Magyar Katolikus Lexikon > H > halacha


halacha (a héb. halak, 'menni' szóból 'szabály' v. 'szabályzat'): szóbeli hagyományként fönnmaradt vallási törvény a késői zsidóságban; szűkebb értelemben egy-egy esetre érvényes erkölcsi előírás, törvény. - Eredetileg mint →hagyomány vsz. az ÓSz-től függetlenül szállt nemzedékről nemzedékre, később összekapcsolódott az Írással: bizonyos normák figyelembevételével belőle vezették le. Így keletkezett a ~ jellegű →Midrás. Az Írásból levont következtetés azonban csak arra szolgált, hogy ami kétes, vitatott és új volt, azt megokolják, főleg pedig megőrizzék az írásos és a szóbeli hagyomány egységét. Irányt azonban nem az Írásra alapozott megokolás szabott, hanem a hagyomány, amelyet a mester továbbadott a tanítványnak. Rabbinista felfogás szerint a ~ a kinyilatkoztatás része, és arra a vallási törv-re vezethető vissza, amelyet az ÓSz nem rögzített kielégítően, uakkor papi körökben mint jogszokás v. rítus maradt az elődökről az utódokra. Virágkorát az írástudóknak és a farizeusoknak köszönhette. Írásba foglalása eredetileg tilos volt, hogy az a sajátossága, amely a szóbeli hagyományban él, sértetlenül megőrződjék, de legkésőbb a Kr. u. 2. sz: már írásos ~-gyűjt-ek is keletkeztek; közülük kánoni a →Misna (itt az ÓSz-ből vett érvek szinte teljesen hiányoznak), kánonon kívüliek a Toszefta és bizonyos részek a →Gemarában (Baraita). Uakkor vannak ~-kiadások, amelyek Midrás formájában írt folyamatos kommentároknak tekinthetők (különösen a Lev, a Szám és a Kiv magyarázatául). Ezenkívül a →Targumokban is föllelhetők a ~ lecsapódásai. **

BL:535.