teljesítményén van, vagyis inkább ön~ról van szó. A ~ olykor közvetítő szellemek műve (→gnózis). - A kat. egyh. tanításában a ~ a bűnbe esett emberiség kiragadása a halálból és visszavitele az atyai házba Jézus Krisztus keresztáldozata árán. - 2. Szóhasználat a Szentírásban. A fogalmat, amely rokon az üdvösségvárással (→üdvösség), a héb. ÓSz-ben a padah tő jelöli; a LXX és az ÚSz a gör. lütrun, 'váltságdíj' szóval és ennek származékaival utal rá, a Vg-ban a redemptio, 'visszavétel, visszavásárlás' felel meg neki. - Az ÓSz-ben. a) A padah, 'kivált' ige olyan fogalmat jelöl, amely a keresk. jogból volt ismert. Nem a ki- ill. megváltó személyére esett tehát a hangsúly, hanem a váltságdíjra, amelyet maga az érintett személy is kifizethetett. Ennek a kiváltásnak a tárgya annak az embernek v. állatnak az élete volt, akit v. amit mint elsőszülöttet Jahvénak kellett fölajánlani (Kiv 13,12-15; 34,20; Lev 27,27; Szám 18,15), de valamely más okból veszélyeztetett élet is lehetett (Kiv 21,30; 1Sám 14,45,. Lev 27,28). A kifejezéssel rabszolgára vonatkoztatva is éltek (19,20; Kiv 21,8). A váltságdíj nagyságát előírhatta a törv. (pl. az elsőszülöttek esetében; vö. 30,12-16), de a felek megállapodásának tárgya is lehetett (21,30). Szám 3,12.46-48: a leviták jelentik a váltságdíjat Izr. többi törzsének elsőszülöttei helyett. Ez a gondolat összhangban van azzal, ahogy Jahve Izr-lel (MTörv 7,8; 13,6 stb.) és az emberekkel külön-külön (2Sám 4,9; 1Kir 1,29; Zsolt 26,11; 31,6; 34,23 stb.) bánt. Váltságdíjról itt még nincs szó; ebből arra következtethetünk, hogy a helyzet reménytelensége állt előtérben, amelyből Isten kiszabadítja, kiváltja az embert. - b) A gaal ige, amelyet a LXX 45 esetben a gör. lütrusztai, 'kivált' igével ad vissza, jogi fogalom; mint ilyen a család teendőjére ill. a legközelebbi rokon (a neve: goel) kötelességére vonatkozik azzal a családtaggal szemben, akinek birtoka (Lev 25,25-28; Jer 32,7; Rut 2,20; 4,4) v. aki saját maga (Lev 25,47;. Neh 5,8) idegen kézre került, akinek nevét a kihalás veszélye fenyegette (MTörv 25,5-10; Rut 3,9-13; 4,6;. Ter 38,6-26), v. akinek vérét ontották (Szám 35,12.19.21.24; MTörv 9,6.12; Józs 20,3.5.9; 2Sám 14,11; 1Kir 16,11). Az első 2 esetben vissza kellett váltani a földet v. a személyt; a 3. esetben el kellett venni az özvegyet (→sógorházasság); végül a 4. esetben nem volt szabad ellenértéket, váltságdíjat elfogadni, hanem a gyilkoson →vérbosszút kellett állni (Szám 35,31). Az a gondolat, hogy az ember rokon az Istennel, jellemző a szemita vallásokra (lásd a személyneveket: Ábrám, Abimelek, Ahirám, Ámran stb., amelyekben az Isten atya, fivér v. nagybátya). Az izr. vallásban ehhez járult még a Jahvétól való kiválasztottság gondolata. Ez magától elvezetett oda, hogy Jahvéban a népnek és egyenként minden tagjának gyámolítóját (goel) lássák. Jahvéval kapcsolatban 2x találkozunk a váltságdíj fogalmával az ÓSz-ben. Iz 43,1-4: Jahve megváltja Izr-t, váltságul odaadja érte Egyiptomot, Kust és Sebát (hogy kinek, az nem világlik ki a szövegből). Ugyanakkor 52,3: Jahve váltságdíj nélkül váltja vissza Izr-t; vö. 45,13; 45,15: a váltságdíjként megnevezett orsz-ok meghódolnak Izr. előtt, az övéi lesznek. - Az ÚSz-ben. A lütron a profán gör-ben elsősorban a hadifoglyok kiváltásakor fizetett váltságdíjat jelentette, s azt az összeget, amelyet rabszolga kiváltásakor fizettek. Ez a kiváltás gyakran az istenek (Apollo, Szerapisz v. Aszklépiosz) oltalma alatt történt, akiknek tp-ában a rabszolgák elhelyezték a megtakarított tizedet, amíg a kívánt összeg egybe nem gyűlt. Mk 10,45 és Mt 20,28: a kifejezés ill. a vele jelölt fogalom Jézus halálának jelentőségét világítja meg. Az eredetiben Lk 24,21; Tit 2,14 és 1Pt 1,18 a lütrusztai igét szerepelteti, Lk 1,68; 2,38 viszont a lütroszisz származékot; ugyanakkor a 21,28 és Pál ap. (Róm 3,24; 8,23; 1Kor 1,30; Ef 1,7.14; 4,30; Kol 1,14; Zsid 9,15) az apolütroszisz kifejezéssel él, amely a Zsid egy más helyén (11,35) az üldöző hatalmából való kiszabadulásra vonatkozik. -

3. Dogmatikailag. A Szentírás szavai is jelzik, hogy nem harccal kivívott szabadságot, hanem Jahve igazságot szolgáltató tettét jelentik (Iz 48,20; 43,1-7; 45,13; 52,3). Az összefüggés azt is mutatja, hogy a jogi értelem háttérbe szorul Isten irgalmas megnyilatkozása mellett. Isten a szabadulással együtt vigasztal, segít, védelmez, megőriz, életre kelt (Iz 38,17; Zsolt 6,3; 86,2; 119,25). - A ~ gondolata először a →protoevangéliumban (Ter 3,15) tűnik föl, mint a kísértő fölötti győzelem reménye. Hasonlót fejez ki az Ábrahámnak adott ígéret (Ter 12,1-10). Izajásnál (43,1; 51,9) a szabadulás kozmikus színezetet ölt. Izr. tört-e folyamán újra meg újra megélte Jahve szabadító jelenlétét. Dávid azért hálálkodik, mert Isten minden bajból kimentette (2Sám 4,9), Jahve az árvák és özvegyek támasza (Zsolt 10,18; Péld 23,11). A zsolt-ok beszélnek arról, hogy Isten kimenti az igazat a vízből, a szakadékból, a seolból, a halál völgyéből, sőt a bűnösnek is enyhületet ad (Zsolt 51). A végleges szabadulást az idők végére várták, amikor Isten uralma megvalósul, s ez magába foglalja a bűnök bocsánatát, az igazak jutalmát, a békét és biztonságot. Átalakul a szöv. is, mely azután már nem szűnik meg. Isten összegyűjti népét és új életben részesíti. A →Megváltó Jahve szolgája lesz, aki magára veszi népe szenvedését és fájdalmait, s engesztelésével hoz szabadulást (Iz 53,1). - Az Úsz-ben a ~ az Atyától indul ki, és teljesen Jézusnak, az emberré lett Fiúnak a személyéhez van kötve: Ő az egyetlen megváltó. Jézus igehirdetésében a ~ az →Isten országa keretében jön el mint Isten adománya. A világban a tkp. rossz a gonoszság uralma, ami kifejeződik a bűnben, a halálban, a szenvedésben. A ~ célja tehát a Sátán uralmának megtörése, következményeinek fölszámolása és Isten országának megvalósítása. Jézus mindezt igazolja küldetésével, gyógyításaival, a holtak életre keltésével, a bűnök megbocsátásával. Erkölcsi tanítása alkalmassá teszi az embert az Isten országának befogadására. Szenvedését és halálát úgy ajánlja föl, mint engesztelő áldozatot a bűnökért, s ezzel mindnyájunk nevében lerója az elégtételt. Ezzel végbevitte a ~ döntő tettét, de a gonoszság hatalmának és a halálnak a végleges legyőzését csak →második eljövetele mutatja be. A ~ tehát már itt van, érezteti hatását, de még a remény tárgya. Már birtokoljuk ajándékait: a megigazulást, a kegyelmet, a gyermekké fogadást, de ezek csak az örök életben válnak külsőleg is tapasztalhatóvá. Akkor a feltámadt test már nem lesz kitéve szenvedésnek és halálnak, és bűn sem lesz többé. Az egész teremtés megszabadul a szolgaságtól, mert az ember nem használja föl többé bűnös célra, s így az is részesedik Isten gyermekeinek szabadságában és dicsőségében (Róm 8,21). - A ~ misztériumának leírása más színezetet kap az egyes úsz-i írásokban. A szerzők a maguk módján igyekeznek betekintést adni ebbe a központi hittitokba. Pál ap. rámutat a ~ egyetemességére, valóságára, egyszeriségére és üdvtört. helyzetére (Ádám-Krisztus párhuzam). Az ember a hite által részesedik a ~ban, s így az túlnő az ósz-i leszármazási kereten. - A Zsid Krisztus kereszthalálának, mint áldozatnak a jelentőségét emeli ki azzal, hogy Krisztust mint az új szöv. főpapját mutatja be. - Szt János is Jézus kereszthalálára alapozza a ~t (Jn 1,29; 10,11; 12,24; 15,18), ami magában foglalja az ítéletet a Sátán fölött (Jn 16,11), a megtisztulást (1Jn 1,7), a →kiengesztelődést (2,2), a bűnök bocsánatát (Jn 20,22), az újjászületést (Jn 3,1), a világosságot (1,4) és az életet (2,16; 17,2). Krisztus megváltó művébe beletartozik a megdicsőülés is, amit a Fiú az Atyától kap, és ami igazolja áldozatának elfogadását. Jézus életének gyümölcse volt, hogy megdicsőítette az Atyát, és annak viszonzásául dicsőíti meg az Atya is a Fiút, s hatalmat ad neki, hogy saját dicsőségét megossza övéivel. - Az egyhatyák még nem adnak rendszeres összefoglalást, sem egyéni reflexiót, hanem igyekeznek az isteni üdvrendet a maga egészében bemutatni. Ez tört. kibontakozásában a ~ megvalósulása. A végső cél az Istennel kiengesztelődött emberiség egysége Krisztus fősége alatt (Ef 1,10). Krisztus az idők teljességében jelent meg, az előtte való idő őrá irányult, az utána következő pedig az ő kegyelmét hordozza. Az atyák teol-jában az egyik pólus Ádám, a másik Krisztus, de mindkettő az emberi nem egységét jelenti. Az egyik a term. rendjében, a másik a termfölötti rendben. Amit Ádámban elvesztettünk, azt Krisztus sokszorosan visszaszerezte. A →megtestesülés is a ~ szolgálatában áll. →Krisztus megalázkodása és engedelmessége kellett ahhoz, hogy jóvátegye az ősszülők engedetlenségét. Még Szt Ágoston sem Krisztus engesztelő áldozatát látja elsősorban a kereszthalálban, hanem az alázatot, az engedelmesség kifejezését, amivel meggyógyította a bűnre, a lázadásra hajló emberi term-et. Az atyák hasonlóképpen nem beszélnek a ~ tárgyi megvalósulásáról és annak egyéni alkalmazásáról. Számukra a végső eredmény az isteni élet közlése az emberrel. Az egyes ember úgy válik a ~ részesévé, hogy beoltást nyer Krisztusba, az ő testének tagja lesz. Ezzel megvalósul az azonosulás a lét síkján, ami aztán követeli az akarat azonosulását az erkölcsiség síkján. - A kk-ba való átmenetnél érezhető a fordulat. A kozmikus, transzcendens üdvrend távlatairól a figyelem inkább a személyes és erkölcsi szempontokra terelődik. Alulról, az emberből kiindulva akarják a ~t tud. rendszerbe foglalni. A róm. és a germán jogi hagyományok alapján dolgozták ki a szoteriológia erkölcsi-jogi elméletét. Canterbury Szt Anzelm alkotta meg az első rendszert (Cur Deus homo), melynek központi gondolata az engesztelő elégtétel. Az isteni igazságosságból és irgalomból, továbbá a bűnnek, mint „a végtelen fölség megsértésének” fogalmából következtetett arra, hogy az emberiség saját erejéből az elesettségből nem tudott volna kitörni. Nem nyújthatott olyan végtelen elégtételt, mely kiengesztelhette volna a megsértett végtelen fölséget. Erre csak az Istenember tettei voltak képesek. Ez a magyarázat kisebb simításokkal belekerült a skolasztikus teol. munkákba és iránymutató lett mind a mai napig. - A prot-ok is átvették, de jobban kihangsúlyozták a megtorló igazságosság érvényesülését. A kat. teol-ban is később inkább a Krisztus által hozott elégtételen van a hangsúly, nem az emberiség lelki gyógyításán, mint az atyák teol-jában. - A II. Vat. Zsin. (1962-65) utáni teol. a ~ban nem annyira a szabadítást, mint inkább az üdvözítést hangsúlyozza. →krisztológia G.F.-**

LThK III:1016. - BTSz 1976:921. - BL:1213. - Schütz 1993:259.