Magyar Katolikus Lexikon > J > Jézus fölmagasztalása


Jézus fölmagasztalása: →Jézus emberségének beöltözése abba az állapotba (mennyei →dicsőség), mely istenfiúsága alapján sajátja és emberi érdemei alapján megilleti Őt. - ~ a legmélyebb megaláztatást követte a szenvedésben és a kereszthalálban. Nem térbeli változást jelent (jóllehet Jézus a fölment a mennybe és elfoglalta helyét az Atya jobbján: →mennybemenetel), hanem új létformába öltözést. ~ jelenti a föltámadásban nyert örök életet, valamint a méltóságot és dicsőséget, amire az →Úr, a →Messiás (ApCsel 2,36) és az →Isten Fia kifejezések utalnak (Róm 1,4; Zsid 1,4). ~ elsősorban Jézusban ment végbe (1Kor 15,42-58): a földi ember létformája átment termfölöttibe. - A föltámadott Jézus megjelenései nem mutatták ezt az istenfiúi dicsőséget, csak bizonyító jelül szolgáltak. Az ap-ok a termfölötti létmódot nem foghatták volna föl emberi érzékeikkel, ezért Krisztus olyan formában mutatta meg magát, mely igazolta személyes azonosságát, valóságos emberi létét, de azt is, hogy már nem tartozik a mi világunkhoz. Jézus megdicsőülésére már az ósz-i jövendölés is azzal utal, hogy Isten jobbján kap helyet. Az úsz-i kv-ek ezt fejezik ki a mennybemenetel leírásával (Lk 24,51; ApCsel 1,9-11; 13,33; Ef 1,22; Zsid 2,7). A föltámadás és a mennybemenetel ugyanannak a misztériumnak két mozzanata. A föltámadás azt igazolja, hogy legyőzte a halált és örökké él, a mennybemenetel azt, hogy beöltözött a hatalomba és dicsőségbe, s így teljesedett benne mindaz, amit a próf-k a Messiásról előre hirdettek. - Hatalmának és dicsőségének további igazolása volt a Szentlélek elküldése pünkösd napján. Ebben is benne volt az ósz-i visszaemlékezés. Isten azelőtt is lelke által irányította az üdvtört-et. Isten transzcendenciája uralmának az volt a biztosítéka, hogy Lelke, szellemi ereje itt működik az emberekben. Jézus előre megígérte, hogy elküldi a Szentlelket az Atyától (Jn 15,26), s a Szentlélek valóban azért jött el, hogy Jézus művét állandósítsa a földön. Az ap-ok a Lélek erejével kezdték meg az evang. hirdetését, tőle kapták a karizmatikus erőt, s az Egyh. megszentelő tevékenységének is a Lélek a forrása. - A megdicsőülést Krisztus maga kérte embersége számára (Jn 17,1). Nemcsak érdemeinek jutalma volt ez, hanem messiási küldetésének elfogadása és igazolása is. - ~ és a teremtmény fölmagasztalása. Ami ~nak tartalmát illeti, látni kell, hogy Jézus csak ebben a mennyei állapotban lehetett az örök élet forrása. Amennyiben Ő a szőlőtő, saját sorsában akarja részesíteni a szőlővesszőket, vagyis azokat, akik hozzá tartoznak (Jn 15,1). Uezt mondja a test hasonlata (1Kor 12,13) és a második Ádám képe (1Kor 15,22). A Zsid 6,20 és 7,25 mint főpapot állítja elénk, aki a mennyei szentélyben közbenjár értünk. Az Atyától megkapta a hatalmat, hogy az embernek örök életet adjon (Jn 17,2), és ebben senki sem akadályozhatja meg. ~ tehát a szeretet diadala. A földről úgy távozott, hogy fölfeszítőinek is megbocsátott, épp ezért kapta meg a szeretet kiárasztásának teljes lehetőségét. - ~ és az Egyház fölmagasztalása. A Jel egész tartalma ez: a földi Egyh. még ki van téve kísértésnek, szenvedésnek, vagyis a kereszt útját járja, de az élet kv-e a Bárány kezében van, s az ő végső győzelme biztosítva van. Elsősorban azért, mert közte és az Egyh. között örökre megmarad a jegyesi szeretet (Ef 5,25), s úgy „táplálja és gondozza azt, mint a saját testét”. Az Egyh. kegyelemközlő ténykedése révén eléri azt is, hogy végül saját fősége alatt egyesít mindent a mennyben és a földön (Ef 1,10), és így kialakul a teremtett lét hierarchiája, megvalósul az Atya örök terve. - Ikgr. →Pantokrátor, →mennybemenetel, →Bárány imádása. ~ra utal a →diadalkereszt is. G.F.

BL:1058.