Magyar Katolikus Lexikon > I > Isten változhatatlansága


Isten változhatatlansága (lat. immutabilitas Dei): →Isten tulajdonságai közé tartozó, predikamentális nyugvó, negatív sajátság. Szemben áll a teremtményi, az emberi változandósággal (→változás), kellő értelmezést követel Isten más tulajdonságaival, pl. irgalmával, igazságosságával, hűségével, haragjával stb. szemben is. - Az ÓSz főleg az ember ingatagságával állítja szembe ~t (Szám 23,29; 1Sám 15,29; Zsolt 33,11; Iz 46,10), de nem hiányzik az Isten lényegére vonatkozó mélyebb utalás sem. Éppen istensége az alapja a változatlanságnak: ő mindig Jahve, mindig hű önmagához (Mal 6,3; Zsolt 102,20). Tehát nem az isteni lét megmerevedéséről van szó, hanem az élet teljességéről és a sérthetetlen szentségről, ami megmagyarázza viselkedését. Ezért ide kell venni mindazokat a bibliai utalásokat, amelyek →Isten örökkévalóságát, →Isten szentségét dicsőítik (pl. ő a szikla, Iz 26,4; 30,20). - Az ÚSz is az üdvtört. tapasztalásból leszűrődő hitet veszi át, nem pedig metafizikai következtetéseket ad (Jak 1,16; Róm 1,23; 1Tim 1,17; Zsid 1,10). Az egyhatyák és a teol-ok a Szentírás adatait magyarázzák. Főleg abból a szempontból, hogy Isten ígéreteire reménnyel tekinthetünk, mert azokat nem vonja vissza. A pogányokkal szemben szükség is volt az ilyen örök, szellemi istenfogalom kidolgozására. Később az eretnekekkel (→gnosztikusok, →manicheusok, →ariánusok, →pelagiánusok) szemben kellett a tanítást kifejteni. A skolasztikában már metafizikai-ontológiai megalapozást is adtak hozzá (pl. STh I, 9). - ~ következik Isten egyszerűségéből is: ő a lét befejezettsége (→actus purus), ezért nincs benne olyan képességi lét, ami még kibontakozásra, megvalósulásra várna, ugyanígy el sem veszíthet semmit. Léte és mindaz, amit birtokol, örök szükségszerűséggel van, és nem is lehet másképpen. Nem kaphat semmi újat, sem megismerésben, sem értékben. Kifelé való tetteitől sem változik. Benne a →teremtés aktusa is olyan szabad tett, amely öröktől fogva megvan benne, egy a lényegével, és kifelé megvan az időbeli hatása. Amikor a →kegyelemben közli magát, akkor sem ő változik, hanem az ember lép új kapcsolatba vele, és fölfogja termfölötti hatásait. Ugyanígy kell venni a →megtestesülés misztériumát is. Nem a Fiú istensége v. személye változott, hanem Krisztus embersége lépett vele egyedülálló kapcsolatba. G.F.

LThK X:536.