Magyar Katolikus Lexikon > G > gratia supponit naturam


gratia supponit naturam (lat. 'a kegyelem föltételezi a természetet'): a kegyelem és az ember viszonyának alaptétele. - Ebben a formában először Szt Bonaventuránál fordul elő. Szt Tamás a kegyelem és az ember viszonyát a tökéletes és a tökéletesíthető viszonyaként fogja föl. A trienti zsin. utáni teol-ban ált-an hivatkoznak rá, mint elismert elvre, de a teol. tartalom nincs határozott „természet”-fogalomhoz kötve. A kegyelem Isten megszólítása, hívása, azért csak értelmes teremtmény foghatja fel, válaszolhat rá. Az ember mint értelmes lény képes személyes kapcsolatba lépni Istennel. - A ~ elv nem értelmezhető úgy, mintha a kegyelem kijárna az embernek. 1950: a →Humani generis enc. is megerősítette, hogy a kegyelem mindig ingyenes, termfölötti adomány. Másik téves magyarázat a →szemipelagianizmus, amely szerint az első lépést az embernek kell megtennie, s csak utána kapja a kegyelmet. Ez azt jelentené, hogy az ember adja meg az üdvösség feltételét. Ugyancsak téves a teljes →extrinszecizmus is, amely a kegyelmet úgy fogja fel, mint fölépítményt. A kegyelem belülről, az emberi lét alapjain keresztül kapcsolódik a term-hez. A ~ helyes értelmezése igyekszik a kegyelem abszolút ingyenességét és az ember belső átalakulását egyszerre kifejezni. A végső cél, az Isten színelátása mindenképpen termfölötti adomány, de az ember szellemiségében megvan hozzá a természetes alap, sőt személyiségénél fogva van benne ún. természetes vágy (desiderium naturale) is. Isten az embert teremthette volna úgy is, hogy nem emeli föl a termfölötti rendbe. Az I. vat. zsin. tanítja, hogy az ember a teremtett világból megismerheti Istent és az iránta való alapvető kötelességeket (DS 3004). A trienti zsin. elutasította Luther pesszimista fölfogását, hogy az áteredő bűn miatt az ember nem birtokolja az igazi erkölcsi szabadságot (DS 1520-27). A zsin. ezzel nem a kegyelem termfölöttiségét vonta kétségbe, hanem a megigazulás belső mivoltát védte meg. Az ember azáltal alakul át, hogy szabadon elfogadja a kegyelmet. Ha a bűn megsemmisítette volna az emberben az istenképiséget, akkor megszűnt volna értelmes lény lenni, s akkor a kegyelem sem indíthatná igazi szeretetre. Így az üdvösség Isten és az ember szabad találkozásában alakul ki, melyet Isten kezdeményez, de úgy hajtja végre, hogy tökéletesíti az ember belső szabadságát. A kat. teol. komolyan veszi mind az ember, mind a kegyelem önállóságát. Csak így alakulhat ki igazi szeretet Isten és az ember között. G.F.

LThK IV:170.