Magyar Katolikus Lexikon > K > karácsonyi asztal


karácsonyi asztal: a →karácsony ünnepéhez illő tisztelettel földíszített asztal, átvitt értelemben a karácsony ételek összessége. - A hívő ember számára az ünnepi asztal mindig az →oltár jelképe. A ~ különösképpen az, hiszen egyszülött Fia születésével Isten asztalt készített az ember számára. Emellett, mivel a karácsony a család bensőséges ünnepe, az evősarokban, ill. az ünnepi („tiszta”) szoba közepén a családtagoktól körülvett ~ a család egységének és összetartozásának is szimbóluma. - A ~hoz gazdag hagyomány fűződik, melynek képzetkörében a megtestesülés ünnepére utaló jelekkel együtt megtalálhatók az alvó természet, az anyaföld ébresztését, termőre igézését szolgáló jelek is. - a) karácsonyi áldás. Az ételek és hajlékok karácsony esti megáldása hazánkban a trienti zsin-ig (1545-63) ált. volt, és sok helyen a 19. sz. elejéig megmaradt: Isten éjfélkor áldását adja az emberekre, az áldás az egyszülött Fiú. A pap áldása a családhoz betérő Kis Jézus és Szt Család áldását is jelképezte. A plébános karácsony estéjén a kántor és csengettyűs gyermekek kíséretében bejárta és megáldotta a házakat, s főként a ~t, hogy az áldással minden, ami régi, új életre keljen s gazdagon gyümölcsözzék a család javára, oltalmára. Az óév terméséből ezért szénát, szalmát, diót, magvakat, szárított gyümölcsdarabokat szórtak a karácsonyi abroszra, a ~ alá gazd. eszközöket, szerszámokat helyeztek. Az egyh. áldás elnépiesedett változata szerint a 19. sz: sok helyen (pl. a zoborvidéki Menyhén), amikor már az egész család körülállta az asztalt, a gazda és a gazdasszony kiment a →karácsonyi gyertyával (mely a ~ egyik fő ékessége volt), és a ház minden helyiségét megfüstölték tömjénnel, fölhintették szentelt vízzel, fokhagymával keresztet húztak az ajtók és ablakok fölött. - A fő étkezés egyes vidékeken (palóc földön) kora délután, egyébként a rendes vacsoraidőben, ill. az esthajnalcsillag megjelenésekor, Székesfehérvár-Felsővároson az esti harangszóra kezdődött. A család közösen elmondta az Úrangyalát, utána fogtak az evéshez. A terített ~t egyes helyeken egész éjszaka meghagyják, nem szedik le, hogy a betérő Szt Család is jóllakhasson belőle. Több helyen a teríték a →két karácsony között végig az asztalon maradt. - b) A „karácsonyi abrosz” fontos dísze a ~nak. Lehetőleg csak ez alkalommal használatos. Sok helyen az éjféli mise előtt, a még böjti jellegű vacsorához (→karácsony böjtje) fehércsíkos-piros abroszt használnak, melynek színei Krisztus és az Egyh. szeretetére utalnak (vö. Én 5,10: „az én szerelmesem fehér és piros, tízezrek közül választatott”). Csak az éjféli miséről hazajövet cseréli ki a gazdasszony az abroszt tiszta fehérre, ami a teljesség, az istenség színe. A szépen kiterített és elsimított abroszra szalmát és mindenféle magot (kukoricát, búzát, zabot, árpát, rozsot, kendermagot, babot, borsót, diót) szórnak, s másnap reggelig ott hagyják, hogy a Kis Jézus ott találja ezeket. Az archaikus hagyomány szerint karácsony misztériuma mintegy természetfölötti erővel telíti a hétköznapi tárgyakat is, ezért a karácsonyesti eledeleknek, magvaknak, használati tárgyaknak, sőt emberi gesztusoknak szakrális telítettséget, szentelményi erőt tulajdonítottak. A karácsonyi abroszt az év más ünnepein étkezéskor nem használják. Gyógyító, szerencsét, boldogságot, bő termést hozó erejének hitével azonban sokfelé búzát vetnek belőle, betakarják vele a beteg embert és jószágot, a karácsonyi magvakat, takarmányt, szalmát az ünnepek után erről az abroszról szórják a jószágoknak. Algyőn sütőabrosznak is használták. Bátán a szépen hímzett, gondosan őrzött karácsonyi abroszt mint boldogságszerzőt a menyasszonyra és a vőlegényre is ráterítik a lakodalomban. - c) A ~ ünnepi étrendje az éjféli mise után került elő. Ekkor megszűnt a hagyományos böjt. A család finom, régebben kemencében melegített vacsorához ül, melynek neve a kat. Székelyföldön Mária radinája, máriaradina, másként Mária vacsorája, vagyis mintegy a gyermekágyban fekvő Szűzanya keresztelői áldomása, a kis Jézust a család szülöttjeként is köszöntik. A disznótoros vacsora (angyali kóbász, esetleg angyali kocsonya) szinte mindenütt szokásos. Csíkmenaságon bordáslaskás húsleves, galuska (töltöttkáposzta), kolbász, kocsonya, kalács, gyümölcs. Az apa elköszönti gyermekeit: jóra inti őket. A család az aranyvízből iszik (→karácsonyi szokások). - d) A ~ ételeinek szimbolikus tartalma a megtestesült Kisded és az Eucharisztia kapcsolatán alapszik: a ~ ékessége a →lucabúza, mely archaikus vegetációs, ill. eucharisztikus szimbólum egyszerre. A karácsonyi kenyér, a kalácsfélék is a földre szállt, megtestesült Ige misztériumára és az Utolsó Vacsora euch. rendelkezéseire emlékeztetnek. A lucabúza képzetkörével is összefügg, s a kk-ban vsz. nálunk is hozzátartozott az ünnep lit. rendjéhez a szentelt, de nem konszekrált kenyér (karácsonyi →eulogia), azaz →ostya, melybe Krisztus-jelképet nyomnak. Fontos dísze és eledele a ~nak, →mézzel is ették, és jeles szentelménynek számít. Az →ostyahordás a gyermekek dolga volt: karácsony böjtjén házról házra járva bekopogtak a ház ablakán, s megkérdezték: 'befogadják-e az Isten Igéjét?' (a karácsonykor kenyérré, ostyává testesült Jézust), s ha megengedik, énekelnek és az ostyát szétosztják. Mátraballán a kapott ostyát nem ették meg, hanem a gazda ollóval szépen kivágta belőle a fölfeszített Krisztust ábrázoló részt, v. az ostyából keresztalakot vágva cérnára fűzte, és az asztal fölé, a gerendára akasztotta, s ott csüngött jövő karácsonyig, hogy Isten töltse be áldásával azokat, akik a ~hoz ülnek. A bukovinai Istensegíts székely népe a 19. sz: vacsorára mézzel ízesített főtt búzát evett. - Az ünnepi kenyeret a gazda szegi meg, amikor az asztalnál már együtt ül a család. Az asztalra egész kenyér, a kis Jézus számára cipó, koszorúba font kalács kerül (Csorna, Egyed, Sármellék); utóbbit a szegényeknek adják (eredeti meggondolás szerint mint a család halottjait illető részt). Győrvárott a karácsonyra sütött kukoricakenyérnek pásztorkenyér a neve. Valamikor az ősi, kultikus rendeltetésű, szaporaságot varázsló köleskásából készülhetett; vsz. a köszöntő pásztorok ajándékozták a családnak. Sárbogárdi hagyomány szerint a kenyeret az asztal alá (a kis Jézusnak) készített szalmára teszik, vacsorakor innen veszik elő. Mohács sokácai a tetején a maga tésztájából madárral, kalásszal díszített karácsonyi kenyeret kendőbe fogva szegik meg: a szokás eucharisztikus eredetű lehet: a pap is tiszteletből fehér színű vállkendő (velum humerale) végeivel fogja meg a kitett v. körülhordozott Oltáriszentséget. Olykor a leszelt kenyérdarabra bort öntenek, szőlőt is raknak. Fölajánlják, keveset imádkoznak, s csak azután esznek belőle. - A karácsonyi kalács a kenyér édesített változataként került a ~ra: a kalács a kis Jézus, az „édes Úr” eledele és szimbóluma egyszerre. Hercegszántó sokác családjaiban a karácsonyi kalács közepére keresztet vágnak, majd bort öntenek rá, csak ezután esznek belőle. A környező népekre annyira jellemző kultikus-vegetációs célzatú, alakos kalácsfélék nálunk szórványosan fordulnak elő: a somlóvidéki Oroszi szarvasalakú karácsonyi kalácsai a regölés hagyományait, a csodafiúszarvas, vagyis Jézus Krisztus alakját is idézik. Sütöttek galamb, bárány, Ádám-Éva néven emlegetett ember alakú süteményt is, olykor karácsonyfára díszként is. - Az ostya, ill. kenyér, kalács vegetációs-szakrális kultuszából következett a karácsonyi morzsa megbecsülése is. A morzsa (s másodlagos fejleményként a ~ minden hulladéka) pars pro toto ('rész az egész helyett') képviseli, őrzi az ünnep kozmikus telítettségét, idézi az Úr jelenlétét, gondoskodását. Éppen ezért a morzsát elteszik, s az év folyamán szintén paraliturgikus szentelményként használják föl: embert, jószágot gyógyítanak vele, kertre, gyümölcsösre szórják rá, csomóba kötve, tűzvész ellen a padlás szarufájára akasztják stb. Vác városában a karácsonyi ételmaradékot elégetik, füstjét és szagát belélegzik. Nagykáta, Sellye, Nemesvita, Pogány, Bucsuszentlászló gazdasszonyai a morzsát az ég madarainak szórják oda az ünnepek után, Balástyán a szőlőtőkékre hintik. A néphit szerint a szentelményi erő az oltárnak érzett asztalról, ill. az euch. eredetű zöld búzáról, eulogiáról, kenyérről átsugárzik az este többi kultikus célzatú eledeleire is. - e) Régi szimbolikus magyarázat szerint a tej és méz az emberi és isteni természetnek Jézusban való egyesülését, egységét jelképezi. A mézelő méh Jézus- és Mária-jelkép (a hagyomány szerint a Boldogasszony szívéből, ill. könnyeiből vannak), a karácsonyi mézet régebben paraliturgikus szentelménynek és foganatos házi orvosságnak tartották. A vacsora kezdő fogása sokfelé máig a méz, mézbe mártott fokhagyma, dió, mézzel ízesített ostya. Szeged vidékén úgy tartják, mézbe mártott fokhagymával el lehet riasztani a kígyót (ördögöt). A családfő a karácsonyi ostyára kent mézzel keresztet rajzol a családtagok homlokára. A Kiskárpátok vidékén a karácsonyi vacsora alatt a szlovák édesanya eladó lányainak és legényfiainak homlokát mézzel kente meg, hogy majd kedvesek legyenek a legények, ill. lányok előtt. Németprónai hagyomány szerint ha lopás történt, a károsult karácsonyi mézzel kenje meg a harangot. A tolvajnak addig mindig zaklatott lesz a szíve, amíg a lopott jószágot vissza nem adja. A karácsonyi fokhagymát szintén orvosságul használták. - f) A dió ősi Krisztus-jelkép (Nux est Christus): amint a dióbél a héjában, úgy rejtőzködött a Megváltó Anyja méhében, majd sziklasírjában, hogy utána az embereknek karácsonyi üdvössége, húsvéti eledele és öröme lehessen. Elmaradhatatlan a vigília egésznapos szigorú böjtjét követő esti étkezésnek növényi eredetű, kultikus célzatú fogásai közül, s a karácsony képzetköréből érthető meg a dió egész esztendőn átívelő paraliturgikus kultusza is. A dióhéj sem kerülhet a szemétre: a vacsora többi morzsalékával ezt is zacskóba gyűjtik, s később a madaraknak v. a termőföldre hintik. Karácsony estéjéhez tartozik a diószórás szertartása: a szoba minden sarkába keresztben, azaz átlósan diót dobnak, miközben a család tagjai keresztet vetnek a négy sarok felé imádság közben. A szokás szimbolikus tartalma: a karácsony a négy égtáj felé, tehát az egész világnak szóló ajándékozás. A diószórás változata, hogy az éjféli misére igyekvők közé a legények diót dobáltak, majd kedvteléssel kapkodták össze. Mezőkövesd és Tard legényei az éjféli misére igyekvő lányokat dióval és piros almával szokták megdobálni. Tardon a legény éjféli mise előtt diót vagy almát vitt a lánynak. Bény faluban, a Garam mentén az éjféli misén a legények diót szoktak a papra dobálni. - Mezey László mutatott rá a karácsonyi dió szimbólumának bibliai, ill. liturgikus inspirációjára: az őskép Áron kivirágzott vesszeje. Tud róla egy Szt Ágostonnak tulajdonított ádventi homília, azaz lelkiolvasmány is, mely a mi kk. ktorainkban, így a prem. apácák szegedi közösségében sem volt ismeretlen. Hozzájárult ehhez Adamus a S. Victore karácsonyi szekvenciája is, amelynek egyik versszaka így hangzik: Frondem, florem, nucem sicca virga profert, et pudica Virgo Dei filium (A száraz vessző lombot, virágot, diót sarjaszt, a szemérmes Szűz Isten Fiát szüli). A lomb Krisztus: befödöz bennünket, de illatozó virág, tápláló dió is. - g) Az alma a diónál is jellegzetesebb gyümölcse a karácsonyi asztalnak. Legtöbb népnél erotikus jelkép, az almába harapás (a paradicsomi tudás fájának szimbolikus gyümölcse) a szerelmi megismerés. Az alma azonban az élet fájának is gyümölcse, belőle sarjadzik Jessze vesszeje, melynek virága Mária, almája a kisfia (vö. „A kis Jézus aranyalma, Boldogságos Szűz az anyja” gyermekdal). Az alma tehát a karácsonyi ünnepkörben a Kisdednek, Isten hozzánk való szerelmének jelképe, amelyhez szintén számos szokás és hiedelem fűződik. Bátyán karácsony estéjén a gazda egy szép piros almát annyi részre szel, hogy minden családtagnak jusson belőle: így a család az alma erejével majd a mennyekben is együttmarad. A megromlott világ orvosa a kis Jézus, amit az alma elrontott, alma teszi jóvá. - h) A mák (apró szemeivel) a gazdagság, bőség, végtelenség, ajándékozás jelképe, ezért a mákosguba, -kalács, „-beigli” szintén a karácsonyi ételek közé tartozott. **

Bálint 1989:69.