Magyar Katolikus Lexikon > K > Küriosz


Küriosz (gör.): →Jahve neve a Kiv 3,13: és a LXX-ban még 6000 esetben, →Úr. - A LXX még kb. 300 esetben az ősi →El nevet is ~nak írta át. A szövegkritikusok vitatkoznak arról, hogy a ~ név az eredeti ford-ban is benne volt-e, v. csak később került bele. Az ÚSz gyakran alkalmazza a szót Krisztusra, s ezzel istenségét akarja jelezni. Nem eldöntött, hogy kik vezették be a szóhasználatot: az arámul beszélő zsidóker. közösség is nevezte-e ~nak a föltámadt Krisztust, v. csak a gör-ül beszélő, hellénizált ker-ek? Általánosabb az a fölfogás, hogy már a jeruzsálemi és a galileai ker-eknél megvolt a ~ elnevezés. Szt Pál ugyanis az 1Kor 16,22: arámul idézi a Marana tha liturgikus fohászt ('az Úr eljön'), s ez biztosan az ősi ap. közösségtől származik. Erre mutat a Zsolt 110 gyakori krisztológiai felhasználása is az úsz-i iratokban (Mk 12,36; ApCsel 2,24; Zsid 1,13): „Mondá az Úr az én Uramnak”... a Messiásnak. Krisztus maga is hivatkozott erre a helyre a farizeusokkal való vitában, amikor a Messiás kilétéről és méltóságáról volt szó (Mk 12,35). Az ősi ap. közösség Jézusban mindenképpen az Igazat látta (ApCsel 3,14; 7,15; 22,14), s a jövendölések fényében a Messiás sorsát nagyon könnyen felfoghatta a kiüresítés-felmagasztalás formájában, mint ahogy azt a Fil 2,5-10 igazolja. Ez a szöveg minden bizonnyal már Pál előtt megvolt mint egyh. himnusz és dicsőítés. Jézus ott olyan nevet kap, amely minden más név fölött van, s az ap-ok Jézust már a követésre való fölhívásban megélték úgy, mint urukat, s ezt a föltámadás és a Szentlélek eljövetele igazi tartalommal töltötte ki. Aki a Lelket kiárasztja, az isteni hatalommal rendelkezik. Annak tudatában vannak, hogy az Atya Jézust minden hatalom és erő fölé emelte (1Kor 8,5), ezért az üdvösség csak tőle jöhet (Róm 10,9), s őt mint Urat megvallani csak a Lélek erejében lehet (1Kor 12,3). E nélkül a zsidóker. hitvallás (hogy Jézus a Messiás, a Krisztus) értelmetlen lett volna. Így a pogányker. közösség hozzájárult a szó értelmezéséhez, de a fogalom nem tőle való. - A ~-hit tartalma. Az ap. prédikáció a Zsolt 110-ra támaszkodva először is hirdeti, hogy a megfeszített és föltámadt Krisztus felmagasztaltatást nyert az Isten trónjához (ApCsel 2,32-36). Addig is uralkodik, amíg újra el nem jön a „megújulás napján” (ApCsel 3,19). Onnan küldi el a Szentlelket, vezeti egyházát a tanításban és a kormányzásban. Pál különösen a →fogságban írt levelekben fejti ki Krisztus mennyei trónraemelésének következményeit: kozmikus, tört. és ekleziológiai szempontból. Isten föltámasztotta őt a halálból, hogy mindenben övé legyen az elsőség (Kol 1,18), jobbjára ültette, minden hatalmat és erőt a lába alá vetett (Ef 1,19-21; 1Pt 3,22), azután megtette az Egyh. fejének, hogy mindent betöltsön (Ef 1,22; 5,23-30) és hogy irányításával kiépüljön az ő teste, az Egyh. (Ef 4,1-16). Jézus uralmát semmi más teremtett erővel nem lehet összehasonlítani (1Kor 8,5), azért a ker. hit ellene mond mindenféle bálványimádásnak. Ezt már az ap. atyák és a vt-akták is kifejezték. Krisztus hatalmának és a gonoszság erejének összeütközését kozmikus színekkel ecseteli a Jel. Jézus a kir-ok kir-a és az uralkodók ura, azért végső győzelme biztosított (Jel 19,16). Győzelme második eljövetelekor, a végső ítéleten valósul meg. Ezért a ker-ek Uruknak, Jézusnak a nevét hívják segítségül imájukban (1Kor 1,2; 2Tim 2,22; ApCsel 9,14), és kérik mielőbbi eljövetelét (Marana tha). Az istentiszt. fohászokból kialakul a személyes magánima Jézushoz (2Kor 12,8; 1Tesz 3,12; 2Tesz 3,2). A 2Kor 3,17 kijelentését (az Úr a Lélek) úgy kell érteni, hogy a megdicsőült Krisztus a Szentlélek által működik Egyh-ában, s így beszélhetünk az Úr és a Lélek funkcionális (nem ontológiai) azonosításáról. G.F.

LThK VI:713.