Magyar Katolikus Lexikon > H > hozomány


hozomány (lat. allatura): a →menyasszony házasságba vitt javai. - A nő gazd. szempontból való önállósulásának jegyében eredetileg a →jegyajándék viszonzására szolgált. Újbabilóniában a nő tulajdonát képezte, amelyet a férj kezelt és használt, de ha a férj meghalt, az asszony jogilag visszakövetelhette és magával vihette az új házasságba. Hammurápi törvénykönyvében (Kr. e. 2000 k.): 159.§. Ha egy polgár, aki már apósa házába juttatta a jegyajándékot, a menyasszony vételárát már átadta, de más asszony után néz, és azt mondja apósának: „Nem veszem el a lányodat!” - az apa megtart mindent, amit a lányért kapott. - 160.§. Ha egy polgár, aki már apósa házába juttatta a jegyajándékot, a menyasszony vételárát már átadta, de a leány atyja azt mondja neki: „Nem adom hozzád a lányomat!” - kétszeresen kap vissza mindent, amit adott. - 161.§. Ha egy polgár, aki már apósa házába juttatta a jegyajándékot, a menyasszony vételárát már átadta, s egy vele egyenrangú férfi megrágalmazza őt, s az apósa azt mondja neki: „Te nem veszed el a lányomat!” - kétszeresen kapjon vissza mindent, de a rágalmazó sem veheti el a leányt. - 163.§. Ha egy polgár megnősült, de az asszony nem szült gyermekeket és meghal, ha az apósa a menyasszonyi vételárat visszaadta, a hozományra a férjnek nincs joga, a hozomány az atyai házhoz tartozik; 164.§. ha az após a menyasszonyi vételárat nem adta vissza, a férj vonja le a hozományból és a maradékot adja vissza az atyai háznak. - A Szentírásban. Az ÓSz-ben (csak a korai időből vannak rá adatok) a ~t egy rabszolganő (Ter 16,1; 24,59.61; 29,25.29) jelentette, akivel az asszony a házasság megkötése után személyes tulajdonként rendelkezhetett (16,2.6; 30,3.9). Miután Izr. fiai letelepedtek, szántóföld is lehetett ~ (Józs 15,18; Bír 1,14). Az egyiptomi fáraó lánya Gézer városát kapta ~ul, amikor Salamon felesége lett (1Kir 9,16). Ha Babilóniában az asszony gyermektelenül halt meg, a ~ visszaszállt az apjára; arra azonban, hogy ez Izr-ben is így lett volna, nincs adat.

- A középkori magyar jogban ingó v. ingatlan vagyon, melyet a nő az →osztálynál kapott és férjének átadott. Közösen használták, de a nő tulajdona maradt és a házasság megszünésekor vissza kellett a nőnek, ill. örököseinek téríteni. Ha elfogyasztották, a szerzett vagyonból pótolták, az ősi vagyonból csak akkor, ha bizonyítható volt, hogy a ~t az ősi ingatlanokon végrehajtott beruházásokra fordították. Ha nem volt szerzett vagyon és a beruházást nem bizonyították, ha igazolható is, hogy a nőnek volt ~a, azt elfogyasztottnak tekintették. Az özvegynek visszatartási joga volt férjének birtokain a ~ra, azokat nem volt köteles kiadni, míg a ~t az örökösök meg nem térítették. Ha nem volt elég pénz, az özvegynek a ~ biztosítására a jószágok egy részét zálogba adták. A férj hagyatékából a hitelezők követelése előtt kellett kifizetni. - A ~ fölött a nő nem rendelkezett szabadon. Az mint atyai eredetű vagyon sohasem a férjre, hanem a nő törv-es örököseire szállt. A ~ra való igényét nem vesztette el az assz. házasságtörés esetében sem, akkor sem, ha →magszakadás v. →hűtlenség miatt a kincstár örökölt férje jószágaiból, az is köteles volt azt kifizetni. De elvesztette, ha nem akarta, bár erre fölszólították, a ~t átvenni, férje jószágait kiadni, v. jószágvesztésre ítélték. - A jobbágyoknál a feleség ~át ki kellett adni: 1. a hozott javakat, ha még megvannak; 2. a pénzt, ha bizonyítható, hogy a meglevő javakba fektették; 3. marhát és egyéb ingóságokat, melyeket mint ~t a házasságkötéskor a község elöljárói a földesúrral pontosan összeírtak, megbecsültek és az erről fölvett jegyzéket a közs. irattárában megőrizték. **

Eilers 1932:38. - Eckhart 1946:371. - BL:651.