Magyar Katolikus Lexikon > H > humanitás


humanitás (a lat. humanus, 'emberi' szóból): emberség, emberiesség. - A szó Kr. e. 84 k. névtelen lat. szerzőnél tűnik föl, majd 80: Cicerónál. Gör. megfelelő szava nincs, de a fogalom sok gör. elemet tartalmaz. A gör. kultúra középpontja ugyanis az ember, s a gör. gondolkodás úgy tekinthető, mint az ember fokozódó önismerete és elmélyülése. Ciceró (Kr. e. 106-43) ~ fogalma magában foglalja az erkölcsi és szellemi képzést, az emberi szellem nemességét és méltóságát, tiszteletreméltóságát, humorát, finom érzékét, a nevelést, a képzést, az udvariasságot, a kiegyensúlyozottságot, jóságot, nagylelkűséget, szelídséget, azaz a tökéletes antik embert alkotó →erényeket. A Cicero utáni szerzőknél nagyon gyakran használt kifejezés (Seneca, Quintilianus, Plinius). A Kr. u. pogány költőknél a ~ szó szinte alig fordul elő. - Szt Pál ap. a ~ szóval a →megtestesülésre utal: „... humanitas apparuit Salvatoris” (Tit 3,4). Ker. szerzőknél a ~ az →istenség (divinitas) fogalompárja, jelentése: 'gyenge, esendő, halandó, emberi természet'. - A reneszánsz korban L. Bruni (1369-1444) Ciceró szófordulata alapján a ~ban találta meg a kulcsszót, mely Brunit követően Eu. számára a gör-róm. ókorhoz való szellemi kapcsolódást és annak fölelevenítésére irányuló törekvést, a →humaniorát foglalta össze. Sz.F.

HWPh III:1231.