Magyar Katolikus Lexikon > K > keleti egyházszakadás


keleti egyházszakadás, 1054: a bizánci császárság és a nyugat-római birodalom területét egyházi joghatóság szempontjából szétválasztó kölcsönös kiközösítések. - 1. Okok és előzmények. A ~t megelőző hosszú folyamat kiindulópontjának tekinthető, hogy I. (Nagy) Konstantin cs. (ur. 306-337) a székhelyét 330: Rómából K-re, Byzantionba tette át. Ezzel a róm. világbirod. súlypontja átbillent a K-i, gör-ök lakta ter-ekre. Az új főv., →Konstantinápoly a hatalmas építkezések s gazd., pol. és katonai jelentősége révén új Róma lett. I. Theodosziosz 394-395: az egész birod. császára, de 2 fia már megosztozott a birod-on: az egyik K-en, Konstantinápolyban, a másik a Ny-i rész társuralkodójaként Ravennában tartózkodott. A birod-at előzőleg is többször megosztották, de 395: senki nem gondolta volna, hogy ez a megosztás végleges szétválást jelent. Addig ugyanis mindig támadt olyan jelentős személyiség, aki a birod-at egybe tudta fogni. - 476: a Ny-római császárság megszűnt, a →népvándorlás átalakította Eu-t: az etnikai ellentétek elmélyülése, a nyelvek különbözősége, a gör. nyelv ismeretének hanyatlása mind elősegítette a szakadást. K és Ny eltérő társad. és gazd. fejlődése tovább mélyítette a lelki, kulturális, gondolkodásbeli különbségeket. K városias volta, gazdagsága, élénk kereskedelme, hellénisztikus öröksége, az ehhez kapcsolódó fil., majd a teol. megfogalmazások és a jogi intézmények különbözősége, a lit-k és fegyelmi szabályok eltérő volta vezetett a ~hoz. Jusztinianosz cs. (ur. 527-565) sikertelen egyesítési kísérlete után csak az adózási kötelezettség és az adóbehajtó intézmények maradtak a barbár népek támadásainak kitett Itáliában. Végül az →iszlám előretörése, a mediterrán hajózás korlátozása, s ezzel a mindennapos érintkezés csökkenése mind egy-egy láncszem a folyamatban, mely a ~hoz vezetett. - A ~ okai között fontos a cs-ok személye körül kialakult kultusz s túlzott befolyásuk vallási téren. A polg. és vallási élet között nem voltak világos határok, a hatalom birtokosai a hit egységének megtartásával akarták a birod. békéjét és virágzását fönntartani, a hit egységéből pol. fegyvert kovácsoltak. Mivel a cs. hatalom „szent” karakterét mindenki elismerte, a cs-ok egyre többször avatkoztak be egyh. ügyekbe, még dogmatikus kérdésekbe is. Konstantinápoly pátriárkája mint az „új Róma” pp-e elsőbbséget követelt magának a K-i egyh-ak fölött, s nehezére esett Péter utódja elsőbbségének elismerése. -

A →képrombolás vitáiban a pápák ált. a →képtisztelet mellé álltak, s elítélték a K-i cs-ok nézeteit, akik névleg Rómának is urai voltak. A képtiszt. hívei (pl. a Sztudiosz ktor szerzetesei) Rómát az ortodoxia védelmezőjének tekintették. A képromboló cs-ok viszont várták az alkalmat, hogy elégedetlenségüket mikor hozhatják a Szentszék tudomására. 732 k. III. Leó cs. (ur. 717-741) Calabria, Sicilia, Illyria tart-ait kivette a pápai joghatóság alól, s a konstantinápolyi pátr. alá rendelte őket. Az Itáliában állomásozó bizánci katonaság gyöngesége a pápaságot arra kényszerítette, hogy a frankokkal lépjen szövetségre. A 754: megkötött szerződés Kis Pippin és II. István p. (ur. 752-757) között, Nagy Károly (ur. 800-814) cs-rá koronázása 800 karácsonyán és a Ny-római birod. restaurációja világosan jelezte a bizánciak számára: Róma többé nem számít rájuk. - 2. A ~ jelei korán feltűntek a zsin. határozatokban is. 381: az I. →konstantinápolyi zsinat közvetlenül Róma pp-e után említette Konstantinápoly pp-ét. 451: a →kalkedoni zsinat 28. kánonja rögzítette az „új Róma”, Konstantinápoly státuszát. Eszerint az új cs. város egyh-ának a régi cs-város, Róma egyh-ával azonos előnyöket kell élveznie. Nagy Szt Leó p. (ur. 440-461) levélben tiltakozott: a római püspök fősége nem a város „császári jellege” miatt van, hanem Péternek Krisztustól kapott hatalmából ered. - A ~ főpróbájának nevezik az →Ignatiosz és →Photiosz vitájából fakadt Photiosz-féle szakadást I. Miklós p. (ur. 858-867) idejében. - Miközben Ny pol. anarchiába süllyedt, s a pápaság világiak hatalmába került (880-1046: →sötét század), addig K-en a cs-ság elérkezett hatalma csúcspontjához. A makedón dinasztia (ur. 867-1025) bölcs és hozzáértő cs-ok egész sorát adta. A birod. határai egyre tágultak (pl. bolgárok leverése), a háborúk K-en és Ny-on győzelemmel végződtek, az utazás és a keresk. föllendült, a városok gazdagodtak, a tud. és műv. virágzott, az antik Athén dicsősége tovább élt Konstantinápoly ragyogásában. A →cezaropapizmus II. Niképhorosz Phokasz (ur. 963-969) alatt érte el csúcsát: a cs. betiltotta a latin liturgiát Apuliában és Calabriában, a hitetlenek elleni háborúkban elesett összes katonát szt mártírként akarta tiszteltetni, de ezt a konstantinápolyi pátr. megakadályozta. Az →oroszok eleinte Ny felé tájékozódtak, majd amikor bizánci térítők érkeztek hozzájuk, a pápa és a pátr. közötti viszony még feszültebbé vált. XVIII. János p. (ur. 1003-09) alatt, 1004: hagyták ki a pápa nevének említését a liturgiából Konstantinápolyban. Ez már azt jelezte, hogy a végleges szakítás közeledik. - A ~ személyei K-en IX. Konsztantinosz (ur. 1042-54) cs. és →Kerullariosz Mihály konstantinápolyi pátr., Ny-on IX. Leó p. (ur. 1048-1054. IV. 19.) és Humbertus de Silva Candida bíb. - A vitát 1053. IX: K-en, Ochrida érs-e, Leó váltotta ki, amikor Trani érs-ének, Johannesnek írt levelében a Ny-i egyh. gyakorlatát 4 ponton kifogásolta: 1. kovásztalan kenyér használata az Euch-ban; 2. szombati böjt; 3. fojtott állatok húsának fogyasztása; 4. nagyböjt alatt az alleluja elhagyása a liturgiából. Ezt kísérte Niketasz Sztethatosz vádirata: 1. a latin egyh. a →filioque bevezetésével eretnekséget vitt be a hitvallásba; 2. a →cölibátus a természet törvénye elleni erőszak, és a papokat emberi szempontból lealacsonyítja. -

Kerullariosz bezáratta a lat. rítusú tp-okat Konstantinápolyban, a lat. szerz-eket kiközösítéssel fenyegetve bírta rá a gör. rítus átvételére. - Ezután levélváltás kezdődött a p., ill. a pátr. és a cs. között. A levelek, mindkét oldalról telve vádaskodással, csak nehezítették a helyzetet. A cs. nyomására Kerullariosz 1054. I: közeledni próbált Rómához, de a p-val teljes egyenlőséget követelt magának. A p. ekkor 3 legátust küldött Bizáncba, Humbertusszal az élen, de csak a cs. fogadta őket, Kerullariosz nem volt hajlandó velük tárgyalni. Humbertus bíb. 1054. VI. 24-25: nyilvános vitában legyőzte Niketasz Sztethatoszt, majd ellenfelét megszégyenítette, és Kerullarioszt bitorlónak nevezte. Humbertus már ezzel megmutatta, hogy nem alkalmas küldetése teljesítésére, a p. ugyanis csak tárgyalással bízta meg, és nem vitatkozással, ítélkezéssel, intézkedéssel. Küldetése során Humbertus túllépte jogkörét. Közben IV. 19: meghalt IX. Leó p., így eleve vitás, hogy Humbertus jogosan lépett-e föl a küldő-megbízó halála után annak legátusaként. Jóhiszeműségéhez azonban nem fér kétség, mert csak Konstantinápolyból visszatérőben értesültek IX. Leó haláláról. Humbertus végzetes tettét VII. 16: reggel hajtotta végre, amikor a →Hagia Sophia oltárára letette a kiközösítő bullát. A kiközösítés nem a bizánci egyh-ra, hanem annak fejére, Kerullariosz személyére vonatkozott. A pátr. ezután tárgyalni akart a legátusokkal, de a cs. ragaszkodott ahhoz, hogy ő is jelen legyen a megbeszéléseken. Ebbe a pátr. nem egyezett bele, mire a legátusok visszatértek Rómába. - Kerullariosz VII. 24-re zsinatot hívott össze, mely Humbertus, kísérői és támogatói ellen szóló kiközösítéssel válaszolt, ami burkoltan a p. személye, de nem a Ny-i egyh. ellen irányult. A cs., aki eredetileg békét akart Rómával, kénytelen volt Kerullariosz mellé állni. - A kölcsönös kiközösítésből fakadó szakítás súlyosságával ekkor se Ny-on, se K-en nem voltak tisztában. Róma figyelmét a ném-római cs-ság növekvő befolyása, Bizáncét az iszlám fenyegetése kötötte le. A →keresztes hadjáratok megindulásakor a legfőbb vezetők között beállt szakadás ellenére Bizánc még együttműködött Ny-tal, de az elfoglalt területek feletti viták, s végül 1204: a IV. keresztes hadjárat (→latin császárság) miatt a szakadás teljessé vált. - A ~ nem egyik percről a másikra következett be, hanem évszázadok félreértései, vádaskodásai tették lehetővé, hogy az Egyház „varratlan köntösét” kettéosztotta az emberi kicsinyesség, rövidlátás, irigység. T.J.

Jugie, M.: Le schisme byzantin. Paris 1941. - Michel, A.: Humbert und Kerullarius. 1-2. köt. Paderborn, 1924-30. - Studi Gregoriani 1947:65. (Die folgenschweren Ideen des Kardinal Humbert) - Die Kaisermacht in der Ostkirche. Darmstadt, 1959. - Bratsiotis, P.: Die orthodoxe Kirche in griechischer Sicht. 1-2. köt. Stuttgart, 1960. - Török I:276.