Magyar Katolikus Lexikon > L > lepra


lepra, bélpoklosság, Hansen-kór (lat. lepra arabum, elephantiasis graecorum, Misellus, lazarus, Mal de St. Mein): az élő szervezeteken kívül szaporodni nem képes Mycobacterium leprae baktérium okozta, évek hosszú során fokozatosan kialakuló idült megbetegedés. - 1. A Szentírásban. Az ÓSz-ben szereplő héb. saraat szót ált. az 'Istentől megvert' jelentésű sr tőből vezetik le (→betegség). Hogy az ÓSz-ben (és az ÚSz-ben is) valóban arról a betegségről van-e szó, melyet ma ~ néven ismerünk, többen kétségbe vonják, egyrészt a spontán gyógyulás tényéből, másrészt az ÓSz gör-re fordításakor (Kr. e. 250 k.) használt lepros szó eredeti jelentéséből (pikkelyes, érdes, darabos) kiindulva, mely szerint valami ilyesfajta bőrbetegség lehetett a saraat. Ám feltűnő volna, ha a bőrbetegségek sorából, melyeket Isten verésének, csapásának (Szám 12,10; MTörv 28,35; 2Krón 26,20) és tisztátalan dolognak tartottak, az ókori K-en annyira gyakori ~ hiányozna. A héb. megfelelő egyébként a ruhafélén megjelenő zöldes v. rózsaszínű foltokra, azaz a penészre (Lev 13,47-59), valamint a házak ~jára is (14,33-53) kiterjed, amin talán salétromkivirágzást v. algabevonatot kell érteni. Az ÓSz-ben leprás lett Mózes (Kiv 4,6: átmenetileg), Mirjam (Szám 12,9: mint a hó, úgy ellepte a ~), Námán (2Kir 5: Elizeus próf. parancsára 7x merült alá a Jordánban, s ekképpen tisztult meg ~jából), 4 ffi Szamaria városkapuja előtt (7,3), Uzija (15,5: poklos folt jelent meg a homlokán az Úr házában lévő papok előtt; vö. 2Krón 26,21-23) és vsz. Jób (Jób 2,7) is, bár az ő betegségét inkább rühességnek v. himlőnek tartják. A leprás egyént (mint K-en még napjainkban is) kitaszították (Lev 13,45; Jób 2,7). 2Kir 15,5 szerint a megbetegedett v. gyanús személynek (még ha kir. volt is) el kellett távoznia az emberi társad-ból, s a közeledőket hangos szóval kellett figyelmeztetnie betegségére. Annak megállapítása, hogy valaki (v. valami) leprás-e, a pap feladata volt (Lev 13,1-44.47-59); Lev 13,25: ha a szőr kifehéredik és a folt behúzódik a bőrbe, ~ az (vö. Lev 13,2; 14.2,3; 22,4; Szám 5,2; 12,10; MTörv 24,8; 2Kir 5,1.3.6.11.27; 7,3.8; 15,5; 2Krón 26,19.23; Mt 8,2; Mk 1,40; 14,3; Lk 5,12.13; 16,19; 17,12). Mindemellett a ~ lefolyását, tüneteit, gyógyulási fokozatait s a beteg teendőit is tárgyalja a Lev 13. A gyógyulást (→gyógyítás) is a papnak kellett megállapítania (14,1-32). A pap a bőr színéből, a sebek formájából, mélységéből és váladékozásából állapította meg a fertőzés fokát, egyúttal a tisztátalanság fennállását v. elmúltát is. Jézus korában a ~t a rágalmazás, a vérfertőzés és a hivatalbitorlás büntetésének tartották, s a messiási időktől fogva várták ennek a betegségnek a megszűntét. - Az ÚSz-ben a ~ ugyanazt a betegséget jelöli, mint az ÓSz-ben a héb. saraat (vö. Mk 1,40; Lk 4,27; 17,11; Mt 11,5: Jézus Keresztelő Szt János kérdésére adott felelete; 10,8: a tanítványok küldetése). Gyógyulásról (v. úsz-i szóhasználat szerint tisztulásról) számol be: Mk 1,40-45; Lk 17,11-19 (a tíz leprás meggyógyítása); vö. Mk 14,3 (a leprás Simon); 1,44: a tisztulást szintén a pap állapította meg. A lazarus szó, mely a ~ szinonimájává vált, a bibliai szegény Lázárt idézi, akinek gyors halálát testének fekélyei okozták (Lk 16,19). A héb. Eleazar név jelentése ugyanakkor a betegben mindig élő remény szimbóluma is: 'Isten megsegít'. - 2. Jellemzői. A kórokozó a bőr sérülésein, az orrnyálkahártyán keresztül (belégzéssel), v. fertőzött anyatejjel jut be a szervezetbe (kezeletlen, súlyos beteg tüsszentésével a baktériumok szétszóródhatnak a levegőben, ill. a gennyes váladékozással járó bőrelváltozások is fertőzőek lehetnek, ekképpen a ~s betegek jelentős hányadánál a megbetegedés fertőzött egyénnel való szoros és tartós együttlét után következett be), de az infekció nagyon kis valószínűséggel talajból, armadillóval való érintkezés útján, esetleg poloskán ill. szúnyogon keresztül is történhet. A mikrobának kitett személyek 95%-a nem betegszik meg, mivel immunrendszerük legyőzi a fertőzést. Akiknél kifejlődik, a fertőzés az enyhétől (tuberkuloid ~) a súlyos formáig (lepromatózus ~) változhat, de sok átmeneti formával is találkozhatunk. Az enyhe, tuberkuloid forma, mely során a bőrön a felületes idegek megvastagodása mellett lapos, fehér foltos kiütések jelennek meg, nem ragályos. Mivel a mycobaktériumok a környéki idegeket károsítják, ezeken a területeken csökken a tapintás-, a fájdalom-, valamint a hideg- és melegérzet, majd izomgyengeség is fellép, begörbülő lábujjakhoz és lelógó lábfejhez vezetve (az ujjak és végtagok az elüszkösödés miatt amputálódhatnak is). A lepromás ~ban, mely a férfiak között 2x gyakoribb, baktériumoktól hemzsegő kisebb-nagyobb dudorok, ill. különböző formájú kiemelkedések jelennek meg a bőrön. A leprás betegek eltorzult külseje (oroszlánarc) a fenti elváltozások végső következménye. A szőrzet kihullik, a betegek végtagjain fekélyek alakulhatnak ki. A vérárammal történő szóródás révén a belső szervek (lép, máj, vesék, herék, ritkábban a nyirokcsomók és az ízületek) is érintve lehetnek, mely a nagymértékű csontkárosodással (ami előbb-utóbb pl. az orr elvesztését is jelentheti) s a makacs orrdugulással, valamint a szemen kialakuló rendellenességek által okozott vaksággal s az elszaporodó száj- és gégefekélyekkel, ill. a társuló fertőzésekkel karöltve egy bizonyos idő elteltével a beteg ált. állapotának nagymértékű leromlásához s végső soron halálhoz vezethet. - 3. Tört. A ~ bacillusa, melyet a norvég Armauer Hansen 1873: figyelt meg először, az egyik legrégebben ismert fertőző betegség kórokozója. Kínai és indiai források már Kr. e. 600 k. említik, a hellén világba Nagy Sándor hadai hurcolták be Indiából Kr. e. 327/326 k. Az ókor legvégén, a kk. elején kezdett igazából elterjedni Eu-ban, s úgy látszik, hogy a K-ről hazatérő római légiók, a vikingek és a keresztes vitézek egyaránt szerepet játszhattak a terjesztésében. A legelső leprosoriumot (folyóvíz mellé települt, leprásokat ápoló ispotályt) 720: Otmár St. Gallen-i apát építtette, noha a 3. sz: Szt Vazul a kórházában már külön helyet biztosított a leprások számára. A 11-13. sz: Fro-ban már 2 ezer, Eu-szerte pedig kb. 20 ezer ~kórház (misellarium, ladrerie, lazaretti stb.) sem tudta befogadni a betegeket, bár ezek javarészt többféle más betegség (pl. rák s egyéb nem fertőző bőrbajok) ápolását is magukra vállalták. A fertőzés megelőzése céljából a kint maradottakat fehér bot, zászló, ill. kereplő használatára kötelezték, s Maledij Ampt néven még külön hivatalt is alakítottak a leprások felkutatására. Az elengedhetetlennek tűnő közegészségügyi elkülönítést egy sor intézkedéssel is alátámasztották (pl. IX. Gergely p. 1230. évi decretálisai, a III. lateráni zsin. határozata külön oratóriumok és temetők létesítéséről), de mindezt igyekeztek lehetőség szerint humánus keretek között lebonyolítani; a betegeket a tp-ból pap kíséretében körmenettel kísérték ki az elkülönítés helyére, majd visszatérve külön imát mondtak értük (ritus de separatione leprosorum). A kat. egyh. később is nagy szerepet játszott a ~ elleni küzdelemben, misszionáriusok (pl. B. Deveuster →Damján belga lelkész) nemegyszer az életüket is adták, hogy segítsenek ~ban szenvedő embertársaiknak. - 4. Magyar földön a leprásokat makulásnak, kétszínűnek (lásd Jordánszky-kódex) nevezték. A régebbi iratokban előforduló Lázár- és Poklos- összetételek (Lázárfalva, Lázárföld, Lázári, Pokolfalu, Poklostelek, Poklosháza stb., de a városokban a Lázár utcák is) arra utalnak, hogy ezeken a helyeken egykoron leprosoriumok működtek. A 11-14. sz-ból több mint száz ~telepet ismerünk. Különösen a →Szent Lázár Lovagrend alapított ~gyógyító klastromokat (Buda, Esztergom, Csurgó, Szente, Kolozsvár, Füzitő, Szemenye, Borsa). Eredetileg a leprások gyógyhelye volt a Rudasfürdő és a Rókus Kórház is. I. (Nagy) Lajos kir. (ur. 1342-82), aki maga is ~ban szenvedett, a →pálosok számára alapított márianosztrai kolostorban keresett többnyire gyógyírt szenvedéseire, s tett szert kellő önfegyelemre s türelemre betegségének elviselésében. Leprosorium még a 16. sz: is létezett Brassóban, Kolozsvárott és Lőcsén (majd a Monarchia korában a pozsonyi kórház vált a ~gyógyítás központjává). Mindezek mellett a kk-ban számos határozat rendelkezett a hazai ~ügyi szabályozásról (pl. a Budai Jogkv. [1244-1421], mely szerint maga a kir. is trónját vesztheti, ha leprássá válik). Legendáinkban Szt Gellért ágyába fektetett egy leprást, Szt Erzsébet és Szt Margit évekig ápoltak leprásokat, akik közül többen meg is gyógyultak Szt István és Szt Imre sírjánál. Különösen Szt Erzsébet működését kötik össze a leprások ápolásával (Holbein festménye, a kassai szegyh. domborműve). Szt László a veszprémi Szt Mihály-tp-ban leprások sírjához zarándokolt el, de feljegyezték azt is, hogy Kapisztrán Szt János predikációinál leprások tolongtak, hogy érintésétől gyógyulást nyerjenek. - 5. A ~ a 20/21. sz. fordulóján. Szerte a világon több (3-10) millió fertőzött egyént tartanak számon. Leggyakrabban Ázsiában, Közép-Afrikában, ill. D- és Közép-Amerikában s a Csendes-óceán szigetein fordul elő (az északi és déli 40. szélességi fokok között övszerűen), de nem is olyan rég még Eu-ban is markánsan jelen volt (Ibériai-, Skandináv-, Balkán- és Krím-fszg.), sőt - jóllehet főképp behurcolt esetek szintjén - még ma is találkozhatunk vele (pl. Románia, Kígyósziget). A tünetek átlagosan 5-6 év múltan, de gyakran ennél is később lépnek fel, s főleg a 20-30 év közöttiek érintettek benne. (Mo-on az utolsó - importált - megbetegedés 1948: fordult elő.) Noha egyes bőrelváltozások spontán is gyógyulhatnak, a ~ kezelésére az ált. bőr- és sebápolási rendszabályok alkalmazása mellett elsődlegesen a hosszan tartó antibiotikumos (dapszon, rifampin, ill. klofazimin) kúra szolgál. - 6. Az ikgr-ban →Jézus csodáinak ábrázolásain fordul elő. A Bibliában említett bőrbetegségeket (Lev 13,14) a kk-ban mind ~ként ábrázolták; ennek ismertetői voltak a csonka végtagok. G.G.

Zubriczky A.: A kk. leprosoriumok. Bp., 1924. - Strack-Billerbeck II:136, 196; III:794; IV:745. - Cohrane, R. G.-Dawey, T. F.: Leprosy. Theory and practice. Bristol, 1964. - Kirschbaum IV:228. - BL:1112. - Orvosi mikrobiológia. Szerk. Gergely Lajos. Bp., 1999.