Magyar Katolikus Lexikon > J > Jézus pere


Jézus pere: jogilag bírói eljárás Jeruzsálemben (vö. Mk 15,1-15), melynek során a 30. év húsvétja előtti napon a →főtanács és a római helytartó kereszthalálra ítélte a Názáreti Jézust, a Krisztust. Üdvtörténetileg az Ószövetség népének hivatalos szembefordulása a Messiással, illetve a →hitetlenség bűne mind Izrael, mind a pogányság részéről. ~ nem tudta megakadályozni Isten üdvözítő tervének megvalósulását, sőt hozzájárult annak kinyilvánulásához, hogy „Isten minden embert az engedetlenégben fogott össze, hogy mindenkin könyörüljön” (Róm 11,31;. 9-11. f.). -

Előzmények. Amikor elterjedt a híre, hogy a Názáreti Jézus sok más csoda után föltámasztotta →Lázárt, a jeruzsálemi főtanács rendkívüli ülést tartott és megvitatta: „Mit tegyünk? Ez az ember nagyon sok csodát tesz. Ha tovább tűrjük, mindannyian hinni fognak benne, azután jönnek a rómaiak, és elpusztítják szentélyünket is, népünket is” (Jn 11,47-48). A →farizeusok vallási alapon vetették el Jézust, a főpapok (→szadduceusok) pol. okokból. Félő volt ugyanis, hogy a rómaiak, akik gyanakvással néztek minden messiási mozgalmat, fegyveresen fognak beavatkozni, s a magát Messiásnak hirdető Jézus miatt elveszik tőlük a szabadság utolsó maradványait, sőt a →jeruzsálemi templomot is. Ezért a főpapok minden messiási megmozdulást a nép és saját állásuk elleni támadásként éltek meg. A főpapok és a farizeusok számára egyaránt ez volt a kérdés: vagy a názáreti Próféta, vagy ők. ~ tehát →koncepciós per volt, mert Jézus kivégzése eleve el volt döntve. Maga a per és a nyilvános kivégzés azért volt fontos, mert a nép előtt hivatalosan is →hamis prófétának, istenkáromlónak akarták nyilvánítani Jézust, és ennek megfelelő ítélettel akartak végezni vele. - A főtanács rendkívüli ülését →Kaifás, a hivatalban lévő főpap így zárta be: „Nem értitek a dolgot! Nem fogjátok föl, hogy jobb, ha egy ember hal meg a népért, mintsem az egész nép elpusztuljon” (11,49-50). János evang. hozzáteszi: „De ezt nem magától mondta, hanem mint főpap megjövendölte, hogy Jézus meghal a népért, s nemcsak a népért, hanem azért is, hogy Isten szétszóródott gyermekeit egybegyűjtse. E naptól kezdve eltökélt szándékuk volt, hogy megölik őt” (11,51-53). - A főtanács ülésének első eredménye az elfogatási parancs volt (11,57). Ezért „Jézus nem járt többé nyilvánosan a zsidók között, hanem visszavonult a puszta szélén fekvő egyik városba, Efraimba, és ott tartózkodott tanítványaival” (11,54). A közelgő húsvét alkalmából a főpapok és a farizeusok, számítva arra, hogy Jézus fölmegy Jeruzsálembe, kiadták tehát a parancsot, hogy aki megtud valamit a tartozkodási helyéről, jelentse azt (11,57). Jézus mégsem titokban jött a városba, hanem ünnepélyesen, az Úr nevében érkező királyként, diadalmenetben vonult be virágvasárnap Jeruzsálembe a nép hozsannájától kísérve (Mt 21,1-11; Mk 11,1-10; Lk 19,29-40; Jn 12,12-19). - Árulója végül egyik tanítványa, Iskarióti Júdás lett (Jn 18,2). Jóllehet tudta, hogy árulója lesz, Jézus a betániai vacsorára (Mt 21,17; Mk 11,11; Lk 19,29; Jn 12,1) Júdást éppúgy meghívta, mint az →utolsó vacsorára. Jézust a →Getszemáni kertben fogták el, ahova imádkozni ment, lélekben fölkészülni a következő szenvedésekre és a halálra (→Jézus elfogatása, →Jézus az Olajfák hegyén). -

Előzetes kihallgatás Annásnál. „Először Annáshoz vitték” (Jn 18,12), aki a hivatalban lévő Kaifás apósa volt. ~ nagypéntek hajnalban, 2 bíróságon kezdődött: a főtanács, ill. Pilátus előtt. Ezek előtt Annás előzetes kihallgatást végzett, ami jogilag nem tartozott a perrendtartáshoz: nem jogi, hanem családon belüli, magánjellegű volt. Kaifás, a vő pontosan tudta, hogy ez a gesztus milyen nagy tiszteletet fejezett ki a főpapi család iránt. Mindazonáltal vsz. Jézusnak valójában Annás volt az ellensége. Ő látta úgy, hogy a Názáreti Jézus messiási igényei veszedelmet hoznak a vallásra is, meg a népre is. Ha ugyanis Jézus a Messiás, akkor ez a templom, a hatalmon lévő hierarchia és a kultusz végét jelenti. S aki a tp-ot veszedelembe sodorja, az Annás személyes ellensége: hatalmát, társadalmi és pénzügyi pozícióit veszélyezteti. Annás csak akkor érezhette biztonságban magát, ha a Názáreti nincs életben. Ezért nagyon fontos volt tudnia, hogy milyen sikerrel járt a csütörtök éjszakai vállalkozás a →Getszemáni kertben. - Annás tanítványai és tanítása felől kérdezte Jézust, aki a főpap környezete számára szokatlan egyenességgel válaszolt: „Én nyíltan beszéltem, mindenki füle hallatára. Mindig a zsinagógákban és a templomban tanítottam, ahová minden zsidónak bejárása van. Titokban nem mondtam semmit” (18,20). Jézus e szavaival a vádlott ember alapvető jogára hivatkozott, melyet Annásnak is tisztelnie kellett: ugyanis sem a zsidóknál, sem más népnél soha nem a vádlott tanúskodott önmagáról. Jézus tehát visszautasítja a kérdést: „Miért engem kérdezel? Kérdezd azokat, akik hallották, amit mondtam. Ők tudják, mit tanítottam!” (18,21) A főpap tekintélyén esett csorbát egy szolga azzal vélte helyrehozni, hogy arcul vágta Jézust: „Így felelsz a főpapnak?” (18,22) Mivel a zsidó perrendtartás szerint „a tévtanítóval és az álprófétával szemben föl vannak függesztve az általános emberi törvények” (vö. MTörv 13,9-10; Sanh. 6,8), a szolga büntetlenül megüthette Jézust, a szelídség és békülékenység tanítóját: „aki megüti a jobb arcodat, annak tartsd oda a másikat is” (Mt 5,40). Valójában ezt tette most is, amikor a józan értelemre és a jog által biztosított helyzetére hivatkozva inti a szolgát: „Ha rosszul szóltam, bizonyítsd a rosszat, ha pedig jól, akkor miért ütsz engem?” (18,23) - A rövid kihallgatás után a megkötözött Jézust Annás elvezettette a tényleges főpaphoz, Kaifáshoz. Úgy tűnt, a per elindításához elegendő bizonyíték van a vádlók kezében, de az kétséges volt, hogy szabályos per keretében sikerül-e olyan vádpontot bizonyítani, melynek alapján halálos ítéletet lehet hozni. -

A) Jézus a főtanács előtt. A Misna szerint hamis próféta fölött csak a főtanács ítélkezhetett (Sanh. 1,5). A főtanács tagjai ezért a késő éjszakai óra ellenére is egybegyűltek Kaifásnál. ~ a zsidóság legfelső bírósága előtt kezdődött meg, s itt vallási alapon emeltek vádat ellene. A főtanács nem hivatali épületében, a templomhegyen ült össze, hanem a főpap, Kaifás házában (Lk 22,54). „Az egész főtanács bizonyítékokat keresett Jézus ellen, hogy megöljék” (Mk 14,55). A bizonyítási eljárást a tanúk kihallgatásával kezdték, ami eredménytelen volt, mert a tanúságok nem egyeztek egymással. A zsidó perrendtartás szerint a jogszerű bizonyításhoz 2 tanú egybehangzó vallomása kellett: „Egy tanú vallomása nem elég ahhoz, hogy valakit halálra ítéljetek!” (Szám 35,30) A per koncepciós jellegéhez illően „sok hamis tanú jelentkezett” (Mt 26,60), „de vallomásuk nem egyezett. Ekkor néhányan fölálltak, és ezt a hamis tanúságot tették ellene: Hallottuk, amikor kijelentette: »Lebontom ezt az emberi kéz építette templomot, és három nap alatt másikat építek, amely már nem emberi kéznek lesz az alkotása.« De vallomásuk így sem vágott egybe.” (Mk 14,56-59) Ezzel ~ holtpontra jutott. Kaifás ekkor személyesen vette kézbe a dolgot. A perrendtartás lehetővé tette, hogy a hamis prófétát a vizsgálóbíró megfélemlítse. Márk az evang-ra jellemző tömörséggel írta le a jelenetet: a vádlott középen állt, a főpap rangjának megfelelően a főhelyen ült. Hirtelen fölkelt a helyéről (vele együtt, mintegy parancsszóra az egész főtanács fölállt, így kívánta az illem), s odalépett Jézushoz, egészen közel, és megkérdezte: „Semmit sem válaszolsz azokra, amiket ezek vádként fölhoznak ellened?” Jézus „hallgatott” (Mk 14,60-61). Tudta, mint Kaifás is, hogy a tanúkihallgatás eredménytelenül zárult, s a vizsgálóbíró próbálkozása meghiúsult hallgatása miatt. ~ tehát másodszor jutott zsákutcába. A főpap azonban, aki az ügynek minden áron végére akart járni, Istentől kapott hatalmának teljes tudatában föltette a végső, mindent eldöntő kérdést: „Názáreti Jézus! Megesketlek téged az élő Istenre, mondd meg: Te vagy-e a Messiás, az áldott Isten fia?” Jézus most válaszolt: „Én vagyok! És látni fogjátok, hogy az Emberfia ott ül a Mindenható hatalmának jobbján, és eljön az ég felhőin!” (Mk 14,61-62) Válaszában nemcsak azt mondta ki, hogy igen, Ő a Messiás, hanem mindenki számára félreérthetetlenné tette (földi élete során most először!) a Mindenhatóval való egyenlőségét is a „hatalmának jobbján” kifejezéssel. Jézus, aki a →hegyi beszédben tanította: „aki perbe fog a ruhádért, annak add oda a köntösödet is” (Mt 5,40), e szavaival egészen perlői, ellenségei kezébe adta magát. - A főpap Jézus válaszát →istenkáromlásnak nyilvánította. A zsidók hagyománya szerint annak, aki Istent káromló szót hallott, meg kellett szaggatnia a felső ruháját. Ezért szaggatta meg Kaifás is, s a főtanács összes tagja is. Kaifás elérte a célját. Kijelentette: „Mi szükségünk van még tanúkra? Hallottátok, hogy káromkodott!” Majd föltette a kérdést az ítéletre vonatkozóan: „Mi a véleményetek?” (Mk 16,63-64) A zsidó büntetőtörvény szerint „aki isteni dicsőséget tulajdonít magának, az istenkáromló; halállal kell bűnhődnie”. Márk ezzel zárja a főtanács tárgyalásának leírását: „Valamennyien úgy ítélték, hogy méltó a halálra” (16,64). - Mivel a zsidó perrendtartással ellenkezett az éjszakai per, az ítélethirdetést késletették kora reggelig, mert úgy akarták, hogy az eljárás a törvény előtt kifogástalan legyen. Átadták tehát a foglyot a bírósági őrségnek, hogy őrizzék reggelig. Azok a maguk módján próbálták eltölteni az időt: „Az emberek, akik őrizték, csúfot űztek belőle, és bántalmazták. Befödték a fejét, és kérdezgették: Találd el, ki ütött meg? És mindenféle szitkokat szórtak rá” (Lk 22,63-65). Mindezzel vsz. gazdáik és munkaadóik kedvét is keresték szolgai buzgalommal. - Végül ~nek módszereire és stílusára lehet következtetni abból is, hogy a megrettent Péter, amint Jézus megjövendölte, ezen az éjszakán háromszor is kijelentette, hogy nincs köze a Vádlotthoz (→Péter tagadása: Jn 18,25-27; Lk 22,61-62). - „Mihelyt megvirradt, összegyűltek a nép vénei, a főpapok és az írástudók, és tanácsuk elé állították Jézust” (Lk 22,66). Jézust Kaifás palotájából átvitték a főtanács hivatali épületébe. Az ilyen tanácsülések formaságait a Misnából ismerjük: a tanácsurak félkörben, emelt helyeken ültek, úgy, hogy egymást láthatták. Tőlük jobbra és balra ült két törvényszéki jegyző, akiknek minden szót jegyezniük kellett. Középen állt a vádlott. Mögötte volt a fiatal törvényszéki gyakornokok és joghallgatók helye, nekik a földön kellett ülniük. Az evang-ok és a ránk maradt jogi előírások alapján lényegében rekonstruálni lehet e merőben formális jellegű ülésnek a menetét. Újra tanúkihallgatással kezdték, majd ennek végeztével a főpap megnyitotta a tulajdonképpeni ülést, és a hivatalos formulával fölszólította a főtanács tagjait, adják elő ítéletüket! A törvényszolga ekkor minden tanácstagot a nevén szólított. Ahhoz, hogy érvényes ítélet születhessék, legalább 23 tanácstagnak jelen kellett lennie. A fölmentő ítélethez elegendő volt az egyszerű szótöbbség, a bűnösséget kimondó ítélethez a jelenlévők fele és még 2 szavazatra volt szükség (Sanh. 5,5). A szavazást a főtanács legfiatalabb tagjának kellett kezdenie, s két formula között kellett választania: „Életre!” v. „Halálra!” Miután valamennyien szavaztak, a vádlottat újra bevezették az ülésterembe. A tanácsurak fölálltak, a törvényszolgák leoldották a vádlott kötelékeit. A bíróság elnöke, kötelességének tudatában, mely szerint neki kell védenie Izrael törvényét, ítéletet hirdetett: „A főtanács a Názáreti Jézust, az ácsot istenkáromlás vétke miatt halálra ítélte!” - A zsidó büntetőjog szerint Jézust ezután meg kellett volna kövezniük, és holttestét kellett volna fölakasztani egy fára. A politikai helyzet azonban mást követelt: a pert át kellett adniuk Pilátusnak, kinek ítélete egyébként a per hivatalos jellegét csak növelte, s így a vádlók igazi céljait is szolgálta. -

B) A politikai per Pilátus előtt. János ap. hangsúlyozza, hogy Pilátus kezdettől fogva ellenezte a zsidók tervét, ártatlannak tartotta és nyilvánította Jézust, s többször is megkísérelte szabadon engedni. Mielőtt Jézust a színe elé állították, fogalma sem volt a történtekről. János ap., a szemtanú ~nek második részét 6 jelenetben írja le, s ezt Lukács kiegészíti azzal, hogy Pilátus elküldte Jézust Heródeshez. - Kaifás előtt két lehetőség állt: megkísérli, hogy a cs. helytartóval, Pilátussal Jézust mint istenkáromlót végezteti ki, azaz elfogadtatja vele a saját vallási törvényeik szerint hozott halálos ítéletet; ill. egészen új megindoklással, az előző ítélettől függetlenül ítélteti Őt halálra. Kaifás az utóbbi megoldást választotta: Jézust, aki →Isten országát hirdette a népnek, mint a népet a rómaiak ellen lázítót vitte Pilátus elé. ~ tehát egészen új indokkal indult újra, ill. folytatódott (Mt 27,1-2). - „Akkor a helytartó katonái bevitték magukkal Jézust a praetoriumba, és köréje gyűjtötték az egész csapatot” (Mt 27,27). Ezek a katonák csak a praetoriánus kohorsz tagjai lehettek, akik Pilátussal Cézáreából jöttek Jeruzsálembe. A főpap kötelességei közé tartozott, hogy a fontos ügyekben meglehetősen nagy küldöttség élén megjelenjék a császári helytartó előtt. ~nek reggelén Kaifás tartotta magát ehhez: tanácsurak, papi méltóságok és a templomőrség tisztjeinek kíséretében vonult a Gabbatára, a praetorium magasan fekvő helyére, hogy a helytartónál kieszközölje az ítélet végrehajtását. János, aki szemtanúja volt az eseményeknek, leírta: „A zsidók nem mentek be a praetoriumba, nehogy tisztátalanná váljanak, és elkölthessék a húsvéti bárányt” (18,28). A főpap és a kísérete is el akarta költeni a húsvéti bárányt, „ezért Pilátus ment ki hozzájuk” (Jn 18,29). - Pilátus már első kérdésével megsértette a főpapok önérzetét: „Micsoda vádat hoztok föl ez ellen az ember ellen?” Kaifás azonnal megérezte a kérdés ingerült felhangját, ezért keményen válaszolt: „Ha nem volna gonosztevő, nem adtuk volna őt a kezedre!” Pilátus viszont, aki mindenképp ki akart bújni a felelősség alól, épp ezt akarta hallani. Megvetéssel utasította tehát vissza az ítélet kimondásának felelősségét: „Vegyétek át ti őt, és törvényetek szerint ítéljétek meg!” Kaifás válasza, ami a teljes nyilvánosság előtt, mint hivatalos, főpapi kijelentés hangzott el, a Törvény tökéletes megcsúfolása és rejtett célok szerinti kiforgatása: „Nekünk senkit sem szabad megölnünk!” (Jn 18,29-31). Amikor majd Pilátus a halálos ítélet kimondása után római létére csakis a zsidóknál szokásos módon „vizet hozatott és tüntetően kezet mosott a nép szeme láttára e szavakkal: Ennek az igaz embernek vére ontásában én ártatlan vagyok!”, képletes cselekedetével erre a mondatra reagált. - A helytartó előtt egyetlen árva szó sem hangzik el abból, amivel az előző éjszakán a főtanács tárgyalásán vádolták Jézust. Minden szónak politikai színe van: „Azt tapasztaltuk, hogy tévútra viszi népünket. Megtiltja, hogy adót fizessünk a császárnak. Azt állítja magáról, hogy ő a Messiás király.”(Lk 23,2) A „Messiás király” hallatára a cs. helytartó nem maradhatott tétlen, Kaifás ezt tudta. A szemtanú János szerint „Pilátus bement a helytartóságra, és maga elé hívatta Jézust” (Jn 18,33), mert személyesen akarta kihallgatni a vádlottat. Tolmács fordította a görögül beszélő rómainak Jézus személyes adatait: nevét, származását (Pilátus megjegyezte magának, hogy Jézus Galileából való), életkorát (kb. 37 éves), foglalkozását: ács, kb. 2 éve vándorprédikátor, s követői szerint ő a Messiás, a zsidók várva várt királya. - Pilátus úgy találta, hogy ez a zsidó ács, aki az igazság királyságáról beszél, az ő római urának, a császárnak legjámborabb alattvalója. Ezért így foglalta össze kihallgatásának eredményét: „Én nem találom semmiben bűnösnek!” (Lk 23,4) Úgy határozott, hogy szabadon engedi a názáreti ácsot, de célját rossz utakon próbálta elérni. Három kísérletet tett arra, hogy a vádlottat kiszabadítsa vádlói karmai közül. - Jézus Heródes Antipász előtt. Mivel Galilea negyedes fejedelme, Antipász a húsvéti ünnep alkalmából Jeruzsálemben tartózkodott, Jézus galileai származása megfelelő oknak látszott Pilátus szemében, hogy lerázza magáról az ügyet. Pilátus egyébként nem volt köteles az ilyen ügyeket átadni a területileg illetékes fejedelemnek, de úgy gondolhatta, hogy ily módon megszabadulhat a kínos ügytől. Emellett a diplomáciai udvariassággal egy személyes sértődést is engesztelni akart. Pilátus ugyanis az előző húsvét alkalmával galileai férfiakat öletett meg, amit Heródes tekintélye megsértéseként fogadott. Pilátus ezt akarta jóvátenni azzal, hogy ~t átadta Heródesnek, aki a Hasmoneusok királyi palotájában szállt meg, valahányszor Jeruzsálemben tartózkodott. „Amikor Heródes meglátta Jézust, nagyon megörült. Régóta szerette volna látni, mert sokat hallott felőle, és remélte, hogy valami csodát tesz a jelenlétében” (Lk 23,8). Heródes bizonyára kész lett volna oltalmába fogadni a kiváncsiságát kiszolgáló csodatevőt, →Jézus csodái azonban sohasem szolgáltak ilyen célokat. A vádlott tehát egyetlen szóra sem méltatta területileg illetékes feljebbvalóját. Heródes bosszúból kigúnyolta, bolondkirálynak öltöztette Jézust, majd visszaküldte Pilátushoz. A diplomáciai terv mindenesetre bevált, mert „ezen a napon Heródes és Pilátus jóbarátok lettek, bár azelőtt haragban voltak” (Lk 23,12). Jézust pedig visszavezették Pilátushoz, negyedszer vonszolva végig Őt Jeruzsálem utcáin. - Pilátus másik próbálkozása Jézus fölmentésére a húsvéti amnesztia lehetőségének kihasználása volt: Jézus vagy Barabás? Pilátus világosan érzékelte, hogy a főpapok követelése mögött, bárhogyan fogalmaznak is, nem a rómaiak iránti hűség, hanem egészen más, főként irigység rejlik. Ezért egyáltalán nem akart a zsidók kedvében járni, nem akarta Jézust a kezükre adni. Az evang-okból is, más korabeli forrásokból is tudjuk, hogy a zsidóknak a húsvéti ünnep alkalmával joguk volt amnesztiát kérni a rómaiaktól egy fogoly számára. Ez a húsvéti amnesztia nem irgalmasságból született, hanem kizárólag politikai okokból. Pilátus fölkínálta, hogy a letartóztatott Názáreti Jézust amnesztiában részesítve odaajándékozza a főtanácsnak. Biztosnak érezte a dolgát, ezért előzékenyen a zsidókra bízza a választást: „Mit akartok, melyiket bocsássam el a kettő közül: Barabást vagy Jézust, akit Messiásnak mondanak?”(Mt 27,17) - A két fogoly szembeállítása élesebbé válik Órigenész adatától, aki úgy tudja, hogy ezt a Barabást szintén Jézusnak hívták. A kérdés ezek szerint így hangozhatott el: „Mit akartok, melyiket bocsássam el a kettő közül: azt a Jézust, akit Barabásnak hívnak, vagy azt, akit Messiásnak mondanak?” Ebben a feszült helyzetben „míg Pilátus ott ült az ítélőszékben, a felesége üzenetet küldött neki: Ne legyen közöd annak az igaz embernek a dolgához! Az éjjel álmomban sokat szenvedtem miatta.” (Mt 27,19) - De Pilátus határozott kísérlete Jézus fölmentésére épp ellenkezőjére fordult. A főpapok és vének által fölbujtott nép „Barabást!” választotta. Pilátus arra nem számított, hogy a főpapnak föltett kérdésére a nép fog felelni. Újabb taktikai hibát követett el azzal, hogy tárgyalni kezdett a néppel: „Mit csináljak hát azzal az emberrel, akit ti a zsidók királyának mondotok?” (Mk 15,12) Ezek után az események a tömeglélektan szabályai szerint gyorsultak föl: A főpapnak nem kellett tovább rejtegetnie szándékát, kimondta azt a nép: „Feszítsd meg őt!” Pilátus kilátástalan kérdéssel próbálkozott: „De hát mi rosszat tett?” A tömeg egyre inkább tömegként működött és ismételte: „Feszítsd meg, feszítsd meg őt!” (Mk 15,14); hiszen régóta ebben az irányban manipulálták a Názáreti ellen. A bűnvádi perből politikai összecsapás lett, melynek végét Márk tömören összegzi: „Pilátus eleget akart tenni a tömeg kérésének, szabadon bocsátotta Barabást, Jézust pedig megostoroztatta” (Mk 15,15). - Pilátus utolsó kísérletként Jézus fölmentésére részben szánalmat akart kelteni a népben iránta, részben arra számított, hogy →Jézus megostorozásával kielégítheti a mesterségesen felkorbácsolt indulatokat. Vsz. maga is végignézte az ostorozást, a kigúnyolást és a tövissel koronázást. Teljesen veszélytelennek találva ezt az állítólagos trónkövetelőt, kiment a néphez és kijelentette: „Nézzétek, kihozom őt nektek, hogy lássátok, én semmi vétket sem találok benne!” (Jn 19,4) Az őrség kivezette Jézust a vállára dobott katonaköpennyel, fején töviskoronával: Pilátus szavai: „Íme, az ember!” vsz. ezt jelenthette: 'Nézzétek ezt az embert! Ez volna a királyotok?' „Mihelyt a főpapok és a szolgák meglátták, elkezdtek kiabálni: Keresztre vele, keresztre vele!” (Jn 19,6) Mire Pilátus megismételte: „Vigyétek el, és feszítsétek meg ti! Én nem találom bűnösnek!” A zsidók pedig ismét az isteni törvényre hivatkoztak: „Nekünk törvényünk van, és a törvény szerint meg kell halnia, mert Isten Fiává tette magát!” (Jn 19,7). Ezzel Pilátus előtt is világossá tették, hogy tulajdonképpen mivel is vádolják Jézust. A politikai vádak után most kimondták a vallási természetűt is. Most már megtehették, hiszen a helytartónak a császár képviseletében tekintettel kellett lennie Izrael vallási érzületére: „Ennek hallatára Pilátus még jobban megijedt. Visszament a praetoriumba, és újra megkérdezte Jézust: Honnan való vagy? Jézus nem válaszolt neki. Pilátus megkérdezte tőle: Nekem nem felelsz? Hát nem tudod, hogy hatalmam van rá, hogy szabadon bocsássalak, de hatalmam van arra is, hogy keresztre feszíttesselek? Jézus csak ennyit mondott: Nem volna hatalmad felettem, ha onnan felülről nem kaptad volna. Ezért annak, aki a kezedre adott, nagyobb a bűne.” (Jn 19,8-11) Pilátus azzal az elhatározással ment vissza a vádlókhoz, hogy szabadon bocsátja a Názáretit. A főpapok azonban most kimondták az utolsó érvet, mellyel a római hivatalnokot személyében támadták meg: „Ha ezt elbocsátod, nem vagy a császár barátja! Mert mindaz, aki királlyá teszi magát, ellene szegül a császárnak!” (Jn 19,12) Pilátus ekkor megadta magát. A jeruzsálemi zsidók a római birodalom belpolitikai helyzetével éppúgy tisztában voltak, mint a helytartónak a császártól való személyes függésével. Kaifás rossz politikus lett volna, ha az adott helyzetet nem használja ki. S ha a szemtanú János sorait olvassuk, mi magunk is megérezhetjük Pilátus jogos aggodalmát. „E szavak hallatára Pilátus kivezettette Jézust. Elfoglalta a bírói széket a köves udvaron, amit héberül Gabbatának mondanak.” (Jn 19,13) És János, mintha csak jegyzőkönyvet vezetne, megjegyzi: „A húsvét előkészületi napja volt, a hatodik óra körül járt az idő”, azaz déli tizenkét óra lehetett (Jn 19,14). - A kereszthalálra ítéltek fölött így hangzott a bírói végzés: „Ibis ad crucem”, azaz „keresztre mégy!” Az ítélet meghozatala után Pilátus vizet hozatott és tüntetően kezet mosott a nép szeme láttára, ártatlanságának kifejezéseként. - A →keresztrefeszítés, a halálbüntetés végrehajtásának legkegyetlenebb és legszégyenletesebb formája, melyet rendszerint csak rabszolga esetében gyilkosság, rablás, árulás v. lázadás megtorlásaképpen alkalmaztak, K-ről, elsősorban a perzsáktól terjedt el, főként a rómaiaknál. Szokás szerint kis táblára, melyet az elítélt nyakába akasztottak, v. keresztjére szegeztek, jól olvasható betűkkel fölírták a bűnét. Jézus feje fölé is táblát helyeztek, melyre Pilátus a zsidók tiltakozása ellenére föliratta, hogy Ő a zsidók királya (vö. Mt 27,37; Mk 15,26; Lk 23,38; Jn 19,19-22; →keresztfelirat). - ~nek része volt, hogy „gonosztevők közé sorolták” (Iz 53,12), azaz két →latorral együtt feszítették keresztre, hogy a nép előtt ezzel is rombolják emlékét. - ~ben azt ítélték el, aki minden ítélkezést tiltott: „ne ítélj, hogy ne ítéltess, ... amilyen mértékkel mérsz, olyannal fognak visszamérni neked”; nem akarta eltörölni a törvényt, melyre hivatkozva a főpapok halálra ítélték, csak beteljesítette az →új parancsban (vö. Jn 13,34-35). - A názáreti Jézus pere történetileg nézve Pilátus ítéletével és a sír lepecsételésével (vö. Mt 27,66) a főpapok részéről végetért. Üdvtörténetileg azonban változatlanul folytatódik tanítványainak és az Egyháznak mindennapos, burkolt és kifejezett üldözésében, amint Ő ezt előre megmondta (vö. Mt 10,16-25; Jn 16,2-4; →keresztényüldözés). Ebben az üdvtörténeti perben a vádlott Jézus Krisztus, a vádló a →sátán, a tanúk Jézus tanítványai a vádlott igazsága mellett (→tanúságtétel). ~ akkor fog valóban véget érni, amikor majd Krisztus visszajön „ítélni eleveneket és holtakat” mint „a királyok Királya és uralkodók Ura” (Jel 19,16), vele lesz a jutalom, s mindenkinek megfizet tettei szerint (vö. Jel 22,12). **

Kroll 1993.