Magyar Katolikus Lexikon > I > írásjel


írásjel: a →beszéd fogalmi és/vagy hangzó elemeinek szimbóluma és ennek íráshordozón, íróeszközzel való rögzítése. - 1. a primitív népeknél a fölidézendő tárgy képe (→piktogramma), vagy a szó megegyezéses jele (→ideogramma). A mai írások közül ilyen jeleken alapszik pl. a kínai, kb. 50.000 jelet ismer, amiből a mindennapi életben kb. 3000-et használ. Hasonló módon alakult ki  az ókori →ékírás és az egyiptomi →hieroglifák. A kínai ~ekből származik a japánok szótagírása, a hangok rögzítésére alkalmas hiragana és az egyszerűbb katakana, melyek olykor fölhasználják a kínai ideogrammát. - Szótagírásból eredeztethetőek a Kr. e. 2. évezredben terjedő mássalhangzós írások: a föníciai, arameus, héber. Ezek szorították ki a Földközi-tenger K-i medencéjében keletkezett ideografikus ~eket: minoszi, bübloszi, hettita. - A mássalhangzós írások határozták meg egyrészt az eu. ~eket (etruszk, római, görög), másrészt arameus águk révén az indiai betűcsaládot (devanagari, karoshti, bengál, tibeti, gudzsáráti), melyek nagyrészt szótagírások maradtak. Az arameus ~ek külön fejlődési ága az arab nép és az afrikai himyarita (abesszín) írásmód. - A róm. →kapitális volt a kk-i →majuszkula és →minuszkula ~ek kiindulópontja. Utóbb váltak ketté a germánoknál meghonosodó gótikus, és a korai humanizmusnak a lat. eredethez visszatérést szorgalmazó klasszicista betűformák. - Valamennyi írásban fönnmaradt az ősi ideografikus ~ek néhány formája, pl. a számjegyek, az &, a §. A szakirodalom a rövidítéshez a közíráshoz képest egyre több  közérthető ligatúrát és abbreviációt használ. Ezért külön mat., kémiai, fiz. tud. ~együttes alakult ki. - 2. a leírt mondatok elkülönítésére, szerkezetük jobb megértésére és megértetésére szolgáló jelek, melyek szövegek fölolvasásakor a hang emelését és ereszkedését jelölve megszabják a helyes hansúlyozást. - A mai ~ az alexandriai gör. nyelvészektől származtathatók, a 15/16. sz: a velencei kv-nyomtatók szaporították és szabályozták használatukat. A latinbetűs írásban a legfontosabbak: pont, vessző, kettőspont, pontosvessző, gondolatjel, kötőjel, hiányjel, kérdőjel, felkiáltójel, idézőjel, zárójel (a szaknyelvek, pl. matematika, ezek kiegészített, kibővített változatait használják). Egyes nyelvekben a magán- és mássalhangzók fölött elhelyezett jelek az ékezetek, melyek az alapbetű hangzásától eltérő kiejtést szabályozzák. A m. magánhangzók fölött vessző: á, é, í, ó, ú, vesszőpár ő, ű, pont: i, ill. pontpár: ö, ü, s a már csak családi nevekben használatos ÿ található. E.W.-88

Mezey László: Paleográfia, Bp., 1964. - Bischoff, Bernhard: Paläographie des römischen Altertums und des abendlädischen Mittelalters. Berlin 1979. - Jakó Zsigmond-Manolescu, Radu: A latin írás története. Bp., 1987.